antiszocializmus

Kitti egy normális testalkatú lány volt. Átlagos magas volt, testsúlya is átlagos, bár nem a magasságához mérve, testtömegindexe kicsit meghaladta az átlagos kategóriát. Jobban megfontolva tehát azért mégis csak átlagon felüli volt. Persze ő ezt szerette a karácsonyi bejglik, szaloncukrok, (történetünk történésekor éppen februárt írtunk - a karácsony meg sokszor nyúlik februárba, márciusba, szökőévente akár áprilisba is) a jól megcukrozott kávék és kakaós csigák, csipszek, csokik és bevallhatatlan mennyiségű mekiskaja számlájára írni, mert hát végül is Kitti önmagában, mint objektív, fizikális létezés nem tudott volna barátságos pocakot növeszteni. Ehhez azért ezek mégis csak kellenek.
Kittinek - állítása szerint - seszínű haja és seszínű szeme volt, átlagos IQ-val, átlagos ízléssel, átlagon aluli mellbőséggel, és átlagos szociális helyzettel rendelkezett. Sokszor kívánta, hogy bár szebb lenne, szomorúan görgette végig instagramon a vékony, gyönyörű, luxus álombaillő kamuprofilok sokaságát, és néha, gyenge pillanatában azt kívánta, bár ő is olyan lehetne, mint ők. De Kitti ezt szégyellte. Ha bevallja magának, hogy elégedetlen átlagosságával, azzal kilép az átlagos, ám de meglepően kényelmes átlagkomfortzónából, ésakkormilesz. 
Kitti általában szociális embernek vallotta magát, gyakran járt el inni, hogy a társadalmi normáknak megfeleljen, és néhány barátja is volt. Néhány barátja pedig még a szülinapja dátumára is emlékezett fészbuk nélkül, ami - valljuk be- igaz barátságra utal. Mondjuk nem sok ilyen volt. Kettő. Mikor a nagyanyja az üzenőfalára posztolt kiskutyás képpel kívánt neki istenéltessent, az mondjuk kicsit zavarta. Válaszként csak 3 darab szmájlit válaszolt, ezzel lázadva a nagyszülők kiberjelenléte ellen. De nem, Kitti azért nem volt anarchista.

Szóval ez a Kitti egy este elígérkezett egy buliba, egy barátnőjével. Péntek este volt, hosszú napja volt, és a hosszú nap végén még fogorvoshoz is ment. Kapott egy kedves kis ideiglenes tömést, amelynek darabjai szépen, fokozatosan mállottak le. Kitti ezt nyugodtan konstatálta 10-20 percenként nemtörődve lepöccintve ujja hegyéről a szájából kihalászott kis szintetikus anyagdarabokat. Nyugodt természetű lány volt, aki szépen tudomásul vette a körülötte zajló dolgokat, de komolyabb beleszólást nem engedélyezett rendszerető kis lelke. Ha hívták, ment. Ha buli volt, tudomásul vette, és ment. És ivott. És másnap másnapos volt, mint az átlagos emberek. És másnap megfogadta, hogy többet nem iszik. Hogy aztán megint hívják, menjen, igyon, szenvedjen... Csodálatos kis körforgás volt ez, gördült gördülékenyen, olajozottan, problémamentesen. És Kitti ezt nem bánta.
De ezen az estén valami más volt. Kitti magába rökönyödve ült a laptopja előtt, és nem várta a végzetes 9 órát, amikor el kell hagynia magányos fészkét. Ahogy egy naranccsal próbált megbírkózni málló fogának nemtetszését mintegy semmibe véve, megfogalmazódott benne valami. Idegen érzés volt, egyáltalán nem átlagos. Valamiért megnőtt székének gravitációs ereje, valamiért szokatlanul hidegnek tűnt a kinti időjárás, valamiért egyszerűen csak mindennél jobban szeretett volna otthon maradni. Persze ezt nem tudta hová tenni. Ez az érzés nem fért bele a rutinjába. Úgyhogy gondolta, a kötelesség az első, ezt már megtanulta, szóval félre a nemtetszéssel. Szájára kente az ünneplős ribancos rúzsát, megfésülte seszínű haját, felhúzta sáros csizmáját, közben elkezdte pakolni a kistáskáját. Pénztárca, telefon, papírzsepi, BKV-bérlet, személyi. Közben elkezdett fájni a hasa, és jó, átlagos hipochonderként a vakbelére gondolt. Biztos ki kell venni. Biztos, ami biztos, elrakta a TAJ-kártyáját is, de most valamiért arra gondolt, de jó lenne most inkább egy vakbélműtét. Megrázta fejét, tükörbe nézett, sóhajtott, és elindult. Ment, ment a lépcsőn, csak 4 emeletet kellett mennie, de most valamiért hosszabbnak tűnt. Közben azon gondolkodott, hogy ha esik az eső, visszafordul. De kinézett a lépcsőfordulóban az ablakon, és látta, hogy nem esik. Ettől kicsit szomorú lett. De azért még ment tovább, vitte a lába, vitte a kötelesség. 
Leért. Kilépett az ajtón, és arra gondolt, mennyire nem kimozdulós ez az időjárás. Ez inkább egy otthonülős, ágybanolvasós időjárás, de péntek este volt - az időjárás és az időzítés szöges ellentétben álltak egymással, győzött a kötelesség, menni kellett bulikázni. A felüljáróhoz ért. Elindult felfelé a lépcsőn, és az jutott eszébe, mi a francért van amúgy ennyi lépcső. Le se ért az egyiken, már indulhat is fel a másikon. Mondhatni morgott magában. Rosszallóan nézte az autósokat maga alatt. Ők oda mehetnek, ahová akarnak. Az autósok olyan szabadok. A BKV kötöttsége még mélyebbre taszította a szomorúságában. A busz csak oda megy, ahová mennie kell. Ahogy Kitti is. Szomorúan fedezte fel a párhuzamot saját maga, és a BKV autóbuszai között, és mindjárt rokonszenvesebben gondolt a lassú, pöfögő, nyikorgó, kék járatokra.
Odaért. A buszmegállóba. És látta, hogy mindennek, a pénteknek, az időnek, a fogtömésnek, a lépcsőknek és az egész életnek a tetejébe még a buszra is várni kell 9 percet.
Kilenc egész perc. Olyan sok hasznos dologra elég. De Kittinek ezt ácsorgással kell töltenie. Kittit, félve mondom ki, de kimondom, ez már egy kicsit zavarta. Úgy kezdett elege lenni abból, hogy mások mondják meg, mennyi időt kell haszontalanul eltöltenie. Hirtelen kezdte úgy érezni, szeretné ő kitalálni, mikor és mennyi idejét fecsérli értelmetlen dolgokra. Arra a szabadságra vágyott, hogy maga szabhassa meg, hogy mikor és hol ácsorog értelmetlenül. 
Míg ezen gondolkodott, eltelt 6 perc. Már csak 3 hiányzott. Valami isteni sugallatot kapott, mondhatni deux ex machina pillantott rá a telefonjára. És lám, egy SMS. A barátnője. Lehet mégse menjenek aznap, mert ő már egy másik buliban van, és akkor már nem menne át abba a buliba. Nembaje. Írja Kitti, nembaj. Maradjcsak. Majd holnap este megyünk akkor.

