- vidáman, hóemberként.. -

Tél van. Mindenhol jég és hó. Mindent betöltő fehérség. Ilyen lehet a túlvilág? Fehér, hideg... Nem tudom. Miért utálja mindenki a hideget? Talán mert így születtünk? Mindenhol meleg vett minket körül. De most, amikor ki kell lépnünk a hidegbe, kétségbeesünk. Kétségbeesés. Igen. Ez is a télhez tartozik. Elmúltak az ünnepek. Most akkor mire várjunk? A tavaszra, persze. De január van. A január egy végeláthatatlan hónap. A legvégeláthatatlanabb valamennyi közül. És ha a januárnak vége? Mire fogjuk a rosszkedvünket? Mert olyan nincs, hogy bevalljuk magunknak az igazi okot. Dobálózzunk egyszerű indokokkal, mint a hideg, az év eleje, a rengeteg tennivaló! Mennyivel egyszerűbb.
Milyen jó lenne hóembernek lenni. Csak rábízni magunkat az emberekre, hogy olyannak építsenek, amilyennek akarnak. Hogy úgy díszítsenek, ahogy akarnak. Hogy ki legyek szolgáltatva a Nap számomra gyilkos sugarainak. Csak álldogálni, és várni, hogy elolvadjak. Csak várni, hogy alkotóelemeim vízzé váljanak, majd a földön elterülve tűrni, ahogy az emberek, akik építettek, keresztülmenjenek rajtam. Dehát ez a sorsom. Ezen nem vitatkoznék. De még rövidke élettel is milyen boldog lehetnék. Ha rámnézne valaki, mosolyogna. Eszébe jutnának a szép emlékek. Esetleg csak a ferde orromon mosolyogna. Mindegy is. A lényeg, hogy boldogságot okoznék. Mert ma már máshogy nem lehet. Mindenkinek más a boldogság. (de ezt az előző bejegyzésben bővebben megbeszéltem magammal) De ha mindenkinek más, akkor hogy találjak valamit, aminek mindenki örül? Hát így, hóemberként. Majd talán következő életemben a hóembernek készülők sorába állok be. Igen. Így lesz.

- boldognak lenni.. -

Mi is az a boldogság... ezt nem lehet tudni. Csak érezni.

Mikor vagy boldog? Érzed.

Mikor szárnyalsz az örömtől? Érzed.

Mikor jársz a felhők között? Érzed.

Lehet tudni bármit a boldogságról? Nem nagyon. Csak annyit, hogy boldogító. Igen. Ez logikus...

Boldog vagy, ha ki tudod zárni az elmédből az aggasztó dolgokat. De csak akkor tudod-e, mikor boldog vagy? Mert ha így van, nem is boldog senki. De az nem lehetséges. Tehát ez biztos nem így van.
Optimizmus... köze van hozzá? Nyilvánvalóan. Ha úgy gondolod, hogy boldog vagy, tényleg az is leszel. Nem hiszed? Próbáld ki! Csak legyél hiteles magad előtt.

Megéri szomorkodni? Mi jó abban? Ha szomorú vagy, nem adsz esélyt magadnak a vidámságra. Ez pedig, azt hiszem, elég illetlen és gonosz dolog lenne magaddal szemben. Akarsz-e illetlen, gonosz és ráadásul szomorú is lenni? A döntés a tiéd.

A boldogság receptje: azt hiszem, egyedenként más. Kóstolgasd a különböző boldogságokat, és amelyik a legjobban ízlik, az lesz a te recepted.
Tulajdonképpen mindig van minek örülni. Ha már tényleg nem találsz okot rá, örülj az életednek! Nem mindenkinek adatik meg ez a csodás dolog. Ha neked sem adatott volna meg, akkor most nem tudnál azon gondolkodni, hogy minek örülj.

Boldog az... aki boldog. Te boldog vagy? Én az vagyok.

- a játszótér -

1 életünk van. Na és?

Pazarlás: ha azzal töltöd az időd, hogy arra gondolsz, mivel kéne foglalkoznod életed hátralévő részében. Elpazarolni az életet... nem kifizetődő dolog. Mert ugyan kinek mesélhetnéd a halálod után, hogy milyen megfontolt voltál, míg éltél? Viszont annál több embernek mesélheted, míg élsz, hogy mennyi jó dolgot csináltál. Csak úgy, spontán. Belevágni az ismeretlenbe... nem tudod, hogy mi lesz ezután. De kit érdekel?
Az élet egy játszótér. Egy nagy-nagy játszótér. Sok kisgyerekkel. Sok játékkal. Sok izgalommal. Sok pofáraeséssel. De ez így szép. Fájdalom nélkül honnan tudhatnád meg, hogy melyik játék biztonságos és melyik nem? Hogy kinek érdemes elkérni a lapátját és kinek nem? Hogy melyik csúszda a legcsúszósabb és melyiken kell löknöd magad, hogy leérj? Miért ülnél a 4 fal között, ha a nagy, játékoktól roskadozó játszótér csak arra vár, hogy belépj és jól érezd magad?

Én gyakran kiszabadulok, és a többi gyerekkel gondoktól megszabadulva, felszabadultan játszok. És tudod mit? Én nem akarom elpazarolni az életem.
Én szeretek élni!

