- hideg -

Gyengül a világ. A természet összegyűjti maradék erejét, hogy ledobálhassa a ruháját, majd elalszik. Télen minden alszik. Csak a szerelem parázslik forrón fagyban is.
Egy kis jég nem képes lehűteni. Egy kis hideg nem képes csillapítani. Továbbra is várja, hogy legyen oka égni.
Kilépünk a hidegbe, és mit érzünk? Testünk, szellemünk visszakívánkozik a melegbe. Nincs kedvünk kint fázni, mikor bent minden olyan kellemes, olyan barátságos, olyan túlságosan hívogató. Szomorúan eszmélünk rá, hogy elmúlt a nyár, elmúlt a forróság. Elmúlt minden, amire annyira vártunk. És mi maradt a helyén? Tekintünk előre, de szédítően sok idő van még, míg újra megpihenhetünk, újra lazíthatunk a melegben. A legtöbb ember ezt érzi. Én is.
Egyetlen kis tűz lobog még mindig valahol bennem. És ez a tűz nem valami, hanem valaki iránt ég. Sosem csillapodik, semmi sem állítja meg. A tél hidegét elsöpri a szerelem forrósága. Áttör mindenen, elolvaszt minden jeget, eltörli az akadályokat. A szenvedély éltet, azt akarja, hogy éljek, azt akarja, hogy igenis folytassak mindent, amit kell, ne törődjek a gondokkal, a hideggel: mert megéri. Megéri ezt csinálni, mert ott van az a valaki, akiért bármit megtennék, akiért mindent érdemes is megtenni. Nincs semmi kétségem. Lépdelhetek tovább a hidegben. Vágyakozva. De nem ám a melegre vágyakozva. Arra nincs szükségem. RÁ van szükségem. Mindörökre.

- hating memories -

Nem tudom, képes lennék-e kiönteni a szívem. Bárkinek is. Ami azt illeti, próbáltam. Hogy milyen érzés volt? Nos...

..mint amikor anyukád eldugja előled a csokidat, majd azt mondja, hogy Egyél!. Hasonlattal élve. De a valóságban olyan volt, mintha ki akarta volna valaki nyitni a szivemnek egyetlen ajtaját, ami már nagyon régóta be van zárva. Nagyon fura érzés volt. Talán sosem éreztem még olyat. Aztán kinyílt az ajtó, kiáramlott belőle pár dolog, de a szív gondolt egyet, és ismét bezárta ajtaját. Mégis megkönnyebbült volt utána, mert megszabadult pár kellemetlen érzéstől, gondolattól.

Sokszor feltépett, be nem gyógyuló sebek. Megtanultam már irányítani azt, hogy mikor öntik el a kellemetlen emlékek az agyam, és nagyon jól bevált. Mert magabiztosan alkalmaztam a módszert. De amikor elkezdek kételkedni abban, hogy helyes döntéseket hoztam-e, akkor sajnos nem megy ilyen könnyen. Nem sűrűn fordul ez elő velem. És általában valahogy mindig eloszlatom a kételyeimet. De ez most valahogy más volt..

Úgy gondoltam, hogy attól, hogy "kinyitottam egy pillanatra az ajtót", nem lesz mitől aggódnom, mert az, amitől úgy félek, nem fog bekövetkezni. Hmm, hát persze. Nem is következett be. Nekem kezdtek a gondolataim affelé terelődni. Ez végülis olyan, mint az öngyilkosság. Én akarnék saját magamnak óriási fájdalmat okozni, és tépném ki gyökerestül a szívemet.
Össze volt már törve, összeforrasztotta az idő, majd szépen, magától kezdett repedni, rozsdásodni, majd összeforrasztotta valaki, hogy aztán ellopja, visszaadja, és forrassza, csiszolja, szépítgesse, javítgasson rajta. De eközben a folyamat közben a szív is érez valamit, mindez nem fájdalommentes, és ezért nem lehet tökéletes a dolog, pedig arra vágyok, hiába tudom, hogy lehetetlen, hiába tudom, hogy nem is lesz. Valójában nem is a tökéletesre vágyok. Csak arra, hogy ne változzon a mostani állapot.

Van egy pár másodperc, ami folyton előjön, és még mindig kísért, és még mindig ugyanolyan rossz, mint amilyen akkor volt. Egy vidám érzelmi állapotot is képes elrontani az az emlék. Nem is maga az emlék, hanem ami utána jött. A reakcióm, az éjszakáim, a gondolatok, melyek meg akartak ölni... És egy idő után én is a gondolataimat, ami ugye csak egy módon lehetséges... és az butaság.

De ami volt, elmúlt. Csak az a pár dolog nem akar szűnni, nem akarja elvinni őket az idő. Maradnak. És én nem tudok tenni ellenük semmit. Végülis mindegy. Nem is akarok, mert

Szerelmes vagyok ♥

- THE GAME -

Az élet pofonokat oszt.. aztán megsimogat.. hogy aztán megint megpofozhasson.
Az élet kemény játékát kezdem megszokni. Meg sem lepődök a gyors váltásokon. Az apró kieséseken. Az apró nyugtalanságokon. De nem én vagyok nyugtalan. A nyugalmam változatlan. De csak mert jól megtanultam, hogy az élet milyen szeszélyes. Nem dőlök már be a trükkjeinek. Nem lepődök meg, nem érzek meglepettséget a legváratlanabb fordulatok bekövetkeztekor sem.
Ha belegondolok, lehet unalmas így az élet. De nem az.
Mosolygok a pofonokon, és mosolygok az utána következő vigasztaláson is. Mindenen már csak mosolyogni tudok, mert milyen...szánalmas is. Jobb szó nincs rá. Nem tudja eldönteni, hogy szeressen-e vagy sem. Hihetetlen ez az élet. A legszeszélyesebb nőnél is szeszélyesebb. De sebaj. Talán emiatt nem unalmas. Ha bár úgyis tudom, hogy pofon után simítás.. simítás után pofon. Bár az utóbbi nem szokott olyan kellemesen érni, de sebaj, hozzászoktam. Már nem esik annyira rosszul. Nem hoz ki a nyugalmamból, nem érzem azt, hogy baj van. Viszont simítás esetén érzem azt, hogy baj LESZ. És mindig bejön. Tehát semmi váratlan dolog.



Szép ez a nyár. Nem panaszkodhatok. Rosszul indult, de aztán fokozatosan javult. Remélem nyár végére nem fog elromlani. Az egyetlen dolog ami aggaszt, az ez. Nem akarom, hogy úgy kelljen elkönyvelnem a nyarat mint "borzalmas". Mert eddig nem volt az, de ha rosszul végződik, akkor rosszul tudok majd csak rá visszatekinteni. És azt nem akarom. Mert nem érdemli meg a nyár, hogy ne "gyönyörű"-ként tekintsek rá.
Mindent megteszek érte, hogy változatlan maradjon. Kapom a pofonokat, majd a vígasztalást, és közben néha eszembe jut: milyen lenne ha csak pofonokat kapnék? Várnám a vigaszt, de nem érkezne semmi... Hát nem is tudom. Nem hiszem, hogy túl sok kedvem lenne ahhoz az élethez.
De lehet azt sem élvezném, ha nem lennének pofonok. Pofonok nélkül talán túl gyenge lennék az élethez. Felfalna elég hamar, és hiába lenne kedvem ahhoz az élethez, nem tartana túl sokáig.
És megint a döntés: akkor válasszam azt, amelyik sokáig tart, de nincs hozzá kedvem, vagy azt amihez lenne kedvem, de rövid ideig tart??
Teljesen mindegy. Nincs választásom; jut mindkettőből. Talán így a legjobb. Talán így akarta valaki. Talán én is így akarnám, ha lehetne választani. Nem tudom. De már nem is érdekel. Meglepetést úgy sem okozna. Mint semmi.

Én akkor várom a vigaszt.

- mindenoké -

Everything's perfect. Everything's all right.
De tényleg. Ettől jobb nem tudom hogy lehetne. Nagyon remélem nem életem legszebb napjait élem, ha bár elég jól illenének abba a szerepbe is, de biztosan lehetne még jobb. Az már nem az én feladatom, hogy tudjam, hogy hogyan.
Nem tudom... talán a nyár teszi? A napsugarak élénkítő ereje által kaptam volna ezt a hatalmas életörömet? Vagy csak simán tényleg megváltoztam?
Ami azt illeti, remélem. Már nem szerettem azt, aki voltam. Bár igazából magamat képtelenség szeretni, mert.. túl jól ismerem magam. Vagy csak ÉPPEN eléggé ahhoz, hogy ne tudjam szeretni magam. De nincs is szükség rá. Szeret, aki szeret. Őszintén szólva annyira nem izgat.
Van pár ember, akik különlegesek nekem, és.. talán szeretnek.. De még mindig nem tudom, az igazi énemet ismerik-e, vagy azt, amit éveken kerestül mutattam a külvilág felé.
Bár..lehet, hogy a kettő már ugyanaz?
Egy biztos. Van egy ember, aki teljesen ismer. És szeret. Elég hihetetlen. De azt hiszem, ideje megtanulnom hinni a hihetetlenben.

- köszönöm -

Mintha csak egy bejegyzés kellett volna a boldogságom visszaszerzéséhez.
Minden rendben van, úgy érzem. Csodálatos érzés, bárcsak soha nem múlna el... Tartson ÖRÖKKÉ!

- elééégmár -

Visszakaptam a szívem, juhééé.

Csak tűrök, tűrök és mosolygok. Elegem van. De ezt nem mondhatom senkinek, mert engem tartanának hülyének miatta. Az is vagyok. De ezt már akkor tudtam, mikor engedtem, hogy visszaadják a szivemet. Bele is törődtem már úgy nagyjából, csak... Néha túl sok. Remélem meg fog változni... Muszáj megváltoznia... Ez így tovább nem mehet.

