Vicces, hogy néha a magány miatt hozunk elhamarkodott, buta döntéseket. Vicces, hogy néha a magány terel rá a helyes útra, és világít rá az igazságra. Vicces, hogy néha a magány ad meg mindent, amire vágysz. És vicces, hogy néha a magány meggátol mindent, amire vágysz. Az élet egy vicc. Az elején csak hallgatod, és mindig várod, hogy jöjjön a poén. Vársz a csattanóra, izgatottan, remélve, hogy nagyon nagyot fogsz nevetni. Remélve, hogy vidám leszel tőle, hogy megnevettet. És végig reménykedsz. Aztán meghallod a csattanót... és ennyi.
Azután a vicc minden egyes szava értelmet nyer. Nem lesznek kérdéseid. De nem is lehetnének...
A magány a vicc része. Egy ideig rendben van. Mint mikor új dolog jön be a viccbe. Egy szereplő, egy tárgy, egy téma... De ha ez a valami túl sokáig középpontban van, akkor el is tereli a figyelmet a vicc valódi témájáról, a lényegéről... Ezt teszi a magány is. És őrjítő tud lenni, mikor a mesélő nem tér vissza a vicc igazi fonalára. Őrjítő tud lenni, mikor a magányt nem váltja fel egy érzés. Az az érzés, hogy van valakid.
És a boldogság.
És a szeretet.
A mindent megváltó dolgok. Amikről minden ilyen vicc szól. Amelynek a csattanói mindig ezek a dolgok. És akkor milyen csattanóra várjon az, aki elvesztette a fonalat? És még csak azt sem tudja, hol keresse... Tehetetlen, és csak vár. Csak vár, és vár. És a viccet mesélik tovább... De egyre kevésbé érti. Összefolynak a szereplők, a helyek, a tárgyak, a témák, a tartalom, az egész... És már nem érdekel a csattanó... Csak nem akarod tovább hallgatni...
PUFF. Így végződik a magányos emberek vicce?...
