Curriculum Vitae

Tökéletes voltam. Nem fogok szerénykedni. Tényleg. Megkaptam mindent, egészséges voltam, fiatal, szép és mindenben a legjobb. Bármibe kezdtem, sikerült. Akármit próbáltam, mindig összejött. Nem tudtam nem a legjobb lenni bármiben is. És én ezt tudtam, láttam, érzékeltem... De sosem tudatosult bennem igazán. Sokáig nem értettem, miért van, hogy mindenki annyira tud örülni a legkisebb sikerének is. Ha én elértem valamit csak a megszokott elégedettség járt át, ami egész addigi életemen át. Nem éreztem semmi különöset vagy szokatlant, egyszerűen csak azt, hogy a világ úgy működik, ahogy működnie kell, és én is megtettem azt, amit elvárnak.
Az egész életem egy elvárás volt. Elvárták, hogy megszülessek, hogy beszéljek, járjak, tanuljak, gondolkodjak... Majd pedig később azt is, hogy legyek kiemelkedő. Legyek tökéletes. Legyek a legjobb. Az élet minden egyes területén. Megtettem, mert kellett. Úgy tettem, ahogy elvárták, és nem éreztem különösebb eredményét annak, hogy megfeleltem az elvárásoknak, mert ez nem is számított eredménynek. Ez alap. Létszükséglet. Mint az, hogy eszem, alszom, lélegzem.
Gyermekéveim úgy repültek el, hogy mindent tudtam, mindent a legjobban, csupán azt az aprócska tényt nem, hogy mitől érzik magukat az emberek olyan rohadt büszkének, ha elérnek valamit. Nekem ez olyan, mint megrágni egy falatot. Képzeld csak el, az összes ember büszke rá, hogy megrág egy picurka ételdarabot, sőt, le is nyeli, és utána még örül is magának, sőt! Mások is örülnek neki! Gyerekfejjel micsoda abszurd helyzet ez. És én mégis ezzel a helyzettel telítődve nőttem fel, de választ sosem találtam rá igazán.
Sokáig működött ez így. Akkor történt valamiféle változás, amikor felnőttem. Ugyanis akkor először mondták azt, hogy nem vagyok jó. Összezavarodtam. Mindent ugyanúgy csináltam, ahogy addig. A legjobb voltam. Mindenben. Több sikerem volt, mint amennyit egy normális ember elérhet, már-már lehetetlen mennyiségű. És akkor azt mondták, hogy nem vagyok jó. Nem elégedettek velem.
Éveket töltöttem gondolkodással. A világ rendje valahogy felborult, már nem volt körülöttem minden olyan rendezett és természetes, mint addig. Láttam a saját étkezésüknek örvendő embereket, láttam szülőket, akik örülnek gyereküknek, miközben eszik, és láttam magamat... De már nem tudtam hova tenni.
"Nem vagyok elég jó? Mit csinálok rosszul? Mit csinálhatnék jobban? Miben változzak? Miben legyek jobb? Hogyan legyek jobb?.......Más miért jobb...? Más hogyan jobb...? Hogyan lehetnék más...?"
Kezdtem azt érezni, hogy addigi életem csak egy illúzió volt, csak azt hittem, hogy tökéletes vagyok, csak hittem, hogy az a siker, ha jó vagyok, ha elérek valamit, ha megteszem, amit elvárnak. Kezdtem azt érezni, hogy nem is vagyok jó igazán. Sőt, rosszabb vagyok, mint mások. Mert hiába tudtam úgy rágni, mint a körülöttem lévők, én nem örültem magamnak, mert nem örült nekem senki. És minek rágjon az ember, ha haszontalan...?
Egy mondatra vártam. Három szóra. Az összes oklevelem, bizonyítványom és eredményem odaadtam volna, ha csak annyit kapok... De hiába próbálkoztam, küzdöttem vagy szenvedtem, soha, soha, soha nem kaptam meg. Úgy éreztem, kitaszítottja voltam annak a világnak. Mindenem megvolt, de nem volt igazán semmim. A legjobb voltam, mégis egy senkinek éreztem magam. Három szó kellett volna hozzá, hogy megváltozzon az életem és értelmet nyerjen.
Vártam, vártam, vártam, küzdöttem, elértem, megfeleltem - legalábbis próbálkoztam. De minden eredménytelen volt. És akkor feladtam.
Kiléptem. Befejeztem. Többé meg sem próbáltam megfelelni az elvárásoknak. Magamba zuhantam, és úgy tűnt, nincs, ami kirántson onnan.
Aztán kitaszítottak. Veszítettem. És egy ház tövében találtam magam. Csak a rajtam lévő koszos ruháimat őriztem, és egy szakadt szatyorban az okleveleimet, kitüntetéseket, bizonyítványokat. Elmúlt a nyár... Jött a tél. Nem éreztem semmit. Az érzékeimet nem vittem magammal. Jött egy hideg éjszaka. Majd sötétség. Majd egy mentőautó.
Nem gondoltam volna, hogy az életem egy lepukkant hajléktalanszállón fog értelmet nyerni. Ahogy a fagytól lebénult végtagjaimat ápolták, egy nővér jött be egy szelet kenyérrel a kezében. "Ennie kell" - mondta. Nem tudtam, hogy bármimet is mozgatni tudom, így engem is meglepetésként ért, mikor a szám a parancsra kinyílt, majd a belehelyezett kenyérdarabot szépen, lassan rágni kezdte. Majd akkor megtörtént a csoda. Megszólalt az ápoló: "Nahát! Nem gondoltam volna. Egy ilyen éjszaka után... Büszke vagyok magára!"
Végigsírtam az éjszakát. Aztán a következő napokat, heteket, hónapokat és éveket. Kimondhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Nem tudtam vele mit kezdeni. Jártam különböző helyeken, különböző embereknél, cégeknél, nagyvállalatoknál, és mindenkinek elmondtam, hogy fel kell venniük! Tökéletes vagyok, a legjobb, és... büszkék rám. Ráadásul enni is tudok. De sehol nem értettek meg. Hiába voltak végre rám is büszkék, társaim nem értették ezt meg. Nem látták be, amit én már beláttam. Így teljesen összezavarodtam. Már nem tudom, hogyan is működik a világ, vagy hogy mi tesz egy embert emberré, egy sikeres embert sikeressé. Azt hittem, tudom, ki vagyok. Azt hittem, végre teljes ember lettem. Tökéletes. De a világ valamiért nem érti meg.
Ez tehát rövid indoklása annak, hogy miért nyújtom be Önöknek a kérvényt, melyben azzal fordulok Önökhöz, hogy határozatlan időre szíveskedjenek pszichiátriai kezelésük alá vonni.

Szökkenés

A szomszédból áthallatszó nyögdécselésre ébredt. Fáradtan pislogott rá az órájára, és tudta, hogy még alhatna, de nem… Ő nem fog. Most nem. A mai nap más lesz.
Gabonapelyhet reggelizett. Elgondolkodott rajta, vajon miért a gyerekeknek csinálják ezeket a cuccokat. Olyan jó. Miért kell ehhez gyereknek lenni?
Beszürcsölte a cukormentes kávéját, és közben arra gondolt, hogy lassan tényleg ideje lenne bevásárolni. Bár nem ígérgeti magának olyan régóta, így belefér még 1-2 hét haladék. Legalább az internet díját ki tudja fizetni.
Tudta, hogy ez egy más nap, így lift helyett lépcsőn bandukolt le az 5. emeletről. Mosolygott az idős nénikének a kukáknál, a kutyáját szarni levivő apókának, az iskola ellen könyörgő kisgyereknek, és csak úgy az egész világnak. Hiszen ez egy más nap. Ma minden más.
Az iroda ugyanaz volt, de valamiért érzett valamit a levegőben. Látta ugyanazokat az embereket, tárgyakat, megkapta ugyanazokat a feladatokat, mégis valami más volt. Tudta, hogy ez nem ugyanaz a nap, mint az előzőek. Széles vigyorral az arcán ült le az íróasztal mellé, széles vigyorral az arcán vette elő dossziéját, széles vigyorral az arcán túrt bele az évek óta gyülemlő, de mindig újratöltődő szemétkupacba. Azt gondolta, ha ez nem lenne egy más nap, mennyire utálná az egészet. Mennyire utálná, hogy ott van, hogy azt kell csinálnia, ami ellen mindenki küzd. Eszébe jutna, hogy valójában az emberek nem a jobbért küzdenek, hanem azért, hogy a rosszabbat valaki más csinálja, ne ők. Az emberek életcélja a más kárán való kárörvendés. De gyönyörű dolog… De ma ez nem foglalkoztatta. A ma más.
Nem érdekelték a viták. Nem érdekelték a problémák. Nem érdekelték a zsarolások, és nem érdekelték a fenyegetések. Már-már teljesen belefeledkezett a máson való ábrándozásba, amikor vége lett a munkaidőnek. Felpattant a székből, mosolyogva köszönt el kollégáitól, mosolyogva engedte előre az idős recepcióst, és mosolyogva gondolt rá, hogy lehet, többet nem látja. Hiszen 60 év fölött az ember bármelyik percben, bármilyen okból feldobhatja a talpát. Volt-nincs. Ilyen egyszerű.  Mosolyogva gondolt rá, hogy milyen csuda egyszerű az élet.
Busz helyett gyalog indult haza. Nem érdekelte sem az eső, sem a köd, sem a forgalom, sem az utcán uralkodó közgyűlölet. Ő nem tudott gyűlölni úgy, ahogy azt elvárnák. Akkor nem. Mert ez egy más nap volt. Vidáman tekintett egy hamar pirosodó jelzőlámpa felé, és vidám tekintetével kapta el a pillanatot, amikor két gondtalan autó egymásba rohant. Nekik is ennyi volt – gondolta nyugodtan. Egy normális hétköznapon eszébe jutott volna, mennyi emberre van szükség, hogy a hullákat felkaparják és összerakják, mennyi ember kell a helyszíneléshez, mennyi a jegyzőkönyvfelvételhez, mennyi a roncseltakarításhoz, mennyi a személyazonosságok kiderítéséhez, mennyi a rokonok értesítéséhez, mennyi a temetés megszervezéséhez, mennyi a ravatalozáshoz, mennyi a koporsó cipeléséhez, mennyi az elföldeléshez. Elszörnyedt volna a hatalmas embertömegen, akik számára semmit nem jelentett az a két halott, mégis napokat, heteket töltenek el azzal, hogy elsimítsák a történteket. Milyen érdekes… Az ember megint a más kárának örül. Ha nem történt volna meg ez a baleset, lehet aznapra 50 ember maradt volna teendő nélkül. Ha nincs teendő, nincs munka, nincs pénz. Pénz nélkül pedig már hogyan lehetne élni? Ugyan más nap volt, annyira naiv nem volt, hogy azt gondolja, lehetséges. Kezdett az a gondolat cikázni fejében, hogy a káröröm a megélhetéshez, magához az élethez szükséges. De aztán el is hessegette. Nincs helye gondolatnak ezen a napon. Ez egy más nap.
Hazaért. Ledobta a kabátját, a cipőjét, majd magát a fotelbe. Elmosolyodott. Milyen szép is ez a nap. Bárcsak minden nap ilyen lenne – gondolta a beázott plafont nézegetve. Ahogy így nézelődött, eszébe jutott az a kis vodka, amit pár hete egy virágcserépbe dugott, hogy nehogy megigya másnap. Ennyire őrizte saját egészségét. De akkor nem kellett. Ez egy más nap volt. 