- egybeesések... -

Mindenkivel történtek már furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok, egybeesések. Biztos nem is egyszer, többször is. Van, mikor az ember fel sem fogja az egészet. De mikor sorozatban, szinte naponta különleges egybeesések.. vagy nem is tudni, mik történnek, akkor az ember el kezd gondolkodni...
Én teljesen hozzászoktam, hogy nem tudok meglepődni. Mindent megérzek előre. Pár hónapja ha hirtelen nagyon jó kedvem lett, minden ok nélkül, akkor tudtam, hogy valami nagyon jó dolog fog velem történni. És ugyanez a rossz esetben is. Páran teljesen okkal mondhatták azt, hogy nagyon megváltoztam, iszonyatosan szeszélyes és kiszámíthatatlan lettem.
Mostanában viszont egyszerűen ha történik valami, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy: tudtam. Hogy honnan, azt nem tudom, de tudtam, hogy ez lesz. És ezért nem is tudom azt mondani, hogy 'micsoda meglepetés'.
Ez mind teljesen rendben van. Nem beszélek erről senkinek, mert fölöslegesnek tartom, és esetleg hülyének néznének, hogy egyszerű dolgokba ilyeneket képzelek bele. De nem erről van szó. Ezt át kell élni... De mindegy is. Teljesen jól eléldegéltem így.
Viszont történt egy nagy változás az életemben... Leírtam, lehet sejteni. Ez is rendben van.
...A szakítás előtt egy hónappal kb. elkezdtem írni egy novellát. A történet gyorsan megszületett az agyamban, én pedig leírtam mindent úgy, ahogy kigondoltam. A történet tetőpontjánál viszont abbahagytam az írást, és utána el is felejtettem az egészet, abba is hagytam. A történet befejezetlen maradt...
Szakításunk körülményeiről annyit, hogy nem szeretett már. Azelőtt egy nappal még együtt voltunk, és minden olyan volt, mint régen. Legalábbis ezt gondoltam. Aztán persze kiderült, hogy mégsem. Elmondta, hogy pár szokásom idegesítő, majdhogynem elviselhetetlen. Talán emiatt szeretett ki belőlem...
Nagyon nehéz volt ezek után, mint mindenkinek, persze. Talán egy hétig elviselhetetlennek éreztem a hiányát, és nagyon sok hülye gondolat megfordult a fejemben. Aztán elvetettem mindet, és úgy döntöttem, megpróbálok túllépni rajta. Nagyjából sikerült is.
De amikor egyszer eszembe jutott a megkezdett novellám, azt hittem, megőrülök. Hogy miért? Olvasd el:

Kellemes, tavaszi este volt. Nagyszerű hely, nagyszerű társaság. Én egy padon ücsörögtem, és vártam. A gyomrom kavargott, nagyon izgultam. Hihetetlenül boldog voltam. 2 napja összevesztem Vele, de kibékültünk, és akkor újra láthattam, és olyan volt, mintha nem történt volna semmi. Nem akartam hánytorgatni a múltat, de fájó sebként égtek bennem a szavak, amiket mondott. Minden egyes mondatával kínzott akkor, és megfogadtam, hogy nem adok okot neki még több ilyenre. Így, reményekkel telve vártam őt a padon, hogy aztán együtt menjünk a többi ember közé, és együtt élvezzük ezt a csodás éjszakát.
Nem sokat kellett várnom, hamar érkezett. Mosolyogva köszönt, én pedig majd' elájultam a boldogságtól, hogy már nem haragszik. Majd bementünk.
Odabent jól ismert arcok mosolyogtak ránk, és azoknak a mosolyoknak örültem legjobban, amelyek gazdái tudták, hogy ez az este kettőnknek igazán fontos.
Röpködtek a poharak, folyt az alkohol, és én még mindig alig tudtam elhinni, hogy minden a régi. Mellette öntöttem be pár pohárka szeszt, amelynek egy kis idő múlva elkezdtem érezni a hatását. Égett a testem, éreztem, hogy megint, ugyanúgy, visszavonhatatlanul szerelmes vagyok. Az érzés, mikor ajka az enyémhez ért, még mindig ugyanolyan jó volt. Nem akartam többé elereszteni... De muszáj volt. Nem sok idő múlva ment is el, hogy hova, nem tudtam, de akkorra már elég sokat ittam ahhoz, hogy ne is érdekeljen. Akkor már csak az éjszaka érdekelt. Legalábbis én így gondoltam. De 1 óra múlva elviselhetetlen hiányérzet tört rám. Megnyugodtam; tudtam, hogy ez az újra fellángolt szerelmem miatt van.
Tovább zajlott az élet. Régi, kedves barátom mellé kerültem. Nagyon furcsa érzés volt: hirtelen megkívántam... A szemembe nézett, és látszott rajta, hogy mit akar. Nem akartam ellenálni... De aztán eszembe jutott Ő, és gyorsan elkaptam a fejemet, majd kifutottam az utcára. Nagyon haragudtam magamra, amiért ilyesmire gondoltam, de nem tudtam tenni ellene. Senkinek nem mondok erről semmit - gondoltam. Visszamentem hát, és tovább éltem éjszakai életem.

Sötét volt. Megmozdultam, de egyből megfájdult a fejem. Kinyitottam a szemem, az órára pillantottam: 10 óra volt. Végigfutott a tekintetem a ruhámon. Még mindig ugyanabban voltam, amelyikben tegnap bulizni mentem. Elmosolyodtam. Micsoda este - gondoltam.
Kipattantam az ágyból, és tettem, amit mindig is szoktam. Kicsivel dél után kaptam egy sms-t Tőle, melyben csak ennyi állt: "20:30-kor a buszmegállóban." Felcsillant a szemem, mert tudtam, hogy újra látni akar, nem bánta meg, hogy nem szakított velem.
A délután nagyon gyorsan eltelt. Ahogy észbekaptam, már 8 óra volt, így elkezdtem készülődni. Pontosan indultam el, pontosan érkeztem.
Ugyanolyan volt, mint mindig. Ahogy megláttam, csodálkoztam, hogy ilyen férfival áldott meg az ég. Mikor odaért, megpuszilta az arcomat. Én mosolyogtam, és a tekintete után kutattam, de úgy tűnt, Ő inkább kerüli az enyémet. Így inkább én is az út szépségeibe feledkeztem, és vártam, mit fog mondani.
- Milyen volt a tegnap este? - kérdezte végül.
- Nagyon jó. De kár, hogy olyan hamar elmentél. Hiányoztál. De tényleg, hova mentél?
- Ööö, mindegy. Gondolom elvoltál nélkülem is.
- El, mert muszáj volt. Egyébként nem volt könnyű.
- Aha -mondta, és végre a szemembe nézett. Nagyon megrémültem attól, amit láttam. Szinte undorodva tekintett rám, bár ezt annak tulajdonítottam, hogy szomorú, amiért nem lehettünk előző este végig együtt. Lesütöttem a szememet, és vártam a folytatást.
Sóhajtott, majd így szólt:
- Nagyon sokat gondolkodtam mostanában. Tudod, rengeteget változtál, mióta együtt vagyunk.
- Tényleg? Nekem nem tűnt fel. Biztos jó hatással vagy rám - mosolyogtam.
- Bár én is ezt mondhatnám. Nekem nem tetszik az, amivé váltál, vagy nem tudom, nem értem az egészet. A lényeg, hogy nem olyan vagy, mint amilyenként megszerettelek. Akkor olyan jó volt, imádtam veled lenni, minden perc kincs volt. Most pedig már inkább jobb, ha nem beszélünk, mert... nem tudom. Nem értem, mi történhetett.
Elködösödött előttem a világ. A szavai ólomként nehezedtek a szívemre, és még mindig nem fogtam fel, amit mondott. Olyan volt, mintha nem lenne valóság. Olyan volt, mintha csak egy nagyon-nagyon rossz álom lenne. Fel akartam ébredni, de nem tudtam. Mire összeszedtem magam, felnéztem az arcára, hátha mosolyog, hátha csak meg akart tréfálni... De nem. A földet bámulta, és nagyon zaklatottnak, de ridegnek tűnt. Csak bámultam. Nem tudtam megszólalni. Képtelen voltam.
...Az ébresztőóra most is ugyanolyan kegyetlen volt, mint a többi reggel. Nagyon hosszú álom volt, de a legeslegjobb mind közül. Szerelmes voltam, jobbnál jobb dolgok történtek velem, és arról a fiúról tudtam, hogy szeret, akiért már addig is bármit megtettem volna. És megszólalt az ébresztő. Visszazuhantam a valóságba. Nincs visszaút. A valóság kemény, nem tűr el érzelmeket. Nem álmodok többé, ennyi. Ennyi....
- Szóval akkor... ennyi? - nyögtem ki végre valamit.
- Igen.
- Ahogy...ahogy...g..g..gondolod... - mondtam, majd a lábam megmozdult. Vinni akart valamerre. Nem is érdekelt, merre, örültem, hogy elszabadított.

Idáig jutottam. A fejemben összeállt történet vége az lett volna, hogy a lány elhalad azokon a helyeken, amelyekhez olyan szép emlékek kötötték, majd leugrik egy épület tetejéről, és -természetesen- meghal. De nem fejeztem be...
Nem tudom, másoknak mennyire lehet ez különös, hasonló, esetleg majdnem ugyanaz, de az tény, hogy egy hónappal azelőtt álmodni sem mertem volna, hogy szinte a saját szakításunk körülményeit írom le. Véletlen egybeesés lenne ez is? Talán. De egy biztos: nem hiába van E/1-ben...

- mindenki változik -

Tartozok egy vallomással. Nem, nem is vallomással.. inkább bejelentéssel. Nos... nagyon sokat változtam az utóbbi hetekben. Az elmúlt 1 hétben itthon sem voltam. Külföldön tengettem napjaimat, és talán ez is segített abban, hogy ilyen mértékű szemléletváltozáson menjek keresztül. Mert nem is én változtam meg, hanem az életszemléletem, az életfelfogásom. Önbizalmam nulláról millióra szökkent. Életkedvem szintúgy. Azt kell, hogy mondjam, hogy a hangulatom is. Egy nagy változás söpört be csak: rabja lettem a spontán, őrült dolgoknak. Hülyeség, nem hülyeség, ezt élvezem. Mindent ki akarok próbálni, és nem akarok elszalasztani egy lehetőséget sem. Nem is tudom igazán, minek köszönhető az, hogy így látom a dolgokat, de annyira nem is érdekel. Örülök neki, hogy így élek, és nem akarom, hogy megváltozzon. Szabadnak érzem magam. Úgy érzem, bármire képes vagyok. Meg tudnám menteni a világot, ha nagyon akarnám. Persze megelégedek az egyszerűbb dolgokkal is - egyenlőre. Aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
Hogy mégis miket csináltam az elmúlt hetekben, később talán részletezem. Most csak le akartam ezt írni. Azt hiszem, fontos, hogy ez is itt legyen. Itt is van. Talán később részletezem.

- realise -

Azt hittem, összetörték a szívem. Pár napig teljesen meg voltam győződve róla, és ennek megfelelően próbáltam élni -több-kevesebb sikerrel-. De azt semmilyen öszötönöm nem volt képes megsúgni, hogy valójában átvertek. Hogy valójában a 2 gyönyörű hónapból 1 csak hazugság volt. Hogy valójában a szívemet nem összetörték, hanem ellopták.
Keserű dolog erre rájönni, de én mégis megváltásnak érzem. Volt bennem egy lyuk, amelyet úgy éreztem, csak egy valaki tudott volna újra meggyógyítani, kitölteni. És most az a lyuk magától helyrejött. Úgy érzem, képes leszek újra szeretni.
Nagyon nagy csalódás volt... Még most sem tudom elhinni, hogy az egészből alig volt valami igaz, és hogy az a valaki, akit annyira szerettem, akiért bármit képes lettem volna megtenni, aki nélkül alig tudtam élni, valójában csak egy hazug, álszent faszfej. Mert nincs rá jobb szó. Faszfej. Ez van. Az egyetlen dolog, amit sajnáltam, hogy én erre a faszfejre ilyen sok időt pazaroltam.
Az elején annyira jó volt minden. Úgy szerettük egymást. Annyira boldog voltam... Éreztem, hogy elkezdtek rosszabbodni a dolgok, de próbáltam nem tudomást venni róluk. Nem akartam elrontani az örömöm. Belátom, ez nem volt valami helyes döntés, de akkor ez tűnt számomra legjobbnak.
Még mindig fáj, mikor visszagondolok a 2 hónappal ezelőtti estékre... Milyen nyugodtak, békések, csendesek, szerelmesek voltak. Lehet, hogy még fogok tudni sírni miatta, de csak ez esték miatt. A mérgességem elpárolgott, és nekem már megint hiányzik. De nem Ő, hanem azok az esték. Olyan érzés, mintha az a valaki, aki akkor velem volt, meghalt volna, és engem itt hagyott volna egyedül, magányosan...
Félek a csalódástól.. - mondogattam ezt eddig, de valójában bele se gondoltam, hogy milyen IGAZÁN is félek tőle. Pontosabban nem tudhattam, mivel nem csalódtam még olyan nagyot senkiben - mostanáig. Nagyon rossz érzés, és nem tudom, hogy át tudnám-e ezt mégegyszer élni.
Szükségem van valakire, aki segít elfelejteni a sok hazugságot. Valamiért úgy érzem, hogy csak néhány lépés választ el attól a valakitől; a kérdés, hogy meg tudom-e azt a pár lépést tenni? Minden erőmmel azon leszek, ez biztos.
Nagyon rossz érzés a mostani is, de jobb, mint az az emésztő szomorúság. Majd megszokom ezt is idővel. Remélem.


