...Fáradtan lépkedtem a hóban. Valamiért úgy éreztem, ha nem állok meg, nem gondolok semmire. Csak mentem előre, előre. És úgy éreztem, nem szabad megállnom. Nem tudom miért, de nem akartam ezen gondolkodni. A testem vitt előre. Az agyamat elhagytam valahol útközben.
Mikor úgy éreztem, elég messzire kerültem a külvilágtól, akkor leültem a hóba. És akkor erőt vett rajtam, ami ellen küszködtem: a sírás. Csak folytak a könnyeim, apró lyukakat olvasztva maguknak a hideg hóban. Nem törődtem semmivel. Annyi ideig ültem ott, hogy a végére elfelejtettem, miért is vagyok ott. Akkor felálltam, és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Ekkor hideg szellő csapta meg a hátamat. Nem tudtam, honnan jött, mivel addig szélcsend volt. Visszaereszkedtem a hóba, de már nem tudtam sírni. Aggasztó csönd volt. Arra gondoltam, talán eddig a sírás elterelte erről a figyelmemet... de nem. Ezt észrevettem volna. Úgy éreztem, el kell indulnom az erdő felé. Mivel az agyamat még nem találtam meg, arra nem gondoltam, hogy egy erdőben elég sok veszélyes dolog lehet egy magamfajta lánynak. De ezzel mit sem törődve szedtem lábaimat egyre gyorsabban. Mikor a széléhez értem, megálltam, és egy hatalmas fenyőt kezdtem el vizsgálni. Nem volt rajta semmilyen élőlény. Mégis úgy éreztem, ki kell nyújtanom a teteje felé a kezem. És akkor a rajta lévő összes hó leesett elém. A lábam elé. A fenyő olyan zöld lett, mintha csak egy szép, nyári nap lett volna. Nem csodálkoztam. Úgy éreztem, ennek így kellett történnie.
Megint elindultam. Ahogy sűrűsödtek a fák, egyre gyorsabban lépkedtem. Olyan volt, mintha keresnék valamit, csak nem tudtam, hogy mit. Én nem, csak a lábaim. Ők pedig csak vittek. Normális esetben eszembe jutott volna, hogy nemsoká besötétedik, és sötétben nem találok ki. De ez nem volt normális eset. Mikor már 10 perce csak gyalogoltam befelé, halk ágreccsenést hallottam a jobb oldalam felől. Ez elég volt hozzá, hogy megálljak. Megálltam, de nem féltem. Nem is voltam kíváncsi. Mintha egy jól ismert filmet néztem volna, rezzenéstelen arccal fordultam a hang irányába. Gondolkozás nélkül kinyújtottam a karom, és a hó elpárolgott előlem, majd a saját magam által kialakított ösvényen elindultam arra, ahonnan az előbb a hangot hallottam. A fa előtt megálltam, és vártam. Néhány pillanat múlva rájöttem, miért is mentem oda.
Egy fiatal nő lépett elő a fa mögül. Hosszú, fekete haja a derekáig ért. Ezüst szinű, testhez simuló ruhát viselt, mely megmutatta tökéletes alakját. A szeme sárgán fénylett. Mégis olyan ismerős volt. Mielőtt eszembe jutott volna, honnan, megszólalt:
Megint elindultam. Ahogy sűrűsödtek a fák, egyre gyorsabban lépkedtem. Olyan volt, mintha keresnék valamit, csak nem tudtam, hogy mit. Én nem, csak a lábaim. Ők pedig csak vittek. Normális esetben eszembe jutott volna, hogy nemsoká besötétedik, és sötétben nem találok ki. De ez nem volt normális eset. Mikor már 10 perce csak gyalogoltam befelé, halk ágreccsenést hallottam a jobb oldalam felől. Ez elég volt hozzá, hogy megálljak. Megálltam, de nem féltem. Nem is voltam kíváncsi. Mintha egy jól ismert filmet néztem volna, rezzenéstelen arccal fordultam a hang irányába. Gondolkozás nélkül kinyújtottam a karom, és a hó elpárolgott előlem, majd a saját magam által kialakított ösvényen elindultam arra, ahonnan az előbb a hangot hallottam. A fa előtt megálltam, és vártam. Néhány pillanat múlva rájöttem, miért is mentem oda.
Egy fiatal nő lépett elő a fa mögül. Hosszú, fekete haja a derekáig ért. Ezüst szinű, testhez simuló ruhát viselt, mely megmutatta tökéletes alakját. A szeme sárgán fénylett. Mégis olyan ismerős volt. Mielőtt eszembe jutott volna, honnan, megszólalt:
- Tudtam, hogy el fogsz találni...