Kitti tudatán kívül ment fel újra a lépcsőkön, aztán ment le újra a lépcsőkön, aztán ment fel megint a másik lépcsőkön, nem tudta, mit érezzen. Illetve tudta mit érez, de nem tudta, szabad-e. Mert Kitti, most az egyszer, életében először azt érezte, hogy ő örül ennek. Örül annak, hogy péntek este otthon maradhat. Örül az időjárásnak, örül a lépcsőknek. Örül az életnek. Örül annak, hogy nem kell emberek közé mennie. Örül a magánynak. 
Kitti felért. Levette kabátját, cipőjét, táskáját az ágyra dobta, és megállt a szoba közepén. Elmosolyodott. Azon gondolkodott, mit tegyen most, hogy annyira szabad. Nem tudott mit kezdeni a hirtelen rázúduló szabadsággal. Megfogott 2 koszos tányért és a mosogatószerét, és nekilátott mosogatni. Mosolyogva. Vidáman. Szabadon. És eközben azon gondolkodott, vajon a szociális melléknév főnevesített, tagadott alakja valóban az antiszocializmus-e.

A nap, amikor arra kértek, legyek kevésbé szerelmes

Jó, komolyan, hagyd abba a nevetést! Halálosan komolyan írtam, amit írtam! Tényleg erre kértek! Rohadtul nem fair, hogy kineveted a gyötrelmem! Lenyugodtál végre? Jó, akkor hadd fejtsem ki.
Alig éltem még valamennyit. Szinte most kezdtem ezt az idióta játékot, ezt az "életet", de már kiderült rólam egy alapvető probléma. Ez a probléma mélyen el van ásva a testem, a lelkem, a szívem legmélyére, még annál is mélyebb, már-már a pokol kapuit súrolja, olyan hatalmas, olyannyira kiterjedő, és - mint kiderült - annyira zavaró. Mert, bassza meg, én túlságosan szerelmes vagyok! Szerelmes, mint egy kis ötéves. Elvakultan, naivan, világáról megfeledkezve, "csakőlétezikszámomrasemmimás" módban. És ez, kérlek szépen, ez egy óriási probléma. Legalábbis szeretetem tárgya szerint.
A szerelmem megfojt. A szeretetem túl sok. Túl sokat akarok. Túl sokat akarok belőle birtokolni, túlságosan enyémnek akarom tudni, túlságosan, igen, szerelmes vagyok. Túl gyerekes vagyok. Mert szerinte, szeretetem tárgya szerint, gyerekes dolog, ha azt hiszem, hogy normális, ha folyton csak vele szeretnék lenni. Gyerekes az, ha szeretem, ha minden szabadidőmet Ő tölti ki, és gyerekes az, ha nem örülök neki, ha velem is lehetne, de Ő inkább nincs velem. Szerinte gyerekes az a szint, amennyire szerelmes vagyok. Szerinte gyerekes, hogy ő az éjjelem és nappalom, vele kelek, vele fekszem, miatta vagyok ébren, és miatta nem akarok elaludni. 
Te tudtad, hogy lehet olyat, hogy kevésbé szerelmesnek lenni? Szeretetem tárgya szerint nem vagyok normális, ha én csak őrülten tudok szeretni vagy semennyire. És mivel engem már csak normális emberként ismernek, gondolom, most akkor meg kéne próbálnom kevésbé szerelmesnek lenni. Ezzel talán ki tudnám irtani a probléma forrását, úgymond gyökerénél elfojtani. Azon gondolkodom most, vajon ez hogyan lehetséges. Ha igazán lent van a szívem mélyén a probléma, annak forrása, annak gyökere, ahhoz, hogy azt kiirtsam, talán az egész szívemet kéne a helyéről kitépnem. Köztudott, hogy szív nélkül létezni nem kifejezetten kellemes, na de ha szeretetem tárgya erre vágyik, miért is ne... Elvégre bármit Őérte, bármit azért, hogy a kedvében járjak.
Egyébként, volt idő, amikor arra vágyott, hogy azért tépjem ki a szívem, hogy azt odaadjam neki. Ezt örömmel tettem, hiszen tudtam, hogy jó kezekben lesz, vigyázni fog rá, ápolni fogja... Meggyógyítja, rak bele egy picit a sajátjából, simogatja, dédelgeti, erősebbé, szebbé teszi, majd aztán szépen, egészségesen visszateszi a helyére. De sajnos mivel túlságosan szerelmes lettem, elrontottam az egészet. Már semmi sincs rendben, és mindennek a hülye szeretetem az oka. Önző egy dög. Kapcsolatokat tesz tönkre... (Ezek szerint, bár most, hogy így szóba jött, igazából én még sohasem hallottam olyanról, hogy kapcsolatot tett volna tönkre a szerelem. De sok mindent nem tudtam még, most kiderült. Szóval meg sem kéne már lepődnöm a saját tudatlanságomon. Gyerekes vagyok, tehát ennek így kell lennie. Ja, zárójel bezárva.) 
Tudod, az az érdekes, hogy ilyenkor még sablonos életbölcsességekkel sem tudom bánatomat enyhíteni. Senki nem írt még olyat, hogy ha kevésbé szerelmes vagy, majd az milyen jó lesz, sem filozófiai, sem tudományos szinten nem gondolkodtak még ezen, pedig biztos gyakori probléma. De akárhogy feszegetem korlátolt képességű kreativitásom, hiába töröm csekély értelmű fejem, bárhogy keresek, kutatok, kapirgálok a pozitívumok, negatívumok, optimumok, kedveskisgondolatok útvesztőjében, mindig csak magamra maradok a bajommal. Fogalmam sincs, hogyan kell kevésbé szerelmesnek lenni. Tényleg, ötletem sincs. Bár jobban belegondolva azt se tanította soha senki, hogyan legyek olyan nagyon szerelmes, ami már rossz. Nem tudom, mi a szerelemnek az ideális szintje. Nem tudom, hogyan kell egészségesen szerelmesnek lenni, azt meg pláne nem, hogy hogyan legyek úgy szerelmes, hogy közben nem vagyok gyerekes; hogy közben teljesen felnőtt vagyok. Kijárhattam én 12 osztályt, de egyikben sem tanították meg, hogy mégis mi a módja annak, hogy az ember úgy legyen szerelmes, hogy az rendben van, az jó mindenkinek, az egészséges, az nem fojt, nem őrjít, nem bánt, nem zavar, nem idegesít... Én sajnos csak azt a módját ismerem, amelyik nem ilyen. Biztos, hogy velem van a baj, ezt bárki láthatja, de nem ismerem a gyógymódot erre a szerelembetegségre... Kétségbe vagyok esve, látod. 
Szóval, ilyen nap volt ez a mai. Nem mindennapi, ez tény. De ugye, hogy a vicces indítás mennyire elkomorodott a végére? Én mégis tudok nevetni. Kínomban. Meg mert már szánalmasan nevetséges az egész szituáció... 

- Vallomások -

Mi, emberek, vajon miért vagyunk ilyen szörnyen buták? Sokadjára háborít fel a tény, hogy olyan együgyűek vagyunk... Együgyűbbek, mint bármely más élőlény a Földön. Mi miért nem tudunk a porban kúszni, mászni, hemperegni, mint jóval okosabb élőlénytársaink? Nekünk miért kell állni, járni, bonyolult mozdulatokat végezni, megállás és sokszor eredmény nélkül? Annyira buták vagyunk...
Megszületünk, hogy aztán meghaljunk. 
Megszületünk, mert megfogantunk, megfogantunk, mert két ember akart minket. Nem mi akartuk, ők akarták. Életünk legelső apró mozzanata akaratunk ellenére történt.
Megszületünk, de nem akarunk. Cseperedünk, pedig nem akarunk. Óvodába, iskolába járunk, bár nem akarunk. Tanulunk, hiába nem akarunk. Felnövünk, akárhogy tiltakozunk ellene. És szerelmesek leszünk...és azt akarjuk, bár ne akartuk volna.

Buták vagyunk. Azért mert gondolkodunk, azért mert tanácskozunk, azért mert feltalálunk, kitalálunk, megtalálunk... Buták vagyunk, amiért mindent annyira túlbonyolítunk. Miért nem volt jó úgy nekünk, ahogy voltunk évezredekkel ezelőtt? Miért nem volt jó nekünk halászni, vadászni, gyűjtögetni, napról-napra, pillanatról-pillanatra élni? Miért nem hallgatunk ösztöneinkre, miért nem vezet minket kizárólag a vágy? Gondolom kitalálod: mert felháborítóan buták vagyunk.

Ó, igen, szerelem... A lehető legnagyobb ajándék az élettől. Visszavezetne minket az intelligencia gondtalan világába, ha (nem lennénk emberek) nem próbálnánk meg ezt a végtelenül egyszerű dolgot is túlbonyolítani. Mert aki szerelmes, az ösztönlény, akit csak a vágy hajt, mindig csak azt a pillanatot várva, amikor meglátja azt, aki őt boldoggá teszi. Milyen gyönyörűen hangzik... De a fenéket! Mi bonyolítunk, gondolkodunk, túlragozunk, megfontolunk, mérlegelünk, számolunk, értékrendeket elemzünk, alakokat, jellemeket vizsgálunk, összevetünk, fejtegetünk, képleteket állítunk, oldunk meg, dobunk el, számolunk ki, hogy aztán eldobjuk, és dobjuk el, hogy aztán eszünkbe jusson. Így vagy úgy, de előbb-utóbb már nem arról szól a szerelem, amiről kéne, már nem ajándék, hanem csak egy nyomorult feladat... MIÉRT VAGYUNK ENNYIRE BUTÁK?!