Különös dolgok történnek velem mostanában. Nem félek tőlük, inkább csak érdekelnek. Folyt. köv...

end

A csodám 7 hétig tartott. Nem engedtem.. szorítottam.. küzdöttem.. De erősebb volt. Újra körbevesz a mindent felemésztő kétségbeesés.. Újra elveszett lettem.. Újra..nincs értelme, hogy éljek.

- minden érthető.. -

Az én csodám több, mint 3 napig tart... Emlékszel?
Nos...:) A drága csoda úgy döntött, hogy elég volt a boldogságból. El akart menni. A régi-én könnyes szemmel intett volna búcsút neki, és zuhant volna vissza a régi, elkeseredett, szánalmas állapotába. Hogy van-e új-én azt csak most tudtam meg. Mert elöntött a keserűség, megfordult a fejemben sok minden... de végül arra jutottam, hogy nem.. NEM HAGYOM, hogy elszökjön mellőlem a csodám! Mert az enyém, és még az is marad egy jódarabig! NEM HAGYOM, hogy az legyen, mint ami eddig mindig is volt! NEM HAGYOM, hogy megint elöntsön a bú, a rosszkedv! Nem ezt érdemelném. Hiszem, hogy kijárt már nekem ez, és hiszem azt is, hogy nincs még itt az ideje, hogy megint bűnhődjek... valamiért. Elegem van belőle, hogy a saját életemet nem én irányítom, nem a saját döntéseim következményeit viselem, csak hagyom, hogy történjenek a dolgok. Nem akarok porszem lenni, nem akarok beleolvadni a tömegbe, nem akarok olyan lenni, mint bárki más. NEM AKAROK SODRÓDNI AZ ÁRRAL. Nem akarom, hogy ne tudjak kiszállni, új utat keresni... Nem, nem nem! Lehet, hogy régebben ebbe beletörődtem, de már nem! Történt már velem elég dolog ahhoz, hogy tudjam, hogy mi az, amit tennem kell, és mi az, amit tűrnöm kell. Ezt nem szabad tűrnöm! És nem is fogom! A csodám marad!!!

Hosszú önmarcangoláson mentem keresztül. Mert sajnáltam magamat, holott nemis saját magam kéne...
Elborult előttem a világ... A lábam megint elkezdett vinni, és én hagytam neki. A sírhoz vitt. Nem tudtam pislogni sem... Ott aztán lenéztem a földkupacra, és rádöbbentem mindenre... Nem tudtam a tudat súlyát elviselni.. Körbenéztem, és a szemem a háztetőn állt meg... Egy pillanatot sem vártam, szaladtam, és úgy, ahogy voltam, felmásztam a tetőre. Ott aztán összehúztam magam, és elkezdtem sírni. Szinte láttam magam előtt azt a kedves, bágyadt, de mégis pajkos szemet... Úgy éreztem, a fájdalom felemészt engem, és a testem is. De akkor ránéztem onnan fentről a sírra... Ő küzdött! Ő harcolt élete végéig! Én ne lennék képes rá akkor?! Szánalmas lenne, ha én nem bírnám ki ezt, mikor ő sokkal nagyobb kínokat élt át.
Letöröltem a könnyeket az arcomról, és erőt vettem magamon. Ha kell a a régi álarc, akkor visszaveszem. De nem leszek ilyen gyenge, ilyen szánalmas... Mert semmi értelme. Rájöttem már, régebben mit hibáztam, és nem akarok ugyanabba beleesni.

Azóta átgondoltam mindent. Fölösleges dolgokon aggódok. Ami pedig nem fölösleges, az pedig múlandó. Semmi sem örök, ezt mindig is tudtam, viszont a komolyságát csak most kezdem megérezni... De ideje arrébb lökni a rossz dolgokat, és magam elé söpörni a jókat. Mert van belőlük bőven, csak kicsit ki kell nyitnom a szememet. Ezt mostanában gyakran elfelejtettem...
Erősebb lettem. Már tudok úgy azokra a bizonyos rossz dolgokra gondolni, hogy nem önt el egyből a szomorúság, nem gyűlnek egyből könnyek a szemembe. Azt hiszem, erre a csatára önmagammal szemben már nagyon rég szükségem volt.

- memories -

...Nehéz lett volna nem észrevenni, hogy lélegzik. Zihált, mint mindig, az utóbbi 1 hétben. A lépteimre felemelte a fejét, majd bágyadtan a szemembe nézett. Mosolyogva léptem elé, és guggoltam le. Hozzáértem a fejéhez, és megint rácsodálkoztam, milyen sovány. A mosoly lehervadt az arcomról. A szemébe néztem. Ott volt benne a régi tűz, az a régi pajkosság, amit úgy szerettem benne. Viszont a szeme fáradt volt, látszott rajta a szenvedés. Próbáltam erőt venni magamon. Esőcseppek gördültek le az arcomon már előtte is, így csak a víz hirtelen forrósága győzött meg róla, hogy sírok.
A kutyám feküdt előttem. A kutyám, akivel együtt nőttem fel. Aki része volt minden napomnak. Akit úgy szerettem, mintha testvérem lett volna. És most ott feküdt előttem, ázottan, sárosan, lefogyva, zilálva, felpuffadva. Kerestem a tekintetét, de ő nem nézett már rám. A kaput nézte. És akkor nekem eszembe jutott mikor először játszottam vele. Majdnem ott ültem, ahol most guggoltam. Kicsik voltunk még, vidámak. Legkevésbé sem gondoltam arra azona szép, nyári napon, hogy majd egyszer bele fogok gondolni, milyen jó is volt még akkor. Hogy elrepült egy élet... Egyik percben még szalad... másikban nem tud megmozdulni. Tehetetlenül ki van téve mindennek...
Mennyivel másabb lenne, ha az emberek is csak ennyit élnének... Ha csak 14-15 évük lenne arra, hogy mindent kipróbáljanak, amit akarnak. Én már lehet nem élnék... pedig mennyi mindent nem próbáltam még ki. Jobb világ lenne? Nem tudhatom. Nem tudhatja senki.
Felnéztem az égre. Szürke volt, már kezdett sötétedni. Az esőcseppek fáradtan hullottak le, fáradtan érték az arcomat, fáradtan gördültek le. Minden fáradt volt. Nem akartam őt ott hagyni egyedül. Motoszkált bennem egy gondolat, hogy talán utoljára látom élve. Próbáltam elkergetni a gondolatot, de csak nem sikerült. Rátettem a kezem a hátára, és behunytam a szemem. Eszembe jutottak a közös séták, az a sok bohóckodás, az a sok vidám perc. Ugyan csak a gyerekkori legjobb barátom feküdt előttem, mégis olyan érzés volt, mintha a gyerekkorom haldokolna. Mintha bármelyik percben elveszthetném, és nem tudnám, mi lenne utána.
"Bárcsak vissza tudnám fordítani az időt!"-gondoltam most is. De sajnos ez lehetetlen, pedig néha olyan jól jönne... Nem is tudom, melyik életszakaszomba mennék vissza először... Bár élvezem ezt a mostanit is, de nem vagyok vele megelégedve. Volt már ettől jobb, és remélem lesz is. Meglátjuk.
Nehéz volt felállnom mellőle. Megtöröltem a szememet, és elindultam befelé. Mégegyszer visszanéztem rá, elmosolyodtam, és mintha vártam volna, hogy visszamosolyogjon.. de nem tette. Majd talán holnap...

- monoton -

Nem számolom a napokat, mégis tudom, mennyi idő telt el bizonyos dolgok óta. Repül az idő, és én egyre jobban érzem azt, hogy nehezen tudom tartani a tempóját. Továbbra is szerelmes vagyok. A dolgok hihetetlenből kezdenek hihetően fantasztikusba fordulni. A napjaim nagy része filozofálással, valamint nevetéssel telik.
Senkinek nem szoktam mondani, miken gondolkozok ilyenkor. Van, amikor saját magamon, van, amikor másokon, van, amikor az egész világon, a dolgok működésén. Akárhányszor belefogok, mindig ismeretlen utakra tévedek. Eleinte ez megrémiszett, hogy annyi mindenre keresek még választ, de mára már megszoktam, és inkább csak hajt tovább. De előbb-utóbb mindig félbeszakít valami, ami nem engedi, hogy rájöjjek a válaszokra, hogy megoldást találjak olyan kérdésekre, amelyekre már nagyon régóta szeretnék. De ez az élet rendje, ha nem így lenne, nem érné meg reggelente felkelni, elviselni a napok monotonitását, vagy éppen megoldást keresni a monotonitás megtörésére.
Nem érzem azt, hogy meguntam a szerelmes-létet, csak annyira furcsa. Amiért bármit megtettem volna... itt van, megkaptam. És én kicsivel több, mint egy hónap alatt teljesen hozzászoktam. Annyira hozzászoktam, hogy észre sem veszem, hogy van. Néha észbekapok, és nagyon meg szokott rémiszteni. Kicsit olyan, mintha...telhetetlen lennék. Mert még mindig azt érzem, hogy nem vagyok 100%-ig boldog. De aztán belegondolok, és...mosolygok. Akkor egy darabig tényleg nem zavarhat meg semmi, de aztán hamar kiesek ebből a fajta bűvöletből, és visszazuhanok a monotonitásba, a rendszerességbe, a megszokásaimba. Megszoktam, hogy ez így van. De most, hogy belegondolok, tényleg nincs semmi okom a szomorkodásra. Mindenem megvan, amim meglehet. Nem értem magamat.
A legnagyobb kérdés számomra mégis az, hogy mi dolgom van a Földön? Mert én hiszem, hogy van valami dolgom itt. Ez éltet, ez nyugtat néha. És a célom, hogy kiderítsem, mi ez a dolog.
Kicsit elveszettnek érzem magam. Ahogy telnek-múlnak a napok, olyan, mintha egyre jobban kezdenék megérteni valamit. De azt nem tudom, hogy mit. De lassan megértem. Minden nap rájövök egy apró részletre, amíg egyszer csak össze nem áll a kép... Viszont azt tudom, hogy az utolsó mozaik-darabka a saját halálom lesz. Az mindegy, hogy mikor fog bekövetkezni, de TUDOM, hogy akkor meg fogom érteni azt a bizonyos dolgot, amit meg akarok. Nem, nem akarok meghalni. Csak halálom napjáig kutatni. Nem szószerint, egyáltalán nem. De ha mindig rájövök valamire, akkor sokkal nyugodtabban halhatok meg. A rejtély meg van oldva, nincs már dolgom, nyugodtan élvezhetem a túlvilágot, vagy az új életemet. (Ez egy újabb kérdés. Mi van a halál után? Nem kezdem el az álláspontomat taglalni ebben a kérdésben. De szerintem biztos nem ez az utolsó életem. Csak maximum emberként.)
Mindenesetre különös. Hétköznapi, mégis szokatlan napjaimat élem mostanában. De boldog vagyok. 100%-osan, legalábbis most. Remélem az is maradok. Legyen úgy.