Kiásta, letörölte, majd csinos kis pohárkába töltötte ki. Sosem használta még azt a poharat. Félt, hogy eltörik. Pedig ha eltört volna, vehetett volna másikat. Egy gyárban eggyel több poharat kellett volna gyártaniuk. Egy embernek eggyel több feladata lett volna. És ő mégis megvonta attól az embertől a munkát. És örült neki, hogy nem kellett még egy poharat vennie. Örült neki, hogy valakinek annyival is kevesebb munkája volt.
Fintorgás nélkül nyelte le a pohár tartalmát, majd arra gondolt, milyen egyszerű lenne az élete, ha folyamatosan részeg lehetne. Úgy minden sokkal könnyebb. Majdnem más – de annyira azért mégsem nagy dolog.
Miután letette a poharat, a fiókhoz lépett, és elkezdett az iratok között kutakodni. Undorodott ettől a tevékenységtől, mivel a munkájára emlékeztette, amitől szintén undorodott. De az a nap más volt. Akkor nem undorodott. Élvezettel nyúlt a számlák, személyes iratok, fényképek és levelek aljára. Keresett valamit. Valamit, ami visszatartja.
Szétdobálta a családi képeket. Elmúlt – gondolta. Milyen szomorú lett volna egy normális hétköznapon, hogy elmúlt életének az a szakasza, amikor mindig volt mellette valaki, feltétel nélkül. Szétdobálta a be nem fizetett számlákat. Mosolygott. Ez a hónap ajándék – gondolta. Talált egy levelet a kupac alján. Egy szerelmes levél volt, szerelmes sorokkal, az akkor olyannyira virágzó szerelem bizonyítékaként. Egy normális napon fájt volna ez az emlék neki. Akkor nem. Akkor csak még egy indokként tekintett a borítékra.
Leült a szétdobált iratok tetejére. Úgy érezte, legalább akkor, azon a különleges napon ő uralkodott az életén, és nem az élete rajta. Addig el volt nyomva. Addig azt tette, amit kellett. Addig behódolt. Addig hagyta, hogy az élete írja saját magát, és nem foglalkozott vele, hogy az, amit ír, távol áll attól, ami neki jó. Addig engedelmeskedett a játékszabályoknak, és undorodva ugyan, de minden egyes nap felállt ugyanarra a startmezőre, hogy lefussa ugyanazt a kört, melyet úgy ismert, és úgy utált. De így olyan egyszerű volt. Így olyan kényelmes volt. Így normálisnak tűnt. De azon a más napon más volt. Akkor tudta, hogy az aznapi kör nem úgy fog végződni, ahogy az összes előző. Mert az a nap más volt.
Az ablakhoz lépett. Kinyitotta. Élvezettel engedte be a szmogban dús levegőt, nagyot szippantott a füstszagból, behunyta a szemét, és csak állt. Egy normális napon undorodott volna a levegőtől. Gyűlölte volna az autókat, az embereket, akik vezetik őket, az embereket, akik gyártják őket, mindent. De aznap nem zavarta. Aznap nem örült neki, hogy neki nincs autója. Aznap nem örült neki, hogy ezzel kevesebb munkája volt egy autógyártó cégnek. Aznap nem örült neki, hogy legalább 5 család annyival kevesebbet eszik. Mert az aznap más volt. 
Kiült az ablakpárkányra. Szórakozottan lóbálta a lábát az 5. emeletről, és nem zavarta, hogy akárki megláthatja, és hülyének nézheti. Nem zavarták a szomszédjai, akik addig mindent elkövettek, hogy ő ne tudjon nyugodtan élni kicsi lakásában. Aznap szerette őket. Szerette, hogy legalább addig foglalkoznak vele, míg piszkálják.
És akkor ott, az ablakpárkányon ülve rádöbbent valamire. Rádöbbent arra, hogy mitől is volt más az a nap. Életében először magától jött rá valamire. Életében először érezhette a büszkeséget, amiért egyedül kitalált valamit. Életében először büszke volt magára. Életében először szerette magát. És akkor, azon a más napon, amikor elkezdte magát szeretni, rájött, hogy mi az, amivel a leginkább kedveskedhet saját magának. Mi az, ami a legjobb neki. Ezzel a szeretettel életében először nem foglalkozott vele, hogy másnak rosszabb legyen. Nem foglalkozott vele, hogy hány embernek fog munkát adni, hány embernek lesz ettől könnyebb a megélhetése, hány embernek lesz ettől jobb élete. Életében először örült neki, hogy miatta valakinek jobb lesz. 
Ezen a különleges napon szerette magát. Szerette társait. Szerette az életet. És ezen a különleges napon az ablakpárkányon ülve könnyeden lendített egyet a lábán. Kezeivel eltolta magát a párkánytól, és élvezte, hogy életében először ő írhatja a saját életét. Élvezte, hogy életében először élt. És élvezte, hogy azon a más napon valami tényleg megváltozott.