Undorító, milyen buta vagyok. Nagyképűen azt válaszolom, ha a célomat kérdezik az életben, hogy "boldogság", miközben egyetlen dolog tud boldoggá tenni, és én pontosan azt az egy dolgot bonyolítom a végletekig... Nagyképűen azt gondolom, hogy átlátok az embereken, a rendszereken, megértem, amit más nem, miközben mi vagyok én? A mérhetetlen, végtelen, leírhatatlan butaság... Azt hiszem, hogy taszítom a boldogságot, miközben nem! Nagyképűen azt hiszem, csak én vagyok ilyen szerencsétlen, miközben nem! Nagyképűen azt hiszem, elég ha csak vagyok, és a dolgok úgy is úgy fognak alakulni, ahogy én szeretném, miközben nem! Nagyképűen azt hittem, én nem vagyok buta, mint a többiek, miközben DE! 
Nagyképűen azt hittem, ha szeretnek, akkor bármit megtehetek... Azt hittem, ha szeretnek, bármit megtesznek értem. Azt hittem, a szerelem örök, mulandó és megállíthatatlan, és a fenébe is, az is!!! De olyan végtelenül buta vagyok, hogy képes lennék a végét keresni a végtelennek, és pontot raknék a mondat elejére... Képes lennék elveszíteni, azt, aki kigyógyítana a butaságomból. Képes lennék elveszíteni a saját boldogságom... MIÉRT VAGYOK ENNYIRE BUTA?!

Talán, ha egyszer meglátom, hogy nem vagyok egyedül a Földön... Talán, ha egyszer más fontosabb lesz, mint saját magam... Talán, ha egyszer feláldozom mindenem valakiért, aki lehetne a mindenem... Talán akkor elérhetem nagyképű célom... Talán akkor lehetek én az, aki igazán, féktelenül, okosan szerelmes.