- pillanatnyi.. -

Nagyon sok idő telt el. Nagyon sok minden történt. Sok rossz.. de sokkal több jó. Bár így utólag visszagondolva azok a rosszak sem voltak olyan rosszak, bár nem irigylem az akkori önmagam. Ellenben a mostanit nagyon is. Mert szinte irigy vagyok magamra, annyira... hihetetlen.
A napok csak úgy elrepülnek, nekem pedig gyűlik a sok jobbnál jobb emlék. És még mindig nehéz elhinni...
Nem fogom részletezni. Nem is akarom, mivel fölösleges lenne, mert ez nem egy napló. Nem annak indult, és hiába kezdett el néha affelé hajolni, nem akarom, hogy az váljon belőle. Az érzelmeim úgy is teljesen nyilvánvalóak.
Szerelmes vagyok. Ennyi.

- álmodok.. -

...Túl álomszerű. Nem, nem lehetséges, hogy ez velem történik meg. De olyan valóságos, olyan életszerű.. Meg lehet érinteni, meg lehet szagolni... Csak megérteni nem lehet.

Egy puha arc.
Egy hihetetlen illat.
Egy mindentlátó szem.
Egy ajak...
Egy közeledő arc.
Egy mindennél jobb érzés.





Egy ébredés?! Az ébresztőóra most is kegyetlen volt, és most is sikerült minden reményemet elillantani... Pedig milyen valóságos volt.
1 nap szomorú álomutáni sóvárgás. Néha azt kívánom, bárcsak ne álmodtam volna azt. Néha: mikor felemelem a fejem, és belenézek abba a könnytócsába, amit tudtom nélkül csináltam. Kapaszkodnék az emlékekbe, de távoliak, el akarnak menni, és olyan nehéz itt tartani őket. Nem sok remény van. Csak a hit a csodában. Mert csodák léteznek, csak nem mindenki ismeri fel őket. Mikor már azt hiszed, a lelked is kisírtad...
Jön a rádöbbenés, hogy ez valóság.

NINCS A VILÁGON ETTŐL JOBB DOLOG.

- Új? -

Hihetetlen.. érthetetlen.. felfoghatatlan..
Meg tudnám menteni a világot. Képes lennék szembenézni a félelmeimmel. Képes lennék legyőzni őket. Képes lennék bármire, amire eddig nem.
Nem tudom, kiérdemeltem-e. Nem tudom, de nem is érdekel. Mintha kitárult volna előttem valami, vagy elállt volna előlem a dolog, ami takarta a külvilágot, a jót, az igazi életet, amire annyira vágyok, és annyira meg akartam kapni - bár akkor még nem tudtam, mit is akarok igazából. Hogy most mit akarok? Csak egy dolgot. Egy valakit.
Olyan sokszor leírtam a magányt; jellemeztem, elemeztem, és szidtam. De beletörődtem. Még úgy érzem, most is képes lennék visszaesni abba az állapotba, hiszen nem tapasztaltam még meg semmi újat, csak éppen az ígérete jött el annak, hogy megtapasztalhatok - idővel, persze-.
Furcsa, de tényleg nem történt jelentős változás az életemben.. Csak fog. De érdekes az is, hogy még mindig nem hiszem el, és még mindig félve várom, hogy egyszer csak felébredjek. Bár vannak pillanatok, mikor kételkedek benne, hogy álom az egész, mivel egy igazi, mézesmázas álomban nem kéne iskolába járni, nem kéne hétköznapi gondokkal törődni. Helyette tudnék repülni, és végig csak azzal a valakivel lennék, akivel annyira szeretnék. De mindennek eljön a maga ideje. A magányom végének is eljön majd az ideje, reményeim szerint pár napon belül?. Erős kételyeim vannak a dologgal kapcsolatban. Egyrészt ott van az örök pesszimista oldalam: úgysem úgy lesz, úgysem lesz nekem jó. Másrészt az eddigi tapasztalataim: pár napig jó volt, majd később minden elromlott valahogy. Ez is benne van a pakliban, és az egyik felem csak nem hagyja abba ennek a gondolatnak a sugározását. De ott a másik felem, amelyik vágyik rá, hogy igaz legyen, hogy végre megváltozzon, aminek már rég meg kellett volna (vagy talán nem).
Eddig úgy gondoltam, nem én irányítom az életemet. De meggondoltam magam. Igenis, én irányítok mindent, MINDENT a saját életemmel kapcsolatban, még ha néha nem is úgy tűnik! Én hozok döntéseket, én rontom el az életemet, vagy éppen valósítom meg az álmaimat. Minden rajtam áll! És erre ennyi idő kellett, hogy rájöjjek... Mostmár végre nem félek kimondani, amit gondolok, nem félek azt tenni, amit akarok. Vállalom a következményeket, és nem is érdekel már, hogy mik lesznek azok! Ha rossz, megérdemeltem, ha jó, azt is. Nem akarok megfelelni, elegem van a megfelelésből, és attól, hogy minden egyes következménytől rettegtem! Ennek vége! És ideje volt! Új gondolkodásmód, új élet! -de sokat mondtam ezt már...-

- somewhere over a.. dream? -

Ilyen, mikor azt hiszem, álmodok, de ebben a képzelt álmomban mosolygok magamon: azért, mert nem tudom elhinni, hogy velem történnek olyan dolgok is. De mégis boldogan álmodok? tovább, mit sem törődve azzal, hogy lehet, hogy egyszer fel kell ébrednem... De nem jött el a felébredés, és rá kell, hogy jöjjek, hogy tényleg valóság. De nekem nem támad kedvem sikítozni, ugrálni, és hasonlók.. Valahogy csak mosolygok, és a boldogság megragadott, magával húzott, és nem is akar elengedni. Amit annyira nem is bánok.

Lehet, hogy a sok szomorú, reményvesztett nap után jön az, amiért azokat a napokat át kellett élnem, mivel senkinek sincs tökéletes élete -vagy mi-. Én nem bánom.

A napjaim úgy telnek, ahogy eddig sohasem. Teljesen más lettem, és ezt mások is észreveszik. Az égvilágon semmi nem tud feldühíteni. Ha mérgesnek kéne lennem csak nevetek, és valahogy ez sokkal többet ér, mintha tényleg dühös lennék. Ha a düh megkörnyékez elkergetik a körülöttem ólálkodó valamik, amik ügyelnek rám, és az én teljes lelki nyugalmamra. Egyszerűen nem tudok meglepődni sem, mert érzem, ha valami jó vagy rossz fog történni. Ha valami váratlan dolog jön, nem meglepődök rajta -vagy éppen sikítozok, ha olyan-, hanem csak élvezem és kész. Valahogy teljesen hozzászoktam a jóhoz és nem kérdezgetem magamtól, vagy bárkitől, hogy vajon honnan jöhet ez a sok jó, miért jön ez a sok jó, és mivel érdemeltem ki ezt a sok jót. Már nem érdekel. Már csak a haszna érdekel. Nyár végén volt egy pozitív megérzésem, azt akkor másnak tulajdonítottam. Utána jött egy normális időszak, majd egy kevésbé jó, aztán egy rossz... És tessék, most itt tartok. Úgy érzem, hogy így bármeddig tudnék élni. Nem érzem azt, hogy unalmas az életem, most csak azt érzem, hogy úgy élek, ahogy kell, ahogy NEKEM kell, és nem úgy, ahogy mások diktálnák. Úgy, ahogy akarok, úgy, ahogy megteremtem magamnak az életemet. Nem tudom, hogy ez jó-e de nem is érdekel. Most most van. Majd ha lesz, akkor lesz valami. Nem izgatom magam rajta, az is távol áll már tőlem.

Hihetetlen érzés, és nagyon örülök neki, hogy érezhetem. Nem tudom kinek/minek kéne hálával tartoznom, így nem is vagyok hálás. Még egy feladattal kevesebb...

Imádom az életem, és nem adnám fel semmiért. Nagyon nagy dolognak kéne történnie ahhoz, hogy megváltozzon ez az új, bennem kialakult világ, és a világról alkotott nézetem. Néha már úgy érzem, hogy boldogabb nem lehetnék, ami természetesen nem igaz, mert mindig lehetnék boldogabb.

Nem akarok változni.

- when will it be...? -

Bágyadt, fáradt, lassú, de jön. Apránként, de lassan megérkezik. Előreküldte a napsugarakat, hogy legyen valami remény. Remény egy szebb holnapra. Kitekintünk, s látjuk a remény sugarakat. És a várva-várt boldogság is ott röpköd valahol, de hol? Nagyon gyors, nehéz elkapni, és ha még el is kapja valaki is könnyen kiszabadul az ember kezéből. Fürge, és van mikor úgy érezzük, nem éri meg a fáradságot. Bárcsak, bárcsak, bárcsak... Hasztalanul lehet motyogni, és ugyanolyan hasztalan marad ha még 10-szer elmondjuk is. Vágyunk rá, mert lehet.. ott a lehet. De mit kezdjünk vele? Ugyan, álom... Ez is egy előreküldött reménykeltő dolog? Ki küldhette előre? Megkeressük, megköszönjük, és...élvezzük.
Simogat, de el-elmegyeget, és mikor elmegy hideget, ködöt hagy maga után. És mi csak tekintünk utána, vágyakozva, és várjuk, hogy hátha...egyszer...milyen jó lenne. Bárcsak...
Ezt szeretném, azt szeretném. Ez kéne, az kéne. Túl szépen van megfogalmazva, nem, ez kell, az kell. Ő kell...
Őröket állíttat maga mellé, akik nem csinálnak semmit. Csak állnak, szép kis jövedelmük van az őrködésből, pedig semmi dolguk nincs. Mert ha azt tennék, amit kéne, akkor nem hagynák elmenni, akkor nem kéne lenniük. De nem végzik jól a feladatukat, de senkinek nem tűnik fel, mert ők sem tűnnek fel. Ezek az őrök csak "őrök". Pedig néha tényleg szükség lenne rájuk.
Várom, várom, és egyre csak várom. A várakozás teszi ki a fél, nem, az egész életemet. Várok a jóra, várok a jobbra, várok a csodára. A csodára, ami talán soha nem jön el, de várni örökre várok rá, mert sose lehet tudni... Nincs aki megmondaná, nincs aki tudná, nincs aki irányítaná. Az egyetlen irányító az életemben én vagyok, és bárhogy is próbálnám, akkor sem tudnám jól irányítani. Erre nem vagyok képes, és nem is leszek soha. Egy bulit meg lehet szervezni, de a saját életemet nem. Ez így van jól. És ebbe kéne belenyugodnom, akkor nem kéne várnom. De várok. Örökre.

