Mi, emberek, vajon miért vagyunk ilyen szörnyen buták? Sokadjára háborít fel a tény, hogy olyan együgyűek vagyunk... Együgyűbbek, mint bármely más élőlény a Földön. Mi miért nem tudunk a porban kúszni, mászni, hemperegni, mint jóval okosabb élőlénytársaink? Nekünk miért kell állni, járni, bonyolult mozdulatokat végezni, megállás és sokszor eredmény nélkül? Annyira buták vagyunk...
Megszületünk, hogy aztán meghaljunk.
Megszületünk, mert megfogantunk, megfogantunk, mert két ember akart minket. Nem mi akartuk, ők akarták. Életünk legelső apró mozzanata akaratunk ellenére történt.
Megszületünk, de nem akarunk. Cseperedünk, pedig nem akarunk. Óvodába, iskolába járunk, bár nem akarunk. Tanulunk, hiába nem akarunk. Felnövünk, akárhogy tiltakozunk ellene. És szerelmesek leszünk...és azt akarjuk, bár ne akartuk volna.
Buták vagyunk. Azért mert gondolkodunk, azért mert tanácskozunk, azért mert feltalálunk, kitalálunk, megtalálunk... Buták vagyunk, amiért mindent annyira túlbonyolítunk. Miért nem volt jó úgy nekünk, ahogy voltunk évezredekkel ezelőtt? Miért nem volt jó nekünk halászni, vadászni, gyűjtögetni, napról-napra, pillanatról-pillanatra élni? Miért nem hallgatunk ösztöneinkre, miért nem vezet minket kizárólag a vágy? Gondolom kitalálod: mert felháborítóan buták vagyunk.
Ó, igen, szerelem... A lehető legnagyobb ajándék az élettől. Visszavezetne minket az intelligencia gondtalan világába, ha (nem lennénk emberek) nem próbálnánk meg ezt a végtelenül egyszerű dolgot is túlbonyolítani. Mert aki szerelmes, az ösztönlény, akit csak a vágy hajt, mindig csak azt a pillanatot várva, amikor meglátja azt, aki őt boldoggá teszi. Milyen gyönyörűen hangzik... De a fenéket! Mi bonyolítunk, gondolkodunk, túlragozunk, megfontolunk, mérlegelünk, számolunk, értékrendeket elemzünk, alakokat, jellemeket vizsgálunk, összevetünk, fejtegetünk, képleteket állítunk, oldunk meg, dobunk el, számolunk ki, hogy aztán eldobjuk, és dobjuk el, hogy aztán eszünkbe jusson. Így vagy úgy, de előbb-utóbb már nem arról szól a szerelem, amiről kéne, már nem ajándék, hanem csak egy nyomorult feladat... MIÉRT VAGYUNK ENNYIRE BUTÁK?!
Undorító, milyen buta vagyok. Nagyképűen azt válaszolom, ha a célomat kérdezik az életben, hogy "boldogság", miközben egyetlen dolog tud boldoggá tenni, és én pontosan azt az egy dolgot bonyolítom a végletekig... Nagyképűen azt gondolom, hogy átlátok az embereken, a rendszereken, megértem, amit más nem, miközben mi vagyok én? A mérhetetlen, végtelen, leírhatatlan butaság... Azt hiszem, hogy taszítom a boldogságot, miközben nem! Nagyképűen azt hiszem, csak én vagyok ilyen szerencsétlen, miközben nem! Nagyképűen azt hiszem, elég ha csak vagyok, és a dolgok úgy is úgy fognak alakulni, ahogy én szeretném, miközben nem! Nagyképűen azt hittem, én nem vagyok buta, mint a többiek, miközben DE!
Nagyképűen azt hittem, ha szeretnek, akkor bármit megtehetek... Azt hittem, ha szeretnek, bármit megtesznek értem. Azt hittem, a szerelem örök, mulandó és megállíthatatlan, és a fenébe is, az is!!! De olyan végtelenül buta vagyok, hogy képes lennék a végét keresni a végtelennek, és pontot raknék a mondat elejére... Képes lennék elveszíteni, azt, aki kigyógyítana a butaságomból. Képes lennék elveszíteni a saját boldogságom... MIÉRT VAGYOK ENNYIRE BUTA?!
Talán, ha egyszer meglátom, hogy nem vagyok egyedül a Földön... Talán, ha egyszer más fontosabb lesz, mint saját magam... Talán, ha egyszer feláldozom mindenem valakiért, aki lehetne a mindenem... Talán akkor elérhetem nagyképű célom... Talán akkor lehetek én az, aki igazán, féktelenül, okosan szerelmes.