Curriculum Vitae

Tökéletes voltam. Nem fogok szerénykedni. Tényleg. Megkaptam mindent, egészséges voltam, fiatal, szép és mindenben a legjobb. Bármibe kezdtem, sikerült. Akármit próbáltam, mindig összejött. Nem tudtam nem a legjobb lenni bármiben is. És én ezt tudtam, láttam, érzékeltem... De sosem tudatosult bennem igazán. Sokáig nem értettem, miért van, hogy mindenki annyira tud örülni a legkisebb sikerének is. Ha én elértem valamit csak a megszokott elégedettség járt át, ami egész addigi életemen át. Nem éreztem semmi különöset vagy szokatlant, egyszerűen csak azt, hogy a világ úgy működik, ahogy működnie kell, és én is megtettem azt, amit elvárnak.
Az egész életem egy elvárás volt. Elvárták, hogy megszülessek, hogy beszéljek, járjak, tanuljak, gondolkodjak... Majd pedig később azt is, hogy legyek kiemelkedő. Legyek tökéletes. Legyek a legjobb. Az élet minden egyes területén. Megtettem, mert kellett. Úgy tettem, ahogy elvárták, és nem éreztem különösebb eredményét annak, hogy megfeleltem az elvárásoknak, mert ez nem is számított eredménynek. Ez alap. Létszükséglet. Mint az, hogy eszem, alszom, lélegzem.
Gyermekéveim úgy repültek el, hogy mindent tudtam, mindent a legjobban, csupán azt az aprócska tényt nem, hogy mitől érzik magukat az emberek olyan rohadt büszkének, ha elérnek valamit. Nekem ez olyan, mint megrágni egy falatot. Képzeld csak el, az összes ember büszke rá, hogy megrág egy picurka ételdarabot, sőt, le is nyeli, és utána még örül is magának, sőt! Mások is örülnek neki! Gyerekfejjel micsoda abszurd helyzet ez. És én mégis ezzel a helyzettel telítődve nőttem fel, de választ sosem találtam rá igazán.
Sokáig működött ez így. Akkor történt valamiféle változás, amikor felnőttem. Ugyanis akkor először mondták azt, hogy nem vagyok jó. Összezavarodtam. Mindent ugyanúgy csináltam, ahogy addig. A legjobb voltam. Mindenben. Több sikerem volt, mint amennyit egy normális ember elérhet, már-már lehetetlen mennyiségű. És akkor azt mondták, hogy nem vagyok jó. Nem elégedettek velem.
Éveket töltöttem gondolkodással. A világ rendje valahogy felborult, már nem volt körülöttem minden olyan rendezett és természetes, mint addig. Láttam a saját étkezésüknek örvendő embereket, láttam szülőket, akik örülnek gyereküknek, miközben eszik, és láttam magamat... De már nem tudtam hova tenni.
"Nem vagyok elég jó? Mit csinálok rosszul? Mit csinálhatnék jobban? Miben változzak? Miben legyek jobb? Hogyan legyek jobb?.......Más miért jobb...? Más hogyan jobb...? Hogyan lehetnék más...?"
Kezdtem azt érezni, hogy addigi életem csak egy illúzió volt, csak azt hittem, hogy tökéletes vagyok, csak hittem, hogy az a siker, ha jó vagyok, ha elérek valamit, ha megteszem, amit elvárnak. Kezdtem azt érezni, hogy nem is vagyok jó igazán. Sőt, rosszabb vagyok, mint mások. Mert hiába tudtam úgy rágni, mint a körülöttem lévők, én nem örültem magamnak, mert nem örült nekem senki. És minek rágjon az ember, ha haszontalan...?
Egy mondatra vártam. Három szóra. Az összes oklevelem, bizonyítványom és eredményem odaadtam volna, ha csak annyit kapok... De hiába próbálkoztam, küzdöttem vagy szenvedtem, soha, soha, soha nem kaptam meg. Úgy éreztem, kitaszítottja voltam annak a világnak. Mindenem megvolt, de nem volt igazán semmim. A legjobb voltam, mégis egy senkinek éreztem magam. Három szó kellett volna hozzá, hogy megváltozzon az életem és értelmet nyerjen.
Vártam, vártam, vártam, küzdöttem, elértem, megfeleltem - legalábbis próbálkoztam. De minden eredménytelen volt. És akkor feladtam.
Kiléptem. Befejeztem. Többé meg sem próbáltam megfelelni az elvárásoknak. Magamba zuhantam, és úgy tűnt, nincs, ami kirántson onnan.
Aztán kitaszítottak. Veszítettem. És egy ház tövében találtam magam. Csak a rajtam lévő koszos ruháimat őriztem, és egy szakadt szatyorban az okleveleimet, kitüntetéseket, bizonyítványokat. Elmúlt a nyár... Jött a tél. Nem éreztem semmit. Az érzékeimet nem vittem magammal. Jött egy hideg éjszaka. Majd sötétség. Majd egy mentőautó.
Nem gondoltam volna, hogy az életem egy lepukkant hajléktalanszállón fog értelmet nyerni. Ahogy a fagytól lebénult végtagjaimat ápolták, egy nővér jött be egy szelet kenyérrel a kezében. "Ennie kell" - mondta. Nem tudtam, hogy bármimet is mozgatni tudom, így engem is meglepetésként ért, mikor a szám a parancsra kinyílt, majd a belehelyezett kenyérdarabot szépen, lassan rágni kezdte. Majd akkor megtörtént a csoda. Megszólalt az ápoló: "Nahát! Nem gondoltam volna. Egy ilyen éjszaka után... Büszke vagyok magára!"
Végigsírtam az éjszakát. Aztán a következő napokat, heteket, hónapokat és éveket. Kimondhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Nem tudtam vele mit kezdeni. Jártam különböző helyeken, különböző embereknél, cégeknél, nagyvállalatoknál, és mindenkinek elmondtam, hogy fel kell venniük! Tökéletes vagyok, a legjobb, és... büszkék rám. Ráadásul enni is tudok. De sehol nem értettek meg. Hiába voltak végre rám is büszkék, társaim nem értették ezt meg. Nem látták be, amit én már beláttam. Így teljesen összezavarodtam. Már nem tudom, hogyan is működik a világ, vagy hogy mi tesz egy embert emberré, egy sikeres embert sikeressé. Azt hittem, tudom, ki vagyok. Azt hittem, végre teljes ember lettem. Tökéletes. De a világ valamiért nem érti meg.
Ez tehát rövid indoklása annak, hogy miért nyújtom be Önöknek a kérvényt, melyben azzal fordulok Önökhöz, hogy határozatlan időre szíveskedjenek pszichiátriai kezelésük alá vonni.

Szökkenés

A szomszédból áthallatszó nyögdécselésre ébredt. Fáradtan pislogott rá az órájára, és tudta, hogy még alhatna, de nem… Ő nem fog. Most nem. A mai nap más lesz.
Gabonapelyhet reggelizett. Elgondolkodott rajta, vajon miért a gyerekeknek csinálják ezeket a cuccokat. Olyan jó. Miért kell ehhez gyereknek lenni?
Beszürcsölte a cukormentes kávéját, és közben arra gondolt, hogy lassan tényleg ideje lenne bevásárolni. Bár nem ígérgeti magának olyan régóta, így belefér még 1-2 hét haladék. Legalább az internet díját ki tudja fizetni.
Tudta, hogy ez egy más nap, így lift helyett lépcsőn bandukolt le az 5. emeletről. Mosolygott az idős nénikének a kukáknál, a kutyáját szarni levivő apókának, az iskola ellen könyörgő kisgyereknek, és csak úgy az egész világnak. Hiszen ez egy más nap. Ma minden más.
Az iroda ugyanaz volt, de valamiért érzett valamit a levegőben. Látta ugyanazokat az embereket, tárgyakat, megkapta ugyanazokat a feladatokat, mégis valami más volt. Tudta, hogy ez nem ugyanaz a nap, mint az előzőek. Széles vigyorral az arcán ült le az íróasztal mellé, széles vigyorral az arcán vette elő dossziéját, széles vigyorral az arcán túrt bele az évek óta gyülemlő, de mindig újratöltődő szemétkupacba. Azt gondolta, ha ez nem lenne egy más nap, mennyire utálná az egészet. Mennyire utálná, hogy ott van, hogy azt kell csinálnia, ami ellen mindenki küzd. Eszébe jutna, hogy valójában az emberek nem a jobbért küzdenek, hanem azért, hogy a rosszabbat valaki más csinálja, ne ők. Az emberek életcélja a más kárán való kárörvendés. De gyönyörű dolog… De ma ez nem foglalkoztatta. A ma más.
Nem érdekelték a viták. Nem érdekelték a problémák. Nem érdekelték a zsarolások, és nem érdekelték a fenyegetések. Már-már teljesen belefeledkezett a máson való ábrándozásba, amikor vége lett a munkaidőnek. Felpattant a székből, mosolyogva köszönt el kollégáitól, mosolyogva engedte előre az idős recepcióst, és mosolyogva gondolt rá, hogy lehet, többet nem látja. Hiszen 60 év fölött az ember bármelyik percben, bármilyen okból feldobhatja a talpát. Volt-nincs. Ilyen egyszerű.  Mosolyogva gondolt rá, hogy milyen csuda egyszerű az élet.
Busz helyett gyalog indult haza. Nem érdekelte sem az eső, sem a köd, sem a forgalom, sem az utcán uralkodó közgyűlölet. Ő nem tudott gyűlölni úgy, ahogy azt elvárnák. Akkor nem. Mert ez egy más nap volt. Vidáman tekintett egy hamar pirosodó jelzőlámpa felé, és vidám tekintetével kapta el a pillanatot, amikor két gondtalan autó egymásba rohant. Nekik is ennyi volt – gondolta nyugodtan. Egy normális hétköznapon eszébe jutott volna, mennyi emberre van szükség, hogy a hullákat felkaparják és összerakják, mennyi ember kell a helyszíneléshez, mennyi a jegyzőkönyvfelvételhez, mennyi a roncseltakarításhoz, mennyi a személyazonosságok kiderítéséhez, mennyi a rokonok értesítéséhez, mennyi a temetés megszervezéséhez, mennyi a ravatalozáshoz, mennyi a koporsó cipeléséhez, mennyi az elföldeléshez. Elszörnyedt volna a hatalmas embertömegen, akik számára semmit nem jelentett az a két halott, mégis napokat, heteket töltenek el azzal, hogy elsimítsák a történteket. Milyen érdekes… Az ember megint a más kárának örül. Ha nem történt volna meg ez a baleset, lehet aznapra 50 ember maradt volna teendő nélkül. Ha nincs teendő, nincs munka, nincs pénz. Pénz nélkül pedig már hogyan lehetne élni? Ugyan más nap volt, annyira naiv nem volt, hogy azt gondolja, lehetséges. Kezdett az a gondolat cikázni fejében, hogy a káröröm a megélhetéshez, magához az élethez szükséges. De aztán el is hessegette. Nincs helye gondolatnak ezen a napon. Ez egy más nap.
Hazaért. Ledobta a kabátját, a cipőjét, majd magát a fotelbe. Elmosolyodott. Milyen szép is ez a nap. Bárcsak minden nap ilyen lenne – gondolta a beázott plafont nézegetve. Ahogy így nézelődött, eszébe jutott az a kis vodka, amit pár hete egy virágcserépbe dugott, hogy nehogy megigya másnap. Ennyire őrizte saját egészségét. De akkor nem kellett. Ez egy más nap volt. 