- 2 perces boldogság -

Kétségekkel lábaim előtt ülök a földön,

gondom nem sok, s azzal sem törődöm.

Eszembe jut, hogy talán valahol

van egy hely, ahol minden klappol.

Nem ölnek, nincs vita, nincs háború,

nem borítja sötéten az eget a ború.

Nincsenek rosszakarók, gyilkosok, gonoszak,

olyanok, akik megtestesítik a rosszat.

Bárhova néz az ember, mindenhol jókedv,

játszótéren hintázgató boldog gyerek,

kinek szülei is boldogan élnek;

tájára sem tekintenek az érdeknek, a pénznek.

Boldog állatok szaladgálnak az út szélén,

egyikük sem áll a kihalás szélén.

Hiszen bundájuk mit sem ér az embernek,

ki akarná, hogy érte állatok szenvedjenek?!

Hisz jó emberek élnek itt, barátságosak,

senki nem akar a másiknak rosszat, gonoszat.

Szeretetben élnek, jószívűen, vidáman,

s mosolyogva nézik el nekünk a hibákat.

Szép hely nagyon, nincs kedvem hazatérni,

és mindennek ellentétére ránézni.

Mert az a valóság, nem holmi mennyország,

nyitott szemmel kell ott járni, mielőtt meghalnál.

Kit érdekel a másik, csak Te vagy a fontos,

ha előtted hal meg valaki, az kicsit ugyan rossz.

Hazamész, elújságolod MSN-en, jót nevettek rajta,

és közben egy ember utolsó levegőjét kifújta.

De mit számít ez, emberek, hisz ez a Föld,

itt nem ismernek olyat, hogy erkölcs.

Nem tanítják az iskolában, nem ismerik semerre,

csupán az elvét, melyet jó lenne, ha követne

minden egyes ember ezen az átkozott bolygón,

mely saját magát öli meg lassan, s fojtón.

De ki vagyok én, hogy magunk ellen érveljek?

Egy buta kis tinédzser, kinek fontos az élete...

Hiába mondok nagy dolgokat, én sem vagyok különb,

csak néha rámjön a filozofálás, ennyi az össz. (:

- smile. -

A csoda relatív. Teljesen. Az a fajta csoda, amire vártam, nem jött el, de... ugyanmár. Nem is vártam rá, csak vágytam; nem ugyanaz. De egy másik kibontakozóban van. Egy olyan csoda, ami talán valakinek hétköznapi, valakinek unalmas; nekem viszont út a csodálatos élethez (?). Talán én sem gondolom komolyan, de amilyen unalmasak a napjaim, annyira jók is. Mindenben ott a vidámság, ott a remény. A remény arra, hogy... mire is? Semmire. Mégis reménnyelteli már csak a puszta létezés is.
Gondolkoztam. Tudom, fiatal vagyok hozzá, hogy ilyet mondjak, de... unalmas az életem. Semmi izgalmas nem történik, és ugyan pár dologban kitűnök a társaim közül, de összességében... egyáltalán nem. Nem, nem akarok feltűnést és óriási népszerűséget vagy egyebet kelteni, csinálni, létrehozni. Csupán meg kell tanulnom felelőtlennek lenni. Mi?! Még mindig nem hiszem el, hogy ezt gondoltam, de így van! Egy kis esztelen hülyeség, és mindjárt sokkal izgalmasabb lesz az izgalomtalan. Magam sem tudom, mire vágyok, de talán nem is kell. Kialakul. Vagy nem.
Mindenesetre nagyon pozitív kisugárzás áradhat belőlem, mert én úgy érzem. Mert bátor dolog az, ha bevállalom a hülyeséget? Bátor, magabiztos. Magabiztos is akarok lenni, és vannak pillanatok, mikor úgy érzem, ez lehetséges, ez valóságos, ez hihető, és nem csak az én buta képzeletem buta találmánya. Felelőtlen nevetés, és felelőtlenül szembenézni a veszéllyel...! Bármilyen formában is nyilvánul meg.
Sokkal könnyebben kitörnek belőlem az érzelmek. A legapróbb dolgokért is fel tud bennem lángolni a düh. De magamban tartom, és mindig mosolygok. Mosolygok magamon, és csak a szánalom miatt is. Minek dühösnek lenni? Inkább csak sajnálkozok. És ehhez barátságosan mosolygok.
Ezek egy boldog lány szavai. Jogosan kérdezhetné bárki, hogy miért, eddig nem voltál boldog? Dehogyisnem. De muszáj kitalálnom valami serkentőt, hogy élvezzem a hétköznapokat, és hogy megelégedjek azzal, ami jutott. Vagy azzal, amit adok magamnak...

- "elméleteidtől ködös az elméd, de ugrásra kész a vágy..." -

Minden csoda 3 napig tart. Régen nem hittem el. Pedig így van.

1. nap: önfeledt jókedv. Nem tudod, miért érzed. Aztán később rájössz, de te nem kerülsz a dolog hatása alá, mivel nem fogod fel. Nem hiszed el. Csak boldog vagy és kész.
2. nap: ráébredsz, hogy milyen jó neked. Hogy mekkora lehetőséget kaptál az élettől, és hogy lehet, hogy tudnál vele élni... Ismét jókedved van, de már tudod az okát. De a jókedvedet nem veszi el senki, nem is tudja elvenni senki/semmi.
3. nap: csodálatos kedv. Egész nap boldog vagy, és nem törődsz a gondokkal. Még a rossz is jónak tűnik. És aztán..este érzed, hogy nem kéne. Nem kéne olyanná válnod, amilyenné ezelőtt mindig váltál a bizonyos 3. napokon. Érzed, hogy nem kéne megtenned, de valamiért mégis megteszed. Aztán elmúlik a jókedv. Minden rossz. Elbújt a nap... És ott a remény. Hogy "hátha akkor...". És ha tudom, hogy az az "akkor" nem fog érni semmit? És ha érzem, hogy ez a mostani "akkor" más lesz, mint a többi? Most legyek boldog? Gondoljak bele, hogy lehet, hogy 4 vagy mégtöbb napos csoda lesz? Legyek naiv?? És hihetetlen, mert még a 3. napon is tudsz mosolyogni. Tudsz, mert belegondolsz, hogy akár új elméletet gyárthatsz. Tarthat csoda sok napig is! Igenis tarthat! Vagyis... akarom, hogy tartson...

- wtf? -

Miért vágyok mindig a tökéletesre? ...egyszerű: ember vagyok. Mások miért érik be a tökéletlennel? ...csöppetsemegyszerű. Én miért nem? ...passz.
Mivanvelem?


...



Először.. Ki kell írnom, hogy: ^^

- félek élni az álmom?! -

Ültem a hintában. Kezem az óriási kabát ujjába húzva. Lábammal elszántan hajtottam magam, és sikerült a gondolataimat is egy helytelen? témára hajtani. Ó, mit áltatom magam, emiatt a dolog miatt mentem ki hintázni. A hintázás a gondolatok, álmok átszövését, átgondolását jelenti, nálam legalábbis.
És egyszer csak... micsoda ötlet! Na de...képtelenség. Nem, nem lehet. De, lehet. Bizonytalanság... Olyan közelinek tűnik a dolog mégis olyan távol áll tőlem. Távol tőlem, és az elhatározásaimtól. A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket; vonatkozhat ez a saját magamnak állított szabályokra is? Ezen még sosem gondolkoztam de talán...
Álmodni valamit. Valamit ami annyira valóságos, annyira hihető, hogy fájdalmas dolog ráébredni, hogy nem valóság... Beleélni magunkat és később mikor szembenézünk az álommal meglepődni?! Meglepődni a saját elszántságunkon. Meglepődni azon, hogy mi mindent képesek lennénk eldobni a célért. Meglepődni azon, hogy mennyire meg tudnánk változni csak egy dologért, ami annyira jelentéktelennek tűnik egy ember életében, de mégis annyira jelentős az adott pillanatban. Összevetni az érveket és az ellenérveket, amik aztán összegabalyodnak és egy nagy csomóba állnak össze. Már nincsenek érvek és ellenérvek már csak egy kerek egész van: a célom. A célom, amit meg akarok valósítani de nem merem; ami idegen utakra vezetne, olyan utakra amiket nem szeretnék idegennek tekinteni, de mégis azok; olyan utakra, amelyek mindenki által ismertek, általam is, de nem eléggé... nem eléggé, hogy elég legyen a célom eléréséhez. Mi vezet most jóra? Az ész? A szív? Az álmom??
Az idő mindenre megadja a választ. Néhány perc, néhány nap, néhány hónap, néhány év... És most olyan közel van... Túl közel...

- ki volt..? -

...és a felhők mögül előbújik. Belopja magát mindenhova. Mindenkibe. Belém is. Köszönöm.
Le volt ragasztva a szám, érzem. Mosolyogtam, de... messze nem úgy, ahogy kellett volna. Mosolyogtam, de nem őszintén. Nem tudtam, de így volt. Jókedv.. volt, volt, hellyel-közzel. De mi volt az a maihoz képest?
Amikor elfelejtem a gondjaimat. Amikor eltörpülnek azok a kis hülyeségek, amik eddig zavartak a jó dolgok mellett... Élni, élni, NEVETNI! Új élet? Á, nem. Ez a régi. A tél elmúlt, a pesszimista-énemmel együtt. Újra élek.
Kilépni a hideg reggelbe, állig beburkolózva, nehéz táskával a vállamon...rémálom. Kilépni a hideg reggelbe, állig beburkolózva, nehéz táskával a vállamon, az elkövetkezendő napra gondolva...jó. Jó? Lehet jó? Azt hiszem. A bizonytalanságomon még csiszolnom kell kicsit. Majd nyáron! Jajj... nyár...

A sok kérdés még mindig előttem lebeg, de.. már hagynak élni. Hagyják, hogy csináljam, amit kell, hagyják, hogy tegyem, ami jól esik. Nem állják el a szép elől az utat és nem mondják meg, hogy mit szabad tennem. Jól érzem magam, és végre, kimondhatom, hogy boldog vagyok. Magány? Ugyanmár, kit érdekel... Az X évemmel nemigen ennek kéne a legnagyobb problémámnak lennie. X évesen problémámnak se nagyon kéne lennie. Csak az iskola, a jegyek, a továbbtanulás, a satöbbi, a satöbbi... Engem ezek annyira nem foglalkoztatnak, és ezután sem fognak, mert majd magától jön..vagy nem jön. De ez teljesen mindegy. Próbáltam nem a hétköznapi dolgok felé fordítani a blogomat és ezt próbálom így is hagyni.
Azt hiszem, a tavasz miatt jött ez el. A tavasz tehet róla, hogy végre jött az a pont, mikor azt mondom, hogy nincs többé rosszkedv! A mélypontomra pedig már nem is emlékszek. Mélypont... ugyanmár! Ki vagyok én ahhoz, hogy mélyponton legyek? Ez valószínűleg semmi ahhoz képest, ami majd nyilván lesz... Úgyhogy nem, elég volt a szomorkodásból. Üdv újra köztünk, optimizmus!