- mennyország a földön?! -

Gyönyörű nap volt. Nem terveztem előre semmit. Az égvilágon semmit. Csak mentem a fejem után. Megálltam a réten. Lefeküdtem. A felhők olyan hívogatóak voltak, hogy egyből kedvem támadt beléjük feküdni. Gondoltam, ha elég magasra nyújtom a kezem, talán elérek egyet, és lehúzhatom. De nem értem el egyet sem. Talán mert fekve voltam. Legközelebb megpróbálom állva is.
Lehunytam a szemem. Elém tódult a sok kép. Egyikkel sem tudtam mit kezdeni. Problémák voltak. Mind-mind apró kis probléma. Inkább kinyitottam a szemem. Miért nem maradhatok itt örökre? Csak feküdni, és nézni a felhőket. Teljesen gondtalanul. Minden olyan kihalt. Olyan csendes. De mégis megnyugtató. És boldog.
Nem éltem még sokat. De így is annyi minden történt. De nem, erre nem akartam gondolni. Megint jöttek volna a problémák. Túl szép nap volt. Talán tényleg túlságosan is. Dehát van olyan, hogy túlságosan? Nem lehet túlzásba vinni semmit. Vagyok én ehhez eléggé bölcs, hogy ilyenekről gondolkozzak? Nem igazán. Inkább más jutott eszembe.
Miért vannak fák? Miért vannak növények? Miért vannak állatok? Miért vannak emberek? Miért vagyok én? Fogalmam sincs. Tudja-e ezt valaki? Érdekel ez bárkit is? Nem tudhatom. De a Nap túl szépen sütött ahhoz, hogy azon gondolkozzak, mi lenne, ha nem lenne... semmi. Csak üresség. De nem. Ezt hanyagoltam inkább.
Milyen kényelmes a füvön feküdni. Miért nem fekszik mindenki itt a sok méregdrága, luxuságy helyett? Nem, nem. Megint a problémáim. Túl sok van belőle. Talán bennem van a hiba. Mindenről csak a gondjaim jutnak eszembe. De ha egyszer nem tudok mit tenni... Tehetetlen vagyok. Igen. Csak sodródok a többi emberrel, szüntelenül. Nincs pihenő. Nincs könyör. Úszok az árral. És nem tudok kilépni belőle. Nincs gomb, amit ha megnyomnék, minden megállna. Pedig de jó lenne...
Mióta fekhettem ott ugyan? Nem tudom. De nem volt erőm felkelni. Ugyan hogyan is lehetne? Visszalépni a problémáim közé... Arra gondolni, amire nem akarok, de muszáj. Pedig mennyivel jobb ott. Egyedül. Csendben. Nyugalomban. Igen. Azt hiszem, megtaláltam a saját kis mennyországom...

- megéri szeretni? -

Szeretlek. Olyan sokan dobálóznak ezzel az egyszerű szóval. De ki gondol bele, hogy valójában mit jelent? Hogy mit ígér vele? Hogy mennyire meg lehet bántani vele valakit?

Az érzés... mikor ott ül, gondolatokkal a fejében, és csak miattad van ott. Csak mert te is szeretnéd. És látszik rajta, hogy nem tudja, mit tegyen. Te sem tudod, de így a jó. Úgy érzed, hogy nagyon boldog vagy. Csinálhatnátok bármit, nem éreznéd jobban magad, mint most. Érezni, hogy van valaki, aki szeret. Van valaki, aki a tiéd. Van valaki, akihez tartozol... Az érzés, mikor hozzád ér. Mikor minden arra utal, hogy ő is szeret. A lélegzete, az érintése, a tekintete... Amikor nem tudod, hogy mivel érdemelted ki, de nem is szeretnél ezen gondolkozni. Mert mi értelme van tűnődni rajta, ha helyette élvezheted is?

A fájdalom... amikor el kell válnotok. Amikor tudod, hogy egy ideig nem láthatod, nem nézheted, nem érezheted. A hiány. Amikor tudod, hogy még láthatod, na de mikor? Ki tudja, mikor? A percek csigalassúsággal telnek... Semmi nem elég jó, hogy lekösse a figyelmed... Csak egy arc, egy érintés, egy pillantás, egy csók... Más nem létezik. Te sem létezel. Csak egy mámorban úszó szellem leszel. Egy nagyon boldog szellem. A legboldogabb szellem.

A csalódás... amikor rá kell jönnöd, hogy örökös boldogság nem létezik.

Hogy egyszer mindennek vége. Még mindig egy szellem vagy.

Egy érzelemnélküli, magányos szellem...

- mindenki rájön egyszer.. -

Gondolkoztál már rajta, mit érezhet egy kisgyerek, amikor rájön, hogy nincsenek valós mesék? Hogy az álmai, amiket szövögetett, valójában soha nem valósulhatnak meg? Hogy az élet zord, és a jó dolgok lassan kiszorulnak belőle? Mit érezhet ilyenkor, mikor amikben eddig hitt, szertefoszlanak? Vajon mi vígasztalja? Hogy lesz tovább? Mi lesz ezután? Mikre fog ezután gondolni, ha szomorú és magányos lesz, mi fogja megnyugtatni? Hogyan lehet boldog, ha nem tudja, minek örüljön? Hova fordulhat segítségért? Kitől várjon választ? Honnan fogja tudni, mit kell tennie? Tennie kell-e ezután bármit is? Kap-e érte valamit? Vagy csak tengeti életét céltalanul, remények nélkül?



Mi lesz most?