Kiásta, letörölte, majd csinos kis pohárkába töltötte ki. Sosem használta még azt a poharat. Félt, hogy eltörik. Pedig ha eltört volna, vehetett volna másikat. Egy gyárban eggyel több poharat kellett volna gyártaniuk. Egy embernek eggyel több feladata lett volna. És ő mégis megvonta attól az embertől a munkát. És örült neki, hogy nem kellett még egy poharat vennie. Örült neki, hogy valakinek annyival is kevesebb munkája volt.
Fintorgás nélkül nyelte le a pohár tartalmát, majd arra gondolt, milyen egyszerű lenne az élete, ha folyamatosan részeg lehetne. Úgy minden sokkal könnyebb. Majdnem más – de annyira azért mégsem nagy dolog.
Miután letette a poharat, a fiókhoz lépett, és elkezdett az iratok között kutakodni. Undorodott ettől a tevékenységtől, mivel a munkájára emlékeztette, amitől szintén undorodott. De az a nap más volt. Akkor nem undorodott. Élvezettel nyúlt a számlák, személyes iratok, fényképek és levelek aljára. Keresett valamit. Valamit, ami visszatartja.
Szétdobálta a családi képeket. Elmúlt – gondolta. Milyen szomorú lett volna egy normális hétköznapon, hogy elmúlt életének az a szakasza, amikor mindig volt mellette valaki, feltétel nélkül. Szétdobálta a be nem fizetett számlákat. Mosolygott. Ez a hónap ajándék – gondolta. Talált egy levelet a kupac alján. Egy szerelmes levél volt, szerelmes sorokkal, az akkor olyannyira virágzó szerelem bizonyítékaként. Egy normális napon fájt volna ez az emlék neki. Akkor nem. Akkor csak még egy indokként tekintett a borítékra.
Leült a szétdobált iratok tetejére. Úgy érezte, legalább akkor, azon a különleges napon ő uralkodott az életén, és nem az élete rajta. Addig el volt nyomva. Addig azt tette, amit kellett. Addig behódolt. Addig hagyta, hogy az élete írja saját magát, és nem foglalkozott vele, hogy az, amit ír, távol áll attól, ami neki jó. Addig engedelmeskedett a játékszabályoknak, és undorodva ugyan, de minden egyes nap felállt ugyanarra a startmezőre, hogy lefussa ugyanazt a kört, melyet úgy ismert, és úgy utált. De így olyan egyszerű volt. Így olyan kényelmes volt. Így normálisnak tűnt. De azon a más napon más volt. Akkor tudta, hogy az aznapi kör nem úgy fog végződni, ahogy az összes előző. Mert az a nap más volt.
Az ablakhoz lépett. Kinyitotta. Élvezettel engedte be a szmogban dús levegőt, nagyot szippantott a füstszagból, behunyta a szemét, és csak állt. Egy normális napon undorodott volna a levegőtől. Gyűlölte volna az autókat, az embereket, akik vezetik őket, az embereket, akik gyártják őket, mindent. De aznap nem zavarta. Aznap nem örült neki, hogy neki nincs autója. Aznap nem örült neki, hogy ezzel kevesebb munkája volt egy autógyártó cégnek. Aznap nem örült neki, hogy legalább 5 család annyival kevesebbet eszik. Mert az aznap más volt. 
Kiült az ablakpárkányra. Szórakozottan lóbálta a lábát az 5. emeletről, és nem zavarta, hogy akárki megláthatja, és hülyének nézheti. Nem zavarták a szomszédjai, akik addig mindent elkövettek, hogy ő ne tudjon nyugodtan élni kicsi lakásában. Aznap szerette őket. Szerette, hogy legalább addig foglalkoznak vele, míg piszkálják.
És akkor ott, az ablakpárkányon ülve rádöbbent valamire. Rádöbbent arra, hogy mitől is volt más az a nap. Életében először magától jött rá valamire. Életében először érezhette a büszkeséget, amiért egyedül kitalált valamit. Életében először büszke volt magára. Életében először szerette magát. És akkor, azon a más napon, amikor elkezdte magát szeretni, rájött, hogy mi az, amivel a leginkább kedveskedhet saját magának. Mi az, ami a legjobb neki. Ezzel a szeretettel életében először nem foglalkozott vele, hogy másnak rosszabb legyen. Nem foglalkozott vele, hogy hány embernek fog munkát adni, hány embernek lesz ettől könnyebb a megélhetése, hány embernek lesz ettől jobb élete. Életében először örült neki, hogy miatta valakinek jobb lesz. 
Ezen a különleges napon szerette magát. Szerette társait. Szerette az életet. És ezen a különleges napon az ablakpárkányon ülve könnyeden lendített egyet a lábán. Kezeivel eltolta magát a párkánytól, és élvezte, hogy életében először ő írhatja a saját életét. Élvezte, hogy életében először élt. És élvezte, hogy azon a más napon valami tényleg megváltozott.