- dreaming or what? -

...A szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy cselekednem kell, és nem érdekelt milyen hatást váltok ki vele. Úgy gondoltam, elég az álmodozó szerepből; ideje tenni is valamit.
Ez a gondolat csak mégjobban feltüzelt. Megfogtam az arcát és az ajkamhoz húztam. A szám a szájánál megtorpant és az arcára nyomtam egy puszit. Aztán eszembe jutottak az előzőek és gyorsan, szinte erősen megkerestem az ajkammal az övét. És akkor kiadtam minden feszültséget. Közben az agyamból próbáltam elűzni minden apró gondot, ami eszembe jutott, és egy idő múlva már csak egy dolgon járt az eszem: megtettem, amit akartam. Sikerült, ami addig sosem. Teljesítettem egy vágyamat. Erre a gondolatra még erősebben csókoltam és eszembe jutott, hogy nem csak rólam szól az egész. Elhúztam az arcom, megfordultam és elfutottam. Úgy éreztem, repülök. És tényleg repültem... a boldogság földje felé, megállíthatatlanul...

Ráeszméltem, hogy megint elbambultam és ezen gondolkoztam. Kint ültem, a hintaágyon és a sötétbe bámultam. Aztán megéreztem az ölemből jövő egyenletes dorombolást és az apró testből áradó meleget. A macskámat simogattam. És közben rádöbbentem, hogy néhány álom lehetne valóság is. Képes lennék rá...? A sötétbe bámulva teljesen reálisnak tűnt...

- sunshine-a hope? -

Milyen szép nap is volt. Iskola után nincs jobb, mint kilépni a napfénybe, és megérezni, hogy nem csak egy évszak van az évben.
Olyan volt, mintha télen a sejtjeim is összebújtak volna melegedni. És most, hogy megérezték a meleget, kiengedtek, elengedték egymást fojtó szorításukból. És a kertben állva az égre néztem és elmosolyodtam. Azok a boldogító nyári napok... közelednek. Milyen jó volt nyáron! Minden tökéletes. A magány is. És milyen lesz a mostani nyár? Ezen törtem a fejem. Bármi lehet, csak egy a biztos: a magányom marad. Ebben az egyben biztos hasonlítani fog az előzőhöz. Talán megkörnyékezhet a szerelem, de nem adom át magam neki. Minek? Nem akarom elrontani a nyaramat egy csalódással. Úgy is csak az lenne belőle.
A napsugarak simogatták a bőrömet és legszívesebben én is megsimogattam volna egyenesen a Napot. Mert milyen kedves, hogy végre előbújt rejtekéből, és végre megosztja velünk melegét... amire annyira vártam. A hangulatom 100%-ot emelkedett. Mint a Sims-es hangulatjelzőn: +100 - Élvezi a napfényt. (Simed alig várta, hogy újra érezhesse ezt, és most, hogy érzi, nem tud rosszra gondolni)
De sajnos a Sims magyarosítása nem mindig tökéletes, mivel én mégis tudtam rosszra gondolni. Bár, valljuk be, nem abban a pillanatban. De a komor valóságnak még is sikerült kirángatnia az én napsütéses álomvilágomból, hogy megértsem, miért nem lehetek soha felhőtlenül boldog...

- álmomban nem én döntöm el, hogy szeretek-e... -

...Rettentően féltem. Nem attól féltem, hogy megtalálnak, hanem attól, hogy nem találkozhatok újra a szeretteimmel. Akik már a családommá váltak...
Körbenéztem: sűrű erdő volt, melynek talaja nedves volt, és növényzet is csak szétszórtan volt rajta. A fáknak nagyon sűrű lombja volt, alig szűrődött le valamicske napfény az aljzathoz. Körben emberek feküdtek. Aludtak. Egyedül én voltam ébren és vártam, hogy jöjjön Ő. Vagy legalább valamilyen ismerős.
Elhagyatottnak, magányosnak éreztem magam. Elém tódult a sok kép a többiekről: akiket talán soha nem láthatok. Tudtam, hogy nekik is bujdokolniuk kell majd. Úgy éreztem, minden az én hibám. Mégis túl önző voltam ahhoz, hogy az ne jutott volna eszembe, hogy milyen jó lett volna velük útra kelni... Viszont akkor nem jöhettem volna az indiánokhoz. Így sem tudom, hogy befogadnak-e egy ilyen lányt, mint én. Bár jól ismerik a múltamat és gondolom már a jelenemet is, ezért hátha lesz bennük annyi együttérzés, annyi jóakarat... De csak reménykedni tudok.
Untam az üldögélést, így lehasaltam énis a hideg földre, karomat a szemem elé tettem, mintha attól félnék, hogy a látványba fogok belepusztulni.
Egy kis patak folydogált mellettem. Néztem a vizét, de annyira sekély volt, hogy fürödni aligha lehetett volna benne. Halak sem voltak benne, se semmilyen élet. Csak úgy volt.
Nem sok idő telt el, máris lépteket hallottam. Ő volt az. Lehasalt mellém, és úgy éreztem, tudja mi történt. Nem kellett magyarázkodnom. A kezét az enyém mellé tette, tenyérrel lefelé fordítva. Néztem a saját kezemet, és még mindig a többieken gondolkoztam, mikor szinte magától megmozdult a kezem és a tenyerem az övé alá csúsztattam. Láttam, ahogy elmosolyodik, és belemarkol a kezembe. Szinte elveszett az enyém az övébe.
Sok ideig lehettünk így, mire felkeltem, és rádöbbentem, hogy több indián is jött. Egy tűz körül üldögéltek, és számomra ismeretlen nyelven beszélgettek nyugodtan. Nem vették észre, hogy őket figyelem, vagy csak nem akartak tudomást venni rólam. Nem lehettem biztos benne, hogy végül befogadnak. De mindennél többet adtam volna érte, ha legalább náluk megnyugvást találhattam volna.
Ekkor egy bokorból kilépett egy ember. Megláttam hogy a bokron túl egy hatalmas sátor van felállítva. Aztán sorra előlépett több ember is, velem egyidős lányok voltak. Kijöttek, de nem szóltak hozzám egy szót sem. Én néztem őket, de nem mondtam semmit.
Kis idő múlva felálltam, hogy odamenjek a patakhoz. Céltalanul indultam el. Észrevettem hogy jön utánam Ő is. Leguggoltam a patak mellé, és a jobb kezemet belemártottam a pár centis vízbe. Jól esett a hűvös. Ő is odaült mellém és várt, miközben engem nézett. Miután lerázogattam a kezemről a vizet, odaültem mellé. Nem emlékszem, hogy mondott-e valamit, de a következő pillanatban odahajoltam hozzá és megcsókoltam.
Elhajoltam az arcától és a szemébe néztem. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha összeházasodnánk -már ha az indiánok csinálnak olyat-. Születnének gyerekeink. Kis fekete hajú, rézbőrű gyerekek. Milyen szépek is lennének.. Rám csöppet sem hasonlítanának, de kit érdekel?!
Megint odahajoltam az arcához, de a következő pillanatban meghallottam a megszokott dallamot, és rájöttem, hogy fel kell kelni: az álmok nem tartanak örökké...

(saját álomból megmaradt foszlányok, kiegészítve)

(a csak Ő-ként emlegetett indián fiúnak azért nincs neve, mivel az álmomból nem derült ki)

- happy shopping -

Milyen jó dolog beleolvadni a tömegbe... Amikor nem figyel rád senki, te csinálhatsz, amit akarsz... Amikor egy vagy a sokból, és jelentéktelenné törpülsz mindenki szemében...
Bevásárlóközpont. Tucatnyi bolttal. Unalmában az ember olyan boltba is betéved, ahol tudja, hogy nem vesz semmit, na de mégis, valamit muszáj csinálni. Hogy milyen boltba mentem én? Teljesen mindegy volt, csak sokan legyenek benne. Sokan, hogy ne tűnjek ki az emberek közül, hogy ne vegyék észre, hogy sokadjára teszem meg ugyanazt a kört, úgy téve, mintha a holmikat tanulmányoznám. Minnél többen vannak, annál kevésbé vagyok feltűnő. Aztán kilépek a megnyugtató tömegből, és a boltok között sétálva egyből mindenki észrevesz. Egyből mindenki megnéz. De nem érdekel. Hadd nézzenek. Lehet, hogy látják, hogy egyedül és céltalanul bóklászok egyik üzletből a másikba. De mi közük hozzá? Én nem ártok azzal senkinek, hogy ürügyet keresek a sétára, az elvegyülésre.
Néztek, de nem szóltak meg. Egy-két biztonsági őr szigorú tekintettel vizsgált, látszott rajtuk, hogy nem rajonganak az ok nélkül sétáló tinilányokért. Volt olyan biztonsági őr, aki az én figyelmemet keltette fel. Volt valami a tartásukban, a járásukban, a tekintetükben amit mindenképp meg kellett néznem. Volt, akin több percig elidőztem. Apránként tanulmányoztam végig mozdulatait, figyelve, hogy ne vegye észre, hogy őt nézem. Tőlük mindenki fél. Félnek, mert nagy emberek ők ott. Ők az erősek, a hatalmasak. Én nem tudtam egyiküktől sem félni. Aki észrevette, hogy őt bámulom, annak a szemébe néztem, majd néhány rövid másodpercben igyekeztem szemmel elmondani, hogy miért vagyok ott. Nem tudom, hogy megértették-e, de akivel sikerült 1-2 ilyenfajta "szót" váltanom, az már nem nézett rám többet. Vagy csak én nem vettem észre, nem tudom.
A sok ruha között elveszettnek éreztem magam. Milyen felszabadító érzés! A ruhák nem bánthatnak. Köztük tényleg biztonságban vagyok.
Volt, mikor elfogyott az összes nagy, zsúfolt bolt. Akkor kénytelen voltam egy kisebbe is bemerészkedni. Rajtam kívül még 2 nő volt és 2 eladó. Reméltem, hogy ez elég társaságnak minősül ahhoz, hogy ne bámuljon mindenki engem. Körbejártam a boltot, és látszólag mindent figyelmesen megnéztem. Aztán elment az egyik vásárló, és kezdtem úgy érezni, hogy célpontjává válok a tekinteteknek. Nem tudtam, hogy menjek el észrevétlenül, de szerencsére valaki tudta helyettem a választ: megcsörrent a telefonom, én pedig nagy sietve kirohantam, kihalásztam a zsebemből, de mire felvettem volna letette az illető. Nem bántam. Legalább a fojtó pillantásoktól megszabadultam. Ezután, mint aki jól végezte dolgát elindultam a kijárat felé, és ezt a próbámat is megoldottnak tekintettem.