Magyarázkodás

Sokszor felteszik a kérdést nekem és a többi kívülállónak, hogy számunkra mi a legnehezebb dolog az életben. Szeretni, utálni, megbocsátani, felejteni… Sablonos életigazságok ezek, amiket annyira egyszerű megcáfolni. Az örök kötekedő azt mondja, hogy „Miért, talán anyádat olyan nehéz szeretned? Az egész életedet adta csak végülis, házat, kaját, gyerekkort meg tapasztalatokat. Ő tanította meg, mi az a szeretet, és akkor még iránta sem vagy képes valami kis érzelmeket táplálgatni?” Vagy mondhatja, hogy ha egyszer szeretsz, akkor az a valaki, ha hibázik – mert hibázik, gyakran azzal, ha egyáltalán viszont szeret – akkor ne mondd már, hogy olyan nehéz utálni, gyűlölni, csúnya helyekre küldeni, aztán 10 perc múlva ezt megbánni, és másnapra elfelejteni az egészet!... Nem. Engem nem izgatnak ezek a divat „nehézségek”. Viszont tudod, mi nem megy nekem?
Képzeld el, hogy szeretsz. Szeretnek. Gyerek vagy, talán örökre gyerek. Hip-hop eldobnak, mint egy babát vagy egy plüsskutyát. Nem kell sok idő, hogy roncsaidat összekapargatva újra felemeljenek, kézhez szoktassanak, mint egy igazi kiskutyát. Valójában erre semmi szükség, hiszen csak egy plüsskutya vagy, akit bárki simogathat, dobálhat, szerethet, rugdoshat. De valaki mégis veszi a fölösleges fáradságot, és törődik veled, gondoz, ápol, kivirágoztat… Annyira ragaszkodsz hozzá, hogy az már logikátlan. Ám sajnos nem olyan gazdit kaptál, aki olyan hűséges hozzád, mint amennyire te hozzá. Gyorsan eldob még egyszer, mikor már egészen megszelídített, és csak heversz utána a földön. Használhatatlanul. Egy dolog tartja benned a plüsskutya-lelket.

Hát szereted! Tiszteled és becsülöd, aki pár percre a karjaiba vett, és hiába hagyott ott, legalább hagyott maga után valami emléket is egy-két szívdarabka mellett. Így kapaszkodhatsz ezekbe. Ezek az elemek, amelyektől mozogni, ugatni és lihegni tudsz, hogy érdekesebb legyél. Ezektől leszel vonzóbb a többi kisgyerek számára. Viszont mint az összes elem, ezek is lemerülnek. De újratölthetőek… Tudja ezt jól a gazdád, és mielőtt teljesen használhatatlanná válnának, jön, és újra feltölti őket.
Jobban működsz, mint valaha. De aggódsz, hogy vajon meddig? Mikor leszel elég unalmas ahhoz, hogy megint eldobjanak? Tudod, érzed, meg van írva, hogy nem kell sokat várnod. Tudja a gazdád, hogy türelmetlen vagy, így otthagy mielőtt el kéne kezdened sejteni a dolog bekövetkeztét.
El lehetne még ezt játszani párszor, de a vége mindig ugyanaz: eldobott, földön heverő, megtaposott, ám még mindig hibátlanul működő plüsskutya vagy. Nincs ebben semmi nehézség, tudom. Ehhez semmit nem kellett tenned, de hát nem is tudnál.
Elhagyva, megbántva, megunva…
Ugye a logika azt kívánja, hogy vess ennek véget, ne hagyd, hogy még egyszer így járj. Ne engedd! De ugye nem felejtetted el, hogy mi vagy? Ugye emlékszel rá, hogy egy plüsskutya vagy, mely csak addig tud mozogni, míg fel vannak töltve az elemei? Akkor áruld el, mégis hogyan tudnád megakadályozni, hogy jöjjön a gazdád, és feltöltse az elemeidet, mikor ez tart plüsskutyai életedben?
Mikor eldob is hozzám ér. Láthatom elmenni, mással játszani, és ez fáj… de olyan édesen fáj. Az ő fájása édesebb, mint más simogatása. Akkor miért, miért, miért legyek büszke és öntudatos? Miért próbáljak meg elszökni, mikor vagy így, vagy úgy, de a gazdám szobájában boldog vagyok? Hát mióta fontosabb a büszkeség a boldogságnál?!

Ezerszer megmondták már, hogy legyek büszke. Ötmillió fejmosás, nyolcszázezer kioktatás, milliárd bölcs tanács és megannyi lehülyézés után sem tudtam még megértetni másokkal és magammal, hogy én ezt értem! Én ezt tudom! Én tökéletes tervet ápolgatok mélyen elásva arról, hogy hogyan éljek ezután helyesen, ahogy illik. De kérlek… Mit ér a szó, a tanács, a parancs és a tervek, mikor én sem vagyok más, csak egy százszor elhagyott, megunt és eldobott plüsskutya?! Mit érek vele, hogy tudom, hogy inkább büszkének kéne lennem, hogy tudom, hogy nem kéne hagynom, amikor magatehetetlen vagyok? Egyetlen embertől függök, és pont a vele összekötő kötelet próbálnám elvágni?! Alattam fene tudja mekkora mélység, csak a gazdám tart… Zuhanjak inkább öntudatlanul, tudva, hogy többé oda vissza nem tudnék kapaszkodni? Hát bolond vagyok én?! Az nem! És tudod mi nem még? Büszke.

Nem tudok büszke lenni. Büszke vagyok a plüsskutyaságomra, a farkamra, a puha szőrömre, arra, hogy tudok mozogni és ugatni. Ám az igazi büszkeséget kifelejtették belőlem kicsi kínai gyártóim. Helyette véletlenül ragaszkodást és kötődést raktak a műanyag, gondosan lecsavarozott belsőmbe. Ez van. És könnyen megunható is vagyok. De legalább olykor-olykor rám néz a gazdám. Néha felvesz, játszik velem, szeret: és ez olyan mocskosan jól esik. Jobban, mint bármi más, ezen a rohadt világon. És tudod mit?

Elrontott világ ez. Minden olyan könnyű, de mégis lehetetlen. Plüsskutyaként pláne. De nem bánom a sorsom. Nem bánok én semmit. És lehet, hogy néha megéri a nehéz dolgokat megpróbálni, lehet, hogy sokszor a logikus út talán elérhetőbb, mint gondolnám. Na de… akkor miért vágyunk mindannyian a leglogikátlanabb, legmegmagyarázhatatlanabb útra? Miért akar mindenki plüsskutya lenni?

Mert bolondok vagyunk. Mert szerelmesek.

Csúnya ember evangéliuma

Tudod, milyen undorító világban élünk? Tudod, mennyi undorító dolgot építsz magad köré, hogy hátha erőt vesz magán a szépség, betör rajta, és eljön hozzád? Próbára teszed a szépséget. Nem bízol benne. Nem bízol senkiben, magadban még annyira sem. És tudod, mikor jössz rá, hogy egyedül vagy? Mikor nem lát senki. Négy fal közé érkezik a felismerés, hogy senki nem vagy, és senki nem leszel. Nem fogja senki a kezed, nem emel fel senki a porból, amelytől egy fokkal vagy csak rosszabb. És meglátod az undorító világot. A sajátodat. Magadat. Keresed a szépet, és már álmaidban sincs. A mocsokból kell hát kiemelned. A sajátodból. Tudod, mi a szép? A brutális, mazoista őszinteség. Tudod, mi a szebb? Megcáfolni a saját hazugságod. Lerombolni a falaidat, és a mocsokból építeni meg saját önarcképed. Az szép! Utálni önmagad, s így kiteljesedni. Az szép. Utálni mást, és vele eggyé válni... Az gyönyörű. Utálj. Gyűlölj. Kritizálj. Sose nyugodj. A megnyugvás a gyengeség jele. A gyenge beletörődik. A gyenge elhisz. A gyenge követ. A gyenge örül. A gyenge világ részeként légy erős! Próbáld csak meg letörni az erős hazugság-falaidat... Hadd fájjon! Lásd be: kevés vagy. Semmi vagy. Nem vagy több. De tudod, mi fog mégis széppé tenni így is? Ha szarsz bele. Szarsz a gyengeségbe. Szarsz a hazugságba. Szarsz a szabályokba. Szarsz a büszkeségbe. Szarsz a becsületbe. Szarsz a szépségbe, a csúnyaságba, magadba, másokba, az életbe! Ez Te vagy! Ez a Te szépséged. Ez a Te életed, Te álmod... Szép az, ami neked szép. Szép a boldogság. Szép, ami azzá tesz. A szép relatív. Te magad relatív vagy. Megkérdőjelezhető. Válj a magad bizonyítékává. Támaszd alá a léted. Légy úgy szép, hogy közben szarsz a külsőségre. Csak lásd a szépet. Csak tegyél szépet, a magad szépét. Légy Te magad a szép!