Magyarázkodás

Sokszor felteszik a kérdést nekem és a többi kívülállónak, hogy számunkra mi a legnehezebb dolog az életben. Szeretni, utálni, megbocsátani, felejteni… Sablonos életigazságok ezek, amiket annyira egyszerű megcáfolni. Az örök kötekedő azt mondja, hogy „Miért, talán anyádat olyan nehéz szeretned? Az egész életedet adta csak végülis, házat, kaját, gyerekkort meg tapasztalatokat. Ő tanította meg, mi az a szeretet, és akkor még iránta sem vagy képes valami kis érzelmeket táplálgatni?” Vagy mondhatja, hogy ha egyszer szeretsz, akkor az a valaki, ha hibázik – mert hibázik, gyakran azzal, ha egyáltalán viszont szeret – akkor ne mondd már, hogy olyan nehéz utálni, gyűlölni, csúnya helyekre küldeni, aztán 10 perc múlva ezt megbánni, és másnapra elfelejteni az egészet!... Nem. Engem nem izgatnak ezek a divat „nehézségek”. Viszont tudod, mi nem megy nekem?
Képzeld el, hogy szeretsz. Szeretnek. Gyerek vagy, talán örökre gyerek. Hip-hop eldobnak, mint egy babát vagy egy plüsskutyát. Nem kell sok idő, hogy roncsaidat összekapargatva újra felemeljenek, kézhez szoktassanak, mint egy igazi kiskutyát. Valójában erre semmi szükség, hiszen csak egy plüsskutya vagy, akit bárki simogathat, dobálhat, szerethet, rugdoshat. De valaki mégis veszi a fölösleges fáradságot, és törődik veled, gondoz, ápol, kivirágoztat… Annyira ragaszkodsz hozzá, hogy az már logikátlan. Ám sajnos nem olyan gazdit kaptál, aki olyan hűséges hozzád, mint amennyire te hozzá. Gyorsan eldob még egyszer, mikor már egészen megszelídített, és csak heversz utána a földön. Használhatatlanul. Egy dolog tartja benned a plüsskutya-lelket.

Hát szereted! Tiszteled és becsülöd, aki pár percre a karjaiba vett, és hiába hagyott ott, legalább hagyott maga után valami emléket is egy-két szívdarabka mellett. Így kapaszkodhatsz ezekbe. Ezek az elemek, amelyektől mozogni, ugatni és lihegni tudsz, hogy érdekesebb legyél. Ezektől leszel vonzóbb a többi kisgyerek számára. Viszont mint az összes elem, ezek is lemerülnek. De újratölthetőek… Tudja ezt jól a gazdád, és mielőtt teljesen használhatatlanná válnának, jön, és újra feltölti őket.
Jobban működsz, mint valaha. De aggódsz, hogy vajon meddig? Mikor leszel elég unalmas ahhoz, hogy megint eldobjanak? Tudod, érzed, meg van írva, hogy nem kell sokat várnod. Tudja a gazdád, hogy türelmetlen vagy, így otthagy mielőtt el kéne kezdened sejteni a dolog bekövetkeztét.
El lehetne még ezt játszani párszor, de a vége mindig ugyanaz: eldobott, földön heverő, megtaposott, ám még mindig hibátlanul működő plüsskutya vagy. Nincs ebben semmi nehézség, tudom. Ehhez semmit nem kellett tenned, de hát nem is tudnál.
Elhagyva, megbántva, megunva…
Ugye a logika azt kívánja, hogy vess ennek véget, ne hagyd, hogy még egyszer így járj. Ne engedd! De ugye nem felejtetted el, hogy mi vagy? Ugye emlékszel rá, hogy egy plüsskutya vagy, mely csak addig tud mozogni, míg fel vannak töltve az elemei? Akkor áruld el, mégis hogyan tudnád megakadályozni, hogy jöjjön a gazdád, és feltöltse az elemeidet, mikor ez tart plüsskutyai életedben?
Mikor eldob is hozzám ér. Láthatom elmenni, mással játszani, és ez fáj… de olyan édesen fáj. Az ő fájása édesebb, mint más simogatása. Akkor miért, miért, miért legyek büszke és öntudatos? Miért próbáljak meg elszökni, mikor vagy így, vagy úgy, de a gazdám szobájában boldog vagyok? Hát mióta fontosabb a büszkeség a boldogságnál?!