- hope? -

1 nappal ezelőtt még nem gondoltam arra, hogy van arany középút is. Sőt, 2 órával ezelőtt sem. Mélypont után jön az emelkedés. Ez így normális. És ezért lehet, hogy én is normális vagyok. Mondjuk... kizárt.
Nem, nem hagytam fel az előzőekben leírt dolgokkal. Kizártam az életemből a szerelmet, amíg alkalmasnak nem találom arra, hogy visszavegyem. Vagy amíg ő alkalmasnak nem talál arra, hogy visszafogadjon. Még mindig nem érdekel pár dolog. Még mindig hagyom, hogy történjenek a dolgok. És nem, még mindig nem szeretem használni az agyamat. Majd valami visz előre és ha annak a valaminek van elég ereje előrevinni, akkor biztos lesz elég ereje irányítani, tehát nekem semmi dolgom. Csak élem az életem és várom, hogy történjen valami jó is velem. Azért reménykedni csak szabad...
Miután a tökéletes álarcom eltűnt, elveszett, azután úgy tűnt, nincs remény. Saját magamnak építettem ki a nyomorúságom falait, viszont lerombolni képtelen vagyok. És milyen apró örömök elegek ahhoz, hogy az a fal ha leomlani nem is tud, de legalább ablakok keletkezzenek rajta! Ezek a kis ablakok is elegek voltak ahhoz, hogy valamennyire visszaszerezzem az életkedvem. Mert volt egy pont, mikor nem érdekelt, mi lesz velem. Közömbös volt nekem a halál. Mintha ismerném, köszönnék neki az utcán, ha meglátom, de nem állnék le vele beszélgetni. Mintha ismerősöm lenne myvip-en, de kommentárt nem írna a képeimhez. Közömbös volt az élet is. És a kettő között talán nem is érzékeltem a különbséget. Élet, halál, rendben van. Majd valami lesz. Ilyen tudattal túlélni egy sétát... figyelemreméltó! Azt hiszem, akár büszke is lehetnék magamra, de mivel annyira nem érdekel, mi van velem, ezért nem méltatom büszkeségre magamat.
Igen, boldog vagyok. Megtaláltam az arany középutat az elhatározásom, és a boldogság között. Kevesebb érzelemmel ugyan, de visszatértem. Visszatért a vidám énem, és készen állok... élni. Mert másra nem állok készen. Így talán az embereket sem üldözöm el magam mellől. Az embereket, akik észrevették, hogy bajom van, noha nem volt nehéz feladat, de akkor is. A törődés jóleső érzés, bár ezt mindenki tudja, úgyhogy fölösleges volt közölnöm. Tehát maradhatok ember. Ez jó dolog. Megint csak büszke lehetnék magamra, amiért ember vagyok. De nem táplálok érzelmeket magam iránt. Mások iránt se sokat, de éppen eleget. Azt a bizonyos szeretetformát pedig messziről kerülöm. Nem kellenek nekem a bonyodalmak megint. Vihar után napsütés kell, nem pedig még egy hurrikán! Szerintem ezzel mindenki egyetért.
Kicsit kezdem unni a saját életemet. Olyan monoton, unalmas. Színt kéne vinni bele. Persze gondolkodás nélkül ez jóval egyszerűbb feladat... De akkor mi tart vissza? Az agyam biztos nem. A szívem sem. Akkor? A lábaim? Azokat is hagyjam el? Nem tudom. De valami izgalmasat tényleg ki kéne próbálnom. Elvégre mit élvezhetnék, ha még a saját életembe is beleunok? Nem akarok véget vetni neki, úgyhogy csak a szinesítés lehet jó megoldás. Tehát akkor következő küldetés? Részemről elég sok van. Csak kudarc ne legyen annyi. Nem hiányzik még egy mélypont...

- second -

Szív nélkül is lehet élni. Lehet, sőt, jobban is lehet, mint szívvel. Akinek van szíve, az foglalkozik olyannal, hogy szerelem. Egyik meghatározó dolog a többség életében. De akinek nincs, annak ezt a fölösleges dolgot el lehet felejtenie. Csak egyszerűen élni. Tenni a dolgainkat minden gondolkodás nélkül.
Tudom, milyen szív nélkül élni. Nem törte össze senki: magától repedt el. Szépen, apránként. Minden kicsit közrejátszott. De milyen jó szív nélkül! Csinálom a dolgaimat, vidáman, gondtalanul és mennyire jó álca! Senki nem veszi észre, hogy egy részemmel kevesebb van belőlem. Ugyan már, hiszen ki ismert egészen? Nem kell nekem szív. Nem kellenek érzelmek. Gyengéd érzelmek. A barátság, az szép dolog, és nekem bőven elég. Ha eddig elég volt, ezután is elég lesz. Szív nélkül is lehet szeretni a barátokat.
Na és ott a nevetés. Milyen önfeledten tud nevetni, aki csak nevet, de nem tudja, min. Akinek nincs oka nevetni, mégis nevet. Aki saját magán nevet... igen, gyakran nevetek saját magamon. Ha van rá okom, hogy nevethessek nevetek. Mert milyen szánalmas vagyok. Ilyen fiatal és máris elrepedt a szíve. Ki fogja összeforrasztani? Kinek lesz hozzá elég bátorsága? Senkinek? Hát jó. LEGYEN! Engem ugyan nem érdekel. Ha magányra születtem, magányosan halok meg, de gondtalanul. Nem lesznek olyan bajaim, mint a legtöbb embernek, neeeem. Én gondtalan leszek, vidám, és még csak a legkevésbé sem fog hiányozni a szerelem. Mi az a szerelem? Butaság, amit az emberek unaloműzésként csinálnak. Szerelmesnek lenni, butaság! Mire jó az?

Bátran mondom ezt, ahhoz képest, hogy nagyját meg sem tapasztaltam. Újabb pont a szánalom-listámon. Lehet a vidám mellett szánalmas is leszek? Legyek. De az én szívemet nem kell senkinek összetörnie, megtettem azt én magamnak. Ha mégis jönne a herceg... meglátjuk. De ha az én szívemre pályázik, csak egy repedttel tudok szolgálni, amit talán majd az idő összeforraszt... vagy nem. De hát kit érdekel, nemde? Ha engem nem, akkor mást sem. Szeret engem valaki? Valaki biztos. Van rá okuk? Biztosan. Hiszen egy ilyen vidám lány mellett más is vidám lesz. Én pedig minden este csiszolgatom kicsit az álarcomat, hogy egyszer tökéletes legyen. Aztán álarc nélkül nem én leszek. Nem, tévedés. Álarcban leszek nem-én.
Valentin-nap. Még 3 nap és az lesz. Mi az ugyan? Kit érdekel? Én akkor újjászületek. Valentin-nap alkalmából elfelejtem a szerelmet. Hogy végleg-e az majd kiderül, de persze nem rajtam múlik. Nem én irányítom a saját életem. Én csak élem, de igazából ennyi dolgom van. A döntéseket nem én hozom, én csak viselem a következményeket. Kicsit ugyan bánt, de... mit tehetnék? Ez van. És amúgy meg:
NEM ÉRDEKEL!

- wants a little happiness -

Emészt. Éget. Szúr. Nyom. Hasít. Repeszt. Szétszakít. Fáj. Nagyon fáj.

Miért van az, hogy az ember nem a párja mellé születik? Miért az ember feladata, hogy megtalálja? Miért ilyen nehéz? Miért nem nyilvánvaló? Miért, miért miért?

A sok szerelmes történet. Mindben magányos a lány, és délceg a fiú. A valóság: magányos a lány, nincs fiú. Nincs fiú?! Lehetetlen. Akkor ez nem mese. Nem, tényleg nem. A valóság valóság. Vagy csak nekem nem az? Csak nekem rendelte így az ég, hogy csak simán valóság legyen minden álom és ábránd nélkül? Pedig mennyivel könnyebb lenne egy mesében élni. Amiben én is hercegnő lehetnék, akit megment a szőke herceg. Nem kell, hogy szőke legyen. Hercegnek se kell lennie. Csak legyen az enyém. Csakis az enyém.
Milyen nehéz végignézni a tömegen... a tömegen akiknek nem kell ezen rágódniuk. A tömegen, akik boldogok és nem gondolkoznak azon, hogy milyen jó dolog mesében élni. A tömegen, aminek én nem vagyok tagja. Vajon lehetek-e valaha?
Kétségbeejtő gondolatok hálóznak körül, és lassan ellepnek. Felemésztenek. Ez az én sorsom? Meghalni... herceg nélkül?
De mi van, ha más problémám vetítem ki a hercegnélküliségemre? Akkor valami más bajom van. De ugyan mi? Még eggyel több megválaszolásra váró kérdés. De ki válaszolja meg? Senki. Vagy talán én, ha mégis csoda történne és... nem tudom. Nem tudok belegondolni. Lehetetlen belegondolni, hogy én ne lennék magányos. Csak egy kicsit megtapasztalni. De utána az lenne a gond, hogy nem lenne elég a kicsi. Mindig több. Örökké. Milyen szép szó is ez. De nem létezik. Semmi sem tart örökké. A boldogság sem. És a magány? Az tarthat örökké? Azt hiszem, ezt a kérdést majd én meg tudom válaszolni.

- a valódi-én -

Nem akarom, hogy olyannak lássanak, amilyen nem vagyok. Nem akarom, hogy olyannak ítéljenek meg, amilyen nem vagyok. Nem akarom, hogy ne ismerjék az egész részem.
Mindenki csak a felemet... nem, a negyedemet ismeri. Van 1-2 ember, aki kicsivel jobban ismer, mint mások, de ők sem tudnak rólam eleget. Úgy érzem, saját magam által lettem bezárva. Bezártam magam egy szűk pincébe, amelyből nem tudok kitörni. Nem tudom megmutatni mindenkinek, hogy milyen vagyok valójában. Akik szeretnek, nem az igazi énem szeretik. Igazi amit szeretnek, de nem teljes. Ezért nem lehetek biztos benne, hogy mindenki szeretné a teljes énem. Elvégre én sem hinném el olyasvalakiről, aki egész nap poénkodik, mindenből viccet csinál, hogy képes gondolkodni. Hogy képes összefüggő, értelmes mondatokat írni vagy mondani. Azt meg végképp nem nézné ki belőlem senki, hogy ehhez hasonló dolgokat írok.
Sokan vannak, akik nem vesznek komolyan. Akik tudják, hogy áá, igen, ő az, de titkukat nem mondanák el, mert úgyis kinevetné őket. Mert nem tud semmit komolyan venni. Mert nem akar semmit komolyan venni.
Közel sem járnak az igazsághoz. Szeretném, ha bíznának bennem. Szeretném, ha tudnák, hogy szivesen beszélek bárkivel komolyabb dolgokról, és szeretném ha tudnák, hogy nem csak a viccelődésből áll az életem. Én többre is képes vagyok! De hogyan tudnék kibújni emögül az álarc mögül? Hogyan tudnám megmutatni, hogy van még valami a felszín alatt? Hogy van egy felem, akit még nem ismernek? De érdemes lenne megismerni...
Nagy szavak ezek. És nemigen tudnám megvalósítani. De mi van, ha mégis? Talán meg kéne próbálnom. Hagyjam el a járott utat egy járatlanért? Kockáztassak, hogy esetleg az igazi-én-t már nem fogják szeretni? De így meg csak a felemet szeretik (akik szeretik). Ez így nem jó. Valamit változtatni kell. Sok időm van még. Vagy mégsem? Annyira már nem. Életem 1/5-ét vagy 1/6-át már leéltem. Nem akarok így élni életem végéig. Változtatni fogok. Igen! Let's do it!