Életesdi

Mellbimbó alatti dekoltázsú topp, feneket éppen csak feléig sejtető szoknyácska, 40-es tűzpiros tűsarkú, cigarettafüst mögül kilátszó, filozófiai problémákat kereső tekintet vándorol a sötét, péntek későéjszakában. Nem feltűnő jelenség: a tavaszt érző macskák épp úgy leszarják, mint a templom előtt békésen nyugvó "Alkoholt minőségellenőrzésre" feliratú táblácskja-tartó hajléktalan. Minden békés, idilli, házi gumicsizmapálinka-szagban fürdő és egyhangú. A tűsarkak egyenetlen kopogására csak egy falat hősiesen támasztó, távolba merengő, fel-fel csukló, barátságos árnyalak mozdul meg, kapja fel büszke fejét. A női hús közeledését látva elkezdi erőteljesen ráncolni homlokát. Látszik, hogy minden rejével azon van, hogy a megfelelő szavakat megtalálja. Közeledik a kopogás, fogy az idő, az alak mármár cserben hagyja betontámasztói létét, és hagyja egyedül állni a kiválasztott falat. Majd a préda besétál az alak tisztánlátó-terébe. Ő mély levegőt vesz, lassan és bizonytalanul megmozdul, kilép a mellek elé, és hősiesen csengő hangon megszólal:

- Sziiiia cica!... Szopol?

A szerencsés áldozat megáll, kitisztítja tüdejkét. Végignéz az alakon, gondolkozik. Előveszi tűzpiros lakktáskáját, a 10 és 20 forintosok közé túr. Morog valamit. Ránéz 28 karátos orvosiarany órájára, majd az égre. Talán a csillagoktól remél választ a tömör, ám de annál összetettebb tartalmat rejtő kérdésre. A lovagra nézve fejét rázza, köp egyet, majd füstösen csengő basszus-szopránján így szól:

- Ti, férfiak, baszd meg... Ti látjátok, mekkora szopás az élet. Látjátok, hogy aki nem akar szopni, annak utána 30 centis négerfaszt fognak ledugni a torkán. Ezt a fájó beismerést próbáljátok leplezni, baszd ki, mikor kicsit ti is életesdit játszva a Sorsként akartok szopatni, ott, ahol tudtok, azt, akit lehet. Férfi becsületeteket úgy akarjátok megmenteni, hogy minél sűrűbben meg akartok bizonyosodni róla, hogy van akkora farkatok, hogy valaki öklendezzen tőle, még ha kis segítséggel is. Más torkát vakargatva pedig kicsit többek vagytok. Kicsit irányítók vagytok. És nektek ez kell. Ez elég. Hát, baszd meg, ez gáz!

Az alakot váratlanul éri a kilencszázforintos vodka-szagú monológ. Kötelessége is eszébe jut, s visszatántorog őrizni való falához. Pislog, sápítozik, maga elé bámul. A női testrészegyveleg bátran néz áldozattá vált gyilkosára, a halálra ítélt hóhérra. Másodpercek, percek, talán órák telnek még így el, mire az alak felpillant, őszinte, vágyakozó arcot ölt, majd félénken friss szerelme melleitől megkérdezi:

- De... De azért leszopol?

Eljövetel

28 nap. Gyakran ennyiből áll az élet. Így, a vécén merengve, a mindenség közepén filozofálgatva sokszor eszembe jut, hogy minden 28 napon múlik. Soha nem mindegy, hol az eleje. Nem mindegy, hol teljesedik, hol lankad, hol szeszélyes, hol türelmetlen...
Minden a 28 napon múlik. Hogy hol maradt, hogy mennyire fontos: ez is a 28 napon múlik. Hogy felsír-e, hogy felsül-e: ez is a 28 napon múlik. Hogy marad-e estére, vagy 3 vodkanarancs és őszinte pillanat után veszi-e a kabátját: ez is a 28 napon múlik. Hogy hisztéria vagy könnyed nevetgélés: ez is a 28 napon múlik. Hogy piros vagy zöld: ez is a 28 napon múlik.
Az jut eszembe, így, a vécén filozofálva, hogy a világmindenség mozgatórugója nem más, mint a 28 nap. Hogy én itt vagyok, ez is anyukám 28 napján múlt. A sok ember mind-mind egy-egy 28 nap jól időzített tizennégytől huszonnyolcadik napjai, néhány szerencsés hetedik, vagy - ne adj' Isten - bátor harmadik! A jó katona vérben is harcol - mondja a szólás, ám mondja annál kevesebb férfi. A mai katona megijed a vér látványától. A mai katona nem akarja bepiszkítani kezeit. A mai katona visszavonulót fúj, ha látja, hogy véres csata előtt áll. Talán emiatt vette át az uralkodást a 28 nap. Egy alapvető tisztelet övezi a bűvös számot, a huszonnyolcat.
A Kérdés: lesz vér vagy nem lesz vér?... Ez itt A kérdés.
Eljövetele megnyugvás, harmónia, béke, majd 5 nap után örömünnep férfinak és nőnek. De mi történik, ha elmarad? Mi van, ha a tisztelet tárgya egy hónapban távolmarad? Mit tesz akkor a nő? Nincs szeszély, fájdalom, küzdelem és nélkülözés... Mégis úrrá lesz nőn és férfin egyaránt a félelem. Hirtelen elkezd hiányozni minden, ami negatív, minden, ami velejáró. Mindegy már, ha fáj, mindegy már, ha rossz... Csak jönne! Ó, te szent elem, te szent szám, te szent ciklus! Hozd minden velejáród, hozd minden fájdalmad, csak gyere! Hisz olyan nagymama vagy te, akit senki nem akar, hogy beköltözzön 5 napra, mégis szeretjük és tiszteljük, még ha útban is van, túl sok baj van vele, és nem nyikoroghat mellette az ágy, csak nagy bátorsággal. Így vagy úgy, de jöjjön: így vagy úgy, de legyen meg a 28. nap beteljesülése!

