Meghalt. Megölte... Megöltem?
Mindennél erősebb és szenvedélyesebb volt. Sosem tudtam felfogni, hogyan tudom ennyire szeretni. Hogyan tudok ennyire kötődni hozzá. A puszta létezését sem tudtam felfogni. És azt, hogy ő az enyém. Én pedig eldobtam. Gyenge voltam, erős akartam lenni, de talán egy rossz utat választottam. Biztos. Most pedig elveszítettem azt, ami a legeslegfontosabb volt nekem.
Megváltozott. Azt hittem, azt éreztem, már nem szeret. Kétségbeestem, fogalmam sem volt, mi lenne a legjobb, mit kéne tennem. Belementem egy butaságba, hagytam, hogy a testem cselekedjen helyettem. Ezután úgy éreztem a legjobb, ha véget vetek az egésznek. És megtettem... életem legnagyobb hibáját követtem el.
Nem kéne magamat okolnom. Tényleg azt éreztem, hogy már nem tudnék vele lenni. Mert mindig megbántott. Sosem volt már az igazi. De nem is éreztem soha a hiányát, mert bármilyen is volt, mégis mindig együtt voltunk. De most...
A legszomorúbb akkor is a vége utáni rész volt. Veszekedtünk, kiabáltunk. Akkor azt hittem, jobb, hogy vége. De aztán tisztességesen el akartam búcsúzni. Akkor már nem bírtam. Veszekedtünk, de... aztán tudatosult bennem, hogy ki tudja meddig nem látom, nem beszélek vele. És elfogott a félelem. Egy utolsó, szenvedélyes ölelés. Nem éreztem magam körül a világot, semmit. Csak a testéből áradó meleget, és a szive dobogását... Mint régen. És akkor döbbentem rá, hogy ezt a fiút én nem tudom nem szeretni. Kimondtam hát. Szeretem. És ő is engem. De mégsem lehetünk együtt. Sok volt ez, össze vagyok zavarodva, az emberek hülyének tartanak.
És most a szerelme nélkül kell tovább élnem. Nem tudom, hogy leszek képes ezt végig csinálni. Ő volt a mindenem... Csak ő kellett nekem... És még mindig...
Hiszem, hogy még találkozunk, még beszélünk, még folytatódhat aminek sosem volt vége...
Nem hiszem el... Nem tudom elhinni... Nem tudok nélküle élni... SOHA!!! De most mégis úgy kell...