Night #2

...Abban a pillanatban, mintha felébredtem volna egy álomból, eszembe jutott, hogy csodálkoznom kéne a történteken. Leszedtem egy fenyőről az összes havat! Aztán pedig utat olvasztottam magam előtt! Most pedig egy olyan nő áll előttem, aki olyan, mintha egy meséből lépett volna ki! Azért ebben van valami nem hétköznapi. Mikor valahogyan összeszedtem magam, hogy kinyögjek bármit is, megszólaltam:

- Mi? Ki vagy te?

A nő mosolygott. Látszott rajta, hogy tudta, hogy ez a rész fog következni: a magyarázkodás. Én mindenesetre kíváncsian vártam.

- Tudod, elég hosszú lenne ezt itt elmesélnem. Ráadásul hideg is van! Ha nincs kedved 30°C-kal melegebbet csinálni, akkor szerintem egy más helyen tárgyaljuk ezt meg - mondta, majd karját nyújtva tett egy lépést felém.

- Hova? Azt sem tudom, ki vagy. Csak nem gondolod, hogy egy idegennel elmegyek bárhova is - makacskodtam, de mikor ránéztem a nő arcára, úgy éreztem, jobb, ha megbízok benne. Így minden további akadékoskodás nélkül megfogtam a karját.
Végül megbántam, hogy így tettem. Ugyanis a következő pillanatban már valahol egészen máshol voltunk. Nem láttam, hogy kerültünk oda, nem is nagyon tudtam feldolgozni. Egy klubhelyiség féle szoba volt. Körben kanapék és fotelek, melyeket megviselt az idő. Nem volt senki a szobában rajtam és az "idegen"-en kívül.

- Na, most, hogy elviselhetőbb körülményeket teremtettünk, elmondom a legfontosabb dolgokat. Én Olivia vagyok. Ez itt pedig a mi főhadiszállásunk. Persze, csak átmeneti, de erről majd később... Mint gondolom észrevetted, néha furcsa dolgokat tudsz csinálni. Ne aggódj, nem hülyültél meg, csak kiválasztott vagy. Mielőtt megkérdeznéd, nem tudjuk, miért pont te, azt sem, hogy miért pont mi. Ja igen, mivel én és még néhányan szintén különleges képességekkel rendelkezünk - tette hozzá mosolyogva, mintha teljesen hétköznapi dologról beszélne. Persze, neki hétköznapi... - Nos, ha nincs több kérdésed, felvezetlek a szobádba, és...

- Állj! Mi... milyen... mi történt velem? Miért tudom ezeket? Miért vagyok itt? Mi az, hogy a szobámba? Soha nem jártam még itt!

- Mindent meg fogsz érteni. De most már késő van a magyarázkodáshoz. Legyen elég annyi, hogy így történt, és ez ellen senki nem tud tenni. Szobád pedig természetes, hogy már van, mivel mi már évekkel ezelőtt tudtuk, hogy csatlakozni fogsz.

Ennyit mondott, majd felvezetett a szobámba, ami parányi volt és zsúfolt, de ez legkevésbé sem érdekelt. Gyorsan az ágyamhoz mentem, belefeküdtem, behunytam a szemem, és arra gondoltam, ha kinyitom, akkor megint otthon leszek, és rájövök, hogy csak álom volt, és megint késésben vagyok az iskolából. Nem akartam magamnak bevallani, de annyira jólesett volna, ha ez nem csak álom. Ha tényleg van egy új közösség, akik akaratomon kívül bevettek. Nem tudom, milyen közösség, nem tudom, miért vagyok itt, nem tudom, milyen képességeim vannak... de nem érdekelt. A gondolat, hogy lehetnek barátaim mindennél többet jelentett.
Amíg ezen gondolkoztam, elfelejtettem kinyitni a szemem, és végül elaludtam. Elég bonyodalmas álmom volt, amiben szerepelt az összes általam ismert szuperhős és valahogy olyan furcsa volt magamat is beleálmodnom. De ez csak álom...
Reggelre elfelejtettem mindent, ami előző nap történt. Ugyanúgy felkeltem, mikor éreztem, hogy elég késő van, ugyanúgy kinéztem az ablakon, ugyanúgy elindultam a fürdőszoba felé, csak most mikor benyitottam a fürdőszobának vélt szoba ajtaján, wc és fürdőkád helyett egy szőke, vörös szemű fiú tekintett rám nagy szemekkel. Ekkor hirtelen ráeszméltem, hogy nem álom volt. Tényleg nem otthon vagyok. És az a szőke hajú fiú pedig... ki az?
- Áh, szia! Biztos te vagy az új lány! Én Matt vagyok - mondta mosolyogva, majd mint aki jól végezte dolgát levette atlétáját, amiben vélhetőleg aludt. Gondolom, észrevette, hogy őt bámultam, mert mosolyogva így szólt:

- Remélem nem bánod, ha előtted öltözök. Tudod, így is késésben vagyok, és nincs időm téged is felébreszteni a holdkórodból.
Igaza volt. Tényleg valamiféle holdkórban szenvedtem. De ha eddig nem lett volna elég feldolgozni azt, hogy hol vagyok, mostmár fel kellett dolgoznom a felsőteste látványát is. Ugyan még nem láttam sokat de az övé... angyalok formálta! Igen, biztosan angyal. De a piros szem nem illik a képbe. Mióta van az angyaloknak piros szemük? Nem tudom. De ennek az angyalnak az van...

Night - megszokott csodák.. -

...Fáradtan lépkedtem a hóban. Valamiért úgy éreztem, ha nem állok meg, nem gondolok semmire. Csak mentem előre, előre. És úgy éreztem, nem szabad megállnom. Nem tudom miért, de nem akartam ezen gondolkodni. A testem vitt előre. Az agyamat elhagytam valahol útközben.

Mikor úgy éreztem, elég messzire kerültem a külvilágtól, akkor leültem a hóba. És akkor erőt vett rajtam, ami ellen küszködtem: a sírás. Csak folytak a könnyeim, apró lyukakat olvasztva maguknak a hideg hóban. Nem törődtem semmivel. Annyi ideig ültem ott, hogy a végére elfelejtettem, miért is vagyok ott. Akkor felálltam, és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Ekkor hideg szellő csapta meg a hátamat. Nem tudtam, honnan jött, mivel addig szélcsend volt. Visszaereszkedtem a hóba, de már nem tudtam sírni. Aggasztó csönd volt. Arra gondoltam, talán eddig a sírás elterelte erről a figyelmemet... de nem. Ezt észrevettem volna. Úgy éreztem, el kell indulnom az erdő felé. Mivel az agyamat még nem találtam meg, arra nem gondoltam, hogy egy erdőben elég sok veszélyes dolog lehet egy magamfajta lánynak. De ezzel mit sem törődve szedtem lábaimat egyre gyorsabban. Mikor a széléhez értem, megálltam, és egy hatalmas fenyőt kezdtem el vizsgálni. Nem volt rajta semmilyen élőlény. Mégis úgy éreztem, ki kell nyújtanom a teteje felé a kezem. És akkor a rajta lévő összes hó leesett elém. A lábam elé. A fenyő olyan zöld lett, mintha csak egy szép, nyári nap lett volna. Nem csodálkoztam. Úgy éreztem, ennek így kellett történnie.
Megint elindultam. Ahogy sűrűsödtek a fák, egyre gyorsabban lépkedtem. Olyan volt, mintha keresnék valamit, csak nem tudtam, hogy mit. Én nem, csak a lábaim. Ők pedig csak vittek. Normális esetben eszembe jutott volna, hogy nemsoká besötétedik, és sötétben nem találok ki. De ez nem volt normális eset. Mikor már 10 perce csak gyalogoltam befelé, halk ágreccsenést hallottam a jobb oldalam felől. Ez elég volt hozzá, hogy megálljak. Megálltam, de nem féltem. Nem is voltam kíváncsi. Mintha egy jól ismert filmet néztem volna, rezzenéstelen arccal fordultam a hang irányába. Gondolkozás nélkül kinyújtottam a karom, és a hó elpárolgott előlem, majd a saját magam által kialakított ösvényen elindultam arra, ahonnan az előbb a hangot hallottam. A fa előtt megálltam, és vártam. Néhány pillanat múlva rájöttem, miért is mentem oda.
Egy fiatal nő lépett elő a fa mögül. Hosszú, fekete haja a derekáig ért. Ezüst szinű, testhez simuló ruhát viselt, mely megmutatta tökéletes alakját. A szeme sárgán fénylett. Mégis olyan ismerős volt. Mielőtt eszembe jutott volna, honnan, megszólalt:

- Tudtam, hogy el fogsz találni...

- vidáman, hóemberként.. -

Tél van. Mindenhol jég és hó. Mindent betöltő fehérség. Ilyen lehet a túlvilág? Fehér, hideg... Nem tudom. Miért utálja mindenki a hideget? Talán mert így születtünk? Mindenhol meleg vett minket körül. De most, amikor ki kell lépnünk a hidegbe, kétségbeesünk. Kétségbeesés. Igen. Ez is a télhez tartozik. Elmúltak az ünnepek. Most akkor mire várjunk? A tavaszra, persze. De január van. A január egy végeláthatatlan hónap. A legvégeláthatatlanabb valamennyi közül. És ha a januárnak vége? Mire fogjuk a rosszkedvünket? Mert olyan nincs, hogy bevalljuk magunknak az igazi okot. Dobálózzunk egyszerű indokokkal, mint a hideg, az év eleje, a rengeteg tennivaló! Mennyivel egyszerűbb.
Milyen jó lenne hóembernek lenni. Csak rábízni magunkat az emberekre, hogy olyannak építsenek, amilyennek akarnak. Hogy úgy díszítsenek, ahogy akarnak. Hogy ki legyek szolgáltatva a Nap számomra gyilkos sugarainak. Csak álldogálni, és várni, hogy elolvadjak. Csak várni, hogy alkotóelemeim vízzé váljanak, majd a földön elterülve tűrni, ahogy az emberek, akik építettek, keresztülmenjenek rajtam. Dehát ez a sorsom. Ezen nem vitatkoznék. De még rövidke élettel is milyen boldog lehetnék. Ha rámnézne valaki, mosolyogna. Eszébe jutnának a szép emlékek. Esetleg csak a ferde orromon mosolyogna. Mindegy is. A lényeg, hogy boldogságot okoznék. Mert ma már máshogy nem lehet. Mindenkinek más a boldogság. (de ezt az előző bejegyzésben bővebben megbeszéltem magammal) De ha mindenkinek más, akkor hogy találjak valamit, aminek mindenki örül? Hát így, hóemberként. Majd talán következő életemben a hóembernek készülők sorába állok be. Igen. Így lesz.