Erre vágyik ekkor nő s férfi. Emiatt lett nagyobb hatalom a 28 nap minden másnál. Emiatt tisztellek úgy fehér zászlót kék madzagon lengetve minden hónapban, ezért vagy te oly véres, mégis szent és magasztos háború. De még így, a vécén ülve, a mindenség közepén sem felejtem el, hogy ha te vagy akkor, én nem lehetek most. Te. Te égi. Isteni. Magasztos... Menstruáció.

ésakkorinnentőlnemcsakdepresszió

- távolságok -

Tegnap este a csillagokat néztem. Ezer és ezer gondolat kavargott a fejemben, kezdet és vég nélkül, kibogozhatatlanul. Ezért a legjobb megoldás az volt, hogy elsöpörtem mindent. Nincsen semmi. Csak én és az ég.







Mondják, hogy nagy az univerzum. Érdekes módon az égre nézve mégsem tűnik olyan nagynak. Kicsi kis pontokat látunk az égen, melyek annyira aprók, hogy eltörpülnek minden földi dolog mellett. Csak abba nem gondol senki bele, hogy ilyen kis apró, földöntúli dolgok tehetik tökéletessé a saját, óriási életünket...

Az égen ha 2 csillag pár centire van egymástól, akkor az a valóságban annyi fényévnyi távolság, amelyet a mi bolygónk még meg sem élt. Nem teljesen földi jelenség ez? Valami annyira közelinek tűnik, de amikor végre megpróbáljuk elérni, akkor rájövünk, hogy a kezdeti könnyedség abban a pillanatban leomlik, ahogy megmoccanunk. A gondolat annyival gyorsabb, mint a cselekvés...

Minden csillag olyan picinek, jelentéktelennek tűnik az égbolton. Miért tűnne ki bármelyik is, annyi van belőlük. Kívülről egyiken sincs semmi különleges, és talán egymás mellé állítva sem tudnánk bennük semmi kimagaslót felfedezni. És mégis egy ilyen csillag körül forgunk mi is, emberek, nap mint nap, megállás nélkül. Forogtam akkor is, az ég alatt, és egy pillanatra olyan hihetőnek tűnt. A többi csillag nem függ tőlünk. Nekünk csak egyetlen egy van. És mégis minden köré rendeződik. Mégis az éltet. Mégis a hozzá való közelségünk eredményezte azt, hogy itt vagyunk. Az eredményezte azt is, hogy akkor ott voltam. És akkor annyira közelinek tűnt. Nem láttam a Napot, de éreztem. Mindig érezzük a közelségét. De néha annyira alapvetőnek tűnik, hogy nem is foglalkozunk vele...

Emberek vagyunk. A Földön is, a földön is, az eget bámulva, az életben, mindenhogy. Azonban a csillagok is csak olyan emberiek, mint amennyire mi azok vagyunk. Mindenki távolról egyforma, mindenki távol van egymástól. A megugrani vágyott szakadékok milliméteresnek tűnnek, de ugrás közben is egyre csak nőnek és nőnek... és rájövünk, hogy néha egy emberöltő sem lenne elég ahhoz, hogy átérjünk a másikhoz.

Emberként mindenkinek van egy nagy, közös Napja, amely nélkül nem tud élni. És ami este, a csillagokat nézve eszembe jutott az az: valójában két napunk van, amely nélkül nem tudunk élni. Az egyik a közös. Elérhetetlen, távoli, mégis evidens és valószerűtlen. De van egy másik... Nem természetes módon tartozik hozzánk. Eredendően nem is tartozik hozzánk, egyszerűen csak szükségünk van rá. Lehetetlen nélküle élni. Ki hamarabb, ki később jön rá, de a felfedezés fájdalmas...
Van egy dolog, ami felé elindulva a távolság annyira csekélynek tűnik... Elindulunk és egyre félelmetesebb, egyre hosszabb, egyre reménytelenebb...

De az univerzum folyamatosan változik. Néha történnek csodák. Néha két csillag elindul egymás felé. És van, hogy mi, emberek, ezt egyáltalán nem érzékeljük a Földről. Mások számára jelentéktelen az a dolog, amely két csillag között lejátszódik. És ugyanígy találja meg minden ember a 2. napját magának.
Lehet, hogy jelentéktelen, lehet, hogy nem látványos, lehet, hogy eltörpül a többi, óriási dolog és esemény mellett. De valakinek ezen múlik az élete.
És ha megtörtént, nincs tovább. Van egy központja minden embernek, amely körül forog. És van egy központja, amelyet mindenki saját magának talál meg. És kész. És onnantól kezdve csak az húzza a két csillagot egyre közelebb és közelebb és közelebb... Míg nem teljesen megszűnnek létezni a világegyetemben, és a megváltó semmiség közepén élvezik ki a boldog, lehetetlen együttlétet.
Rájöttem, hogy ugyan mi vagyunk a legkisebbek... mégis ösztönünk naggyá tesz.


És én mégis annyira kicsinek éreztem akkor magam. Annyira elveszettnek... Annyira...távol a saját napomtól.

- paradoxon -

Saját naivitásom legyőzése után túl sok mindenre kellett rádöbbennem ahhoz, hogy egy szőnyeg alá tudjak söpörni mindent, ezért most már egyszerűen csak nem foglalkozok a domborodó halmokkal. Csak vagyok. Mint egy ösztönlény. Egy haldokló ösztönlény.
Mindig az kell, ami éppen nincsen. Teljesen természetes dolog. Sosem jó az, ami van. Még inkább természetesebb. És mindig a másé a legjobb. Saját bőrön tapasztalni a legszomorúbb.
Van az a pont, amikor már nem érdekel, mi volt valaha az enyém. Nem érdekel, meguntam, nincs többé. Hátrahagytam mindent, és még csak a gondolatára sem vágyok a hátrahagyott dolgoknak, de előre tekintve túlságosan széles a látkép ahhoz, hogy előre meghatározható célt tudjak kitűzni magam elé. Éljünk hát mint ösztönlények, néhány alapvető igény nélkül. Éljünk hát szeretet nélkül, problémamentesen, a mának. Olyannyira szépnek hangzik, hogy már-már teljesen lehetetlennek tűnik, hogy igaz legyen, és mégis mikor azzá válik, csak kétségbeesést és elégedetlenséget hoz magával. Mikor lesz már jó?
Minden eredendően rossz, ha az ember úgy akarja látni. A naiv emberek nem tudják, a naiv emberek biztonságban vannak. A naivság összetört páncélja azonban éles, sebez, és nem elég, hogy az összes felmerülő veszéllyel immár saját bőrünkben kell szembenézni, de még a szilánkokat is kerülgetni kell. Magam sem értem, miért van szükség akkor az összetörésre. Még így, félve utólag visszanézve sem látom semminek sem az értelmét.

Sodorjon akkor a ma... Terv nélkül nehéz a saját sorsunkat kezünkbe venni. Kezünkbe vehetjük, de könnyű elejteni, ha remeg a kezünk. És így vagy úgy, úgyis megunjuk azt a nagy, erőteljes tartást.
Saját magam paradoxona vagyok.

- falling off -

Lelöktek...lelöktek a saját utamról.

- egy út -

Ismered az ember történetét, akinek egy úton kellett mennie, és megtiltották, hogy másikra térjen? Képzeld el...

Van egy út, amin jársz. Te választottad, az volt a legjobb döntés, és egészen kellemes út. Ám egy idő után sok akadály tűnik fel rajta... Átugorhatod őket, megkerülheted őket, megállhatsz előttük... Vagy esetleg kitérhetsz egy másik útra. Azonban valami vagy valaki azt mondta neked: azon az úton kell maradnod, amit választottál. Lehet, hogy éppen a saját lelkiismereted mondja azt. De tilt. Minden mást.
Maradsz ott, ahol voltál? Kerülgeted az akadályokat, egyre fáradtabban, egyre bizonytalanabbul, csak mert valami azt mondta, hogy ott kell maradnod? Mi történne, ha esetleg másik útra térnél? Ki látná meg?... Kinek fájna?... Miért nem lehet olyan lehetőség, hogy átmész a másik útra, kipróbálod, kipihened magad, és aztán visszatérsz a sajátodra?

Van olyan lehetőség. Pontosan előtted. Csak élned kéne vele. De vajon mersz? Meg mered szegni a saját lelkiismereted szabályait? Játszol egy kicsit saját magaddal a saját jódért? Vagy csak beletörődsz? És mész és mész és mész, és már nem látod a végét, és már nincs erőd kerülgetni... Van ennek értelme?


Semminek nincs értelme... Miért pont neked lenne...?