Jó, komolyan, hagyd abba a nevetést! Halálosan komolyan írtam, amit írtam! Tényleg erre kértek! Rohadtul nem fair, hogy kineveted a gyötrelmem! Lenyugodtál végre? Jó, akkor hadd fejtsem ki.
Alig éltem még valamennyit. Szinte most kezdtem ezt az idióta játékot, ezt az "életet", de már kiderült rólam egy alapvető probléma. Ez a probléma mélyen el van ásva a testem, a lelkem, a szívem legmélyére, még annál is mélyebb, már-már a pokol kapuit súrolja, olyan hatalmas, olyannyira kiterjedő, és - mint kiderült - annyira zavaró. Mert, bassza meg, én túlságosan szerelmes vagyok! Szerelmes, mint egy kis ötéves. Elvakultan, naivan, világáról megfeledkezve, "csakőlétezikszámomrasemmimás" módban. És ez, kérlek szépen, ez egy óriási probléma. Legalábbis szeretetem tárgya szerint.
A szerelmem megfojt. A szeretetem túl sok. Túl sokat akarok. Túl sokat akarok belőle birtokolni, túlságosan enyémnek akarom tudni, túlságosan, igen, szerelmes vagyok. Túl gyerekes vagyok. Mert szerinte, szeretetem tárgya szerint, gyerekes dolog, ha azt hiszem, hogy normális, ha folyton csak vele szeretnék lenni. Gyerekes az, ha szeretem, ha minden szabadidőmet Ő tölti ki, és gyerekes az, ha nem örülök neki, ha velem is lehetne, de Ő inkább nincs velem. Szerinte gyerekes az a szint, amennyire szerelmes vagyok. Szerinte gyerekes, hogy ő az éjjelem és nappalom, vele kelek, vele fekszem, miatta vagyok ébren, és miatta nem akarok elaludni.
Te tudtad, hogy lehet olyat, hogy kevésbé szerelmesnek lenni? Szeretetem tárgya szerint nem vagyok normális, ha én csak őrülten tudok szeretni vagy semennyire. És mivel engem már csak normális emberként ismernek, gondolom, most akkor meg kéne próbálnom kevésbé szerelmesnek lenni. Ezzel talán ki tudnám irtani a probléma forrását, úgymond gyökerénél elfojtani. Azon gondolkodom most, vajon ez hogyan lehetséges. Ha igazán lent van a szívem mélyén a probléma, annak forrása, annak gyökere, ahhoz, hogy azt kiirtsam, talán az egész szívemet kéne a helyéről kitépnem. Köztudott, hogy szív nélkül létezni nem kifejezetten kellemes, na de ha szeretetem tárgya erre vágyik, miért is ne... Elvégre bármit Őérte, bármit azért, hogy a kedvében járjak.
Egyébként, volt idő, amikor arra vágyott, hogy azért tépjem ki a szívem, hogy azt odaadjam neki. Ezt örömmel tettem, hiszen tudtam, hogy jó kezekben lesz, vigyázni fog rá, ápolni fogja... Meggyógyítja, rak bele egy picit a sajátjából, simogatja, dédelgeti, erősebbé, szebbé teszi, majd aztán szépen, egészségesen visszateszi a helyére. De sajnos mivel túlságosan szerelmes lettem, elrontottam az egészet. Már semmi sincs rendben, és mindennek a hülye szeretetem az oka. Önző egy dög. Kapcsolatokat tesz tönkre... (Ezek szerint, bár most, hogy így szóba jött, igazából én még sohasem hallottam olyanról, hogy kapcsolatot tett volna tönkre a szerelem. De sok mindent nem tudtam még, most kiderült. Szóval meg sem kéne már lepődnöm a saját tudatlanságomon. Gyerekes vagyok, tehát ennek így kell lennie. Ja, zárójel bezárva.)
Tudod, az az érdekes, hogy ilyenkor még sablonos életbölcsességekkel sem tudom bánatomat enyhíteni. Senki nem írt még olyat, hogy ha kevésbé szerelmes vagy, majd az milyen jó lesz, sem filozófiai, sem tudományos szinten nem gondolkodtak még ezen, pedig biztos gyakori probléma. De akárhogy feszegetem korlátolt képességű kreativitásom, hiába töröm csekély értelmű fejem, bárhogy keresek, kutatok, kapirgálok a pozitívumok, negatívumok, optimumok, kedveskisgondolatok útvesztőