- when will it be...? -

Bágyadt, fáradt, lassú, de jön. Apránként, de lassan megérkezik. Előreküldte a napsugarakat, hogy legyen valami remény. Remény egy szebb holnapra. Kitekintünk, s látjuk a remény sugarakat. És a várva-várt boldogság is ott röpköd valahol, de hol? Nagyon gyors, nehéz elkapni, és ha még el is kapja valaki is könnyen kiszabadul az ember kezéből. Fürge, és van mikor úgy érezzük, nem éri meg a fáradságot. Bárcsak, bárcsak, bárcsak... Hasztalanul lehet motyogni, és ugyanolyan hasztalan marad ha még 10-szer elmondjuk is. Vágyunk rá, mert lehet.. ott a lehet. De mit kezdjünk vele? Ugyan, álom... Ez is egy előreküldött reménykeltő dolog? Ki küldhette előre? Megkeressük, megköszönjük, és...élvezzük.
Simogat, de el-elmegyeget, és mikor elmegy hideget, ködöt hagy maga után. És mi csak tekintünk utána, vágyakozva, és várjuk, hogy hátha...egyszer...milyen jó lenne. Bárcsak...
Ezt szeretném, azt szeretném. Ez kéne, az kéne. Túl szépen van megfogalmazva, nem, ez kell, az kell. Ő kell...
Őröket állíttat maga mellé, akik nem csinálnak semmit. Csak állnak, szép kis jövedelmük van az őrködésből, pedig semmi dolguk nincs. Mert ha azt tennék, amit kéne, akkor nem hagynák elmenni, akkor nem kéne lenniük. De nem végzik jól a feladatukat, de senkinek nem tűnik fel, mert ők sem tűnnek fel. Ezek az őrök csak "őrök". Pedig néha tényleg szükség lenne rájuk.
Várom, várom, és egyre csak várom. A várakozás teszi ki a fél, nem, az egész életemet. Várok a jóra, várok a jobbra, várok a csodára. A csodára, ami talán soha nem jön el, de várni örökre várok rá, mert sose lehet tudni... Nincs aki megmondaná, nincs aki tudná, nincs aki irányítaná. Az egyetlen irányító az életemben én vagyok, és bárhogy is próbálnám, akkor sem tudnám jól irányítani. Erre nem vagyok képes, és nem is leszek soha. Egy bulit meg lehet szervezni, de a saját életemet nem. Ez így van jól. És ebbe kéne belenyugodnom, akkor nem kéne várnom. De várok. Örökre.

- 2 perces boldogság -

Kétségekkel lábaim előtt ülök a földön,

gondom nem sok, s azzal sem törődöm.

Eszembe jut, hogy talán valahol

van egy hely, ahol minden klappol.

Nem ölnek, nincs vita, nincs háború,

nem borítja sötéten az eget a ború.

Nincsenek rosszakarók, gyilkosok, gonoszak,

olyanok, akik megtestesítik a rosszat.

Bárhova néz az ember, mindenhol jókedv,

játszótéren hintázgató boldog gyerek,

kinek szülei is boldogan élnek;

tájára sem tekintenek az érdeknek, a pénznek.

Boldog állatok szaladgálnak az út szélén,

egyikük sem áll a kihalás szélén.

Hiszen bundájuk mit sem ér az embernek,

ki akarná, hogy érte állatok szenvedjenek?!

Hisz jó emberek élnek itt, barátságosak,

senki nem akar a másiknak rosszat, gonoszat.

Szeretetben élnek, jószívűen, vidáman,

s mosolyogva nézik el nekünk a hibákat.

Szép hely nagyon, nincs kedvem hazatérni,

és mindennek ellentétére ránézni.

Mert az a valóság, nem holmi mennyország,

nyitott szemmel kell ott járni, mielőtt meghalnál.

Kit érdekel a másik, csak Te vagy a fontos,

ha előtted hal meg valaki, az kicsit ugyan rossz.

Hazamész, elújságolod MSN-en, jót nevettek rajta,

és közben egy ember utolsó levegőjét kifújta.

De mit számít ez, emberek, hisz ez a Föld,

itt nem ismernek olyat, hogy erkölcs.

Nem tanítják az iskolában, nem ismerik semerre,

csupán az elvét, melyet jó lenne, ha követne

minden egyes ember ezen az átkozott bolygón,

mely saját magát öli meg lassan, s fojtón.

De ki vagyok én, hogy magunk ellen érveljek?

Egy buta kis tinédzser, kinek fontos az élete...

Hiába mondok nagy dolgokat, én sem vagyok különb,

csak néha rámjön a filozofálás, ennyi az össz. (:

- smile. -

A csoda relatív. Teljesen. Az a fajta csoda, amire vártam, nem jött el, de... ugyanmár. Nem is vártam rá, csak vágytam; nem ugyanaz. De egy másik kibontakozóban van. Egy olyan csoda, ami talán valakinek hétköznapi, valakinek unalmas; nekem viszont út a csodálatos élethez (?). Talán én sem gondolom komolyan, de amilyen unalmasak a napjaim, annyira jók is. Mindenben ott a vidámság, ott a remény. A remény arra, hogy... mire is? Semmire. Mégis reménnyelteli már csak a puszta létezés is.
Gondolkoztam. Tudom, fiatal vagyok hozzá, hogy ilyet mondjak, de... unalmas az életem. Semmi izgalmas nem történik, és ugyan pár dologban kitűnök a társaim közül, de összességében... egyáltalán nem. Nem, nem akarok feltűnést és óriási népszerűséget vagy egyebet kelteni, csinálni, létrehozni. Csupán meg kell tanulnom felelőtlennek lenni. Mi?! Még mindig nem hiszem el, hogy ezt gondoltam, de így van! Egy kis esztelen hülyeség, és mindjárt sokkal izgalmasabb lesz az izgalomtalan. Magam sem tudom, mire vágyok, de talán nem is kell. Kialakul. Vagy nem.
Mindenesetre nagyon pozitív kisugárzás áradhat belőlem, mert én úgy érzem. Mert bátor dolog az, ha bevállalom a hülyeséget? Bátor, magabiztos. Magabiztos is akarok lenni, és vannak pillanatok, mikor úgy érzem, ez lehetséges, ez valóságos, ez hihető, és nem csak az én buta képzeletem buta találmánya. Felelőtlen nevetés, és felelőtlenül szembenézni a veszéllyel...! Bármilyen formában is nyilvánul meg.
Sokkal könnyebben kitörnek belőlem az érzelmek. A legapróbb dolgokért is fel tud bennem lángolni a düh. De magamban tartom, és mindig mosolygok. Mosolygok magamon, és csak a szánalom miatt is. Minek dühösnek lenni? Inkább csak sajnálkozok. És ehhez barátságosan mosolygok.
Ezek egy boldog lány szavai. Jogosan kérdezhetné bárki, hogy miért, eddig nem voltál boldog? Dehogyisnem. De muszáj kitalálnom valami serkentőt, hogy élvezzem a hétköznapokat, és hogy megelégedjek azzal, ami jutott. Vagy azzal, amit adok magamnak...

- "elméleteidtől ködös az elméd, de ugrásra kész a vágy..." -

Minden csoda 3 napig tart. Régen nem hittem el. Pedig így van.

1. nap: önfeledt jókedv. Nem tudod, miért érzed. Aztán később rájössz, de te nem kerülsz a dolog hatása alá, mivel nem fogod fel. Nem hiszed el. Csak boldog vagy és kész.
2. nap: ráébredsz, hogy milyen jó neked. Hogy mekkora lehetőséget kaptál az élettől, és hogy lehet, hogy tudnál vele élni... Ismét jókedved van, de már tudod az okát. De a jókedvedet nem veszi el senki, nem is tudja elvenni senki/semmi.
3. nap: csodálatos kedv. Egész nap boldog vagy, és nem törődsz a gondokkal. Még a rossz is jónak tűnik. És aztán..este érzed, hogy nem kéne. Nem kéne olyanná válnod, amilyenné ezelőtt mindig váltál a bizonyos 3. napokon. Érzed, hogy nem kéne megtenned, de valamiért mégis megteszed. Aztán elmúlik a jókedv. Minden rossz. Elbújt a nap... És ott a remény. Hogy "hátha akkor...". És ha tudom, hogy az az "akkor" nem fog érni semmit? És ha érzem, hogy ez a mostani "akkor" más lesz, mint a többi? Most legyek boldog? Gondoljak bele, hogy lehet, hogy 4 vagy mégtöbb napos csoda lesz? Legyek naiv?? És hihetetlen, mert még a 3. napon is tudsz mosolyogni. Tudsz, mert belegondolsz, hogy akár új elméletet gyárthatsz. Tarthat csoda sok napig is! Igenis tarthat! Vagyis... akarom, hogy tartson...

- wtf? -

Miért vágyok mindig a tökéletesre? ...egyszerű: ember vagyok. Mások miért érik be a tökéletlennel? ...csöppetsemegyszerű. Én miért nem? ...passz.
Mivanvelem?


...



Először.. Ki kell írnom, hogy: ^^

- félek élni az álmom?! -

Ültem a hintában. Kezem az óriási kabát ujjába húzva. Lábammal elszántan hajtottam magam, és sikerült a gondolataimat is egy helytelen? témára hajtani. Ó, mit áltatom magam, emiatt a dolog miatt mentem ki hintázni. A hintázás a gondolatok, álmok átszövését, átgondolását jelenti, nálam legalábbis.
És egyszer csak... micsoda ötlet! Na de...képtelenség. Nem, nem lehet. De, lehet. Bizonytalanság... Olyan közelinek tűnik a dolog mégis olyan távol áll tőlem. Távol tőlem, és az elhatározásaimtól. A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket; vonatkozhat ez a saját magamnak állított szabályokra is? Ezen még sosem gondolkoztam de talán...
Álmodni valamit. Valamit ami annyira valóságos, annyira hihető, hogy fájdalmas dolog ráébredni, hogy nem valóság... Beleélni magunkat és később mikor szembenézünk az álommal meglepődni?! Meglepődni a saját elszántságunkon. Meglepődni azon, hogy mi mindent képesek lennénk eldobni a célért. Meglepődni azon, hogy mennyire meg tudnánk változni csak egy dologért, ami annyira jelentéktelennek tűnik egy ember életében, de mégis annyira jelentős az adott pillanatban. Összevetni az érveket és az ellenérveket, amik aztán összegabalyodnak és egy nagy csomóba állnak össze. Már nincsenek érvek és ellenérvek már csak egy kerek egész van: a célom. A célom, amit meg akarok valósítani de nem merem; ami idegen utakra vezetne, olyan utakra amiket nem szeretnék idegennek tekinteni, de mégis azok; olyan utakra, amelyek mindenki által ismertek, általam is, de nem eléggé... nem eléggé, hogy elég legyen a célom eléréséhez. Mi vezet most jóra? Az ész? A szív? Az álmom??
Az idő mindenre megadja a választ. Néhány perc, néhány nap, néhány hónap, néhány év... És most olyan közel van... Túl közel...

- ki volt..? -

...és a felhők mögül előbújik. Belopja magát mindenhova. Mindenkibe. Belém is. Köszönöm.
Le volt ragasztva a szám, érzem. Mosolyogtam, de... messze nem úgy, ahogy kellett volna. Mosolyogtam, de nem őszintén. Nem tudtam, de így volt. Jókedv.. volt, volt, hellyel-közzel. De mi volt az a maihoz képest?
Amikor elfelejtem a gondjaimat. Amikor eltörpülnek azok a kis hülyeségek, amik eddig zavartak a jó dolgok mellett... Élni, élni, NEVETNI! Új élet? Á, nem. Ez a régi. A tél elmúlt, a pesszimista-énemmel együtt. Újra élek.
Kilépni a hideg reggelbe, állig beburkolózva, nehéz táskával a vállamon...rémálom. Kilépni a hideg reggelbe, állig beburkolózva, nehéz táskával a vállamon, az elkövetkezendő napra gondolva...jó. Jó? Lehet jó? Azt hiszem. A bizonytalanságomon még csiszolnom kell kicsit. Majd nyáron! Jajj... nyár...

A sok kérdés még mindig előttem lebeg, de.. már hagynak élni. Hagyják, hogy csináljam, amit kell, hagyják, hogy tegyem, ami jól esik. Nem állják el a szép elől az utat és nem mondják meg, hogy mit szabad tennem. Jól érzem magam, és végre, kimondhatom, hogy boldog vagyok. Magány? Ugyanmár, kit érdekel... Az X évemmel nemigen ennek kéne a legnagyobb problémámnak lennie. X évesen problémámnak se nagyon kéne lennie. Csak az iskola, a jegyek, a továbbtanulás, a satöbbi, a satöbbi... Engem ezek annyira nem foglalkoztatnak, és ezután sem fognak, mert majd magától jön..vagy nem jön. De ez teljesen mindegy. Próbáltam nem a hétköznapi dolgok felé fordítani a blogomat és ezt próbálom így is hagyni.
Azt hiszem, a tavasz miatt jött ez el. A tavasz tehet róla, hogy végre jött az a pont, mikor azt mondom, hogy nincs többé rosszkedv! A mélypontomra pedig már nem is emlékszek. Mélypont... ugyanmár! Ki vagyok én ahhoz, hogy mélyponton legyek? Ez valószínűleg semmi ahhoz képest, ami majd nyilván lesz... Úgyhogy nem, elég volt a szomorkodásból. Üdv újra köztünk, optimizmus!