Ezerszer megmondták már, hogy legyek büszke. Ötmillió fejmosás, nyolcszázezer kioktatás, milliárd bölcs tanács és megannyi lehülyézés után sem tudtam még megértetni másokkal és magammal, hogy én ezt értem! Én ezt tudom! Én tökéletes tervet ápolgatok mélyen elásva arról, hogy hogyan éljek ezután helyesen, ahogy illik. De kérlek… Mit ér a szó, a tanács, a parancs és a tervek, mikor én sem vagyok más, csak egy százszor elhagyott, megunt és eldobott plüsskutya?! Mit érek vele, hogy tudom, hogy inkább büszkének kéne lennem, hogy tudom, hogy nem kéne hagynom, amikor magatehetetlen vagyok? Egyetlen embertől függök, és pont a vele összekötő kötelet próbálnám elvágni?! Alattam fene tudja mekkora mélység, csak a gazdám tart… Zuhanjak inkább öntudatlanul, tudva, hogy többé oda vissza nem tudnék kapaszkodni? Hát bolond vagyok én?! Az nem! És tudod mi nem még? Büszke.

Nem tudok büszke lenni. Büszke vagyok a plüsskutyaságomra, a farkamra, a puha szőrömre, arra, hogy tudok mozogni és ugatni. Ám az igazi büszkeséget kifelejtették belőlem kicsi kínai gyártóim. Helyette véletlenül ragaszkodást és kötődést raktak a műanyag, gondosan lecsavarozott belsőmbe. Ez van. És könnyen megunható is vagyok. De legalább olykor-olykor rám néz a gazdám. Néha felvesz, játszik velem, szeret: és ez olyan mocskosan jól esik. Jobban, mint bármi más, ezen a rohadt világon. És tudod mit?

Elrontott világ ez. Minden olyan könnyű, de mégis lehetetlen. Plüsskutyaként pláne. De nem bánom a sorsom. Nem bánok én semmit. És lehet, hogy néha megéri a nehéz dolgokat megpróbálni, lehet, hogy sokszor a logikus út talán elérhetőbb, mint gondolnám. Na de… akkor miért vágyunk mindannyian a leglogikátlanabb, legmegmagyarázhatatlanabb útra? Miért akar mindenki plüsskutya lenni?

Mert bolondok vagyunk. Mert szerelmesek.

Csúnya ember evangéliuma

Tudod, milyen undorító világban élünk? Tudod, mennyi undorító dolgot építsz magad köré, hogy hátha erőt vesz magán a szépség, betör rajta, és eljön hozzád? Próbára teszed a szépséget. Nem bízol benne. Nem bízol senkiben, magadban még annyira sem. És tudod, mikor jössz rá, hogy egyedül vagy? Mikor nem lát senki. Négy fal közé érkezik a felismerés, hogy senki nem vagy, és senki nem leszel. Nem fogja senki a kezed, nem emel fel senki a porból, amelytől egy fokkal vagy csak rosszabb. És meglátod az undorító világot. A sajátodat. Magadat. Keresed a szépet, és már álmaidban sincs. A mocsokból kell hát kiemelned. A sajátodból. Tudod, mi a szép? A brutális, mazoista őszinteség. Tudod, mi a szebb? Megcáfolni a saját hazugságod. Lerombolni a falaidat, és a mocsokból építeni meg saját önarcképed. Az szép! Utálni önmagad, s így kiteljesedni. Az szép. Utálni mást, és vele eggyé válni... Az gyönyörű. Utálj. Gyűlölj. Kritizálj. Sose nyugodj. A megnyugvás a gyengeség jele. A gyenge beletörődik. A gyenge elhisz. A gyenge követ. A gyenge örül. A gyenge világ részeként légy erős! Próbáld csak meg letörni az erős hazugság-falaidat... Hadd fájjon! Lásd be: kevés vagy. Semmi vagy. Nem vagy több. De tudod, mi fog mégis széppé tenni így is? Ha szarsz bele. Szarsz a gyengeségbe. Szarsz a hazugságba. Szarsz a szabályokba. Szarsz a büszkeségbe. Szarsz a becsületbe. Szarsz a szépségbe, a csúnyaságba, magadba, másokba, az életbe! Ez Te vagy! Ez a Te szépséged. Ez a Te életed, Te álmod... Szép az, ami neked szép. Szép a boldogság. Szép, ami azzá tesz. A szép relatív. Te magad relatív vagy. Megkérdőjelezhető. Válj a magad bizonyítékává. Támaszd alá a léted. Légy úgy szép, hogy közben szarsz a külsőségre. Csak lásd a szépet. Csak tegyél szépet, a magad szépét. Légy Te magad a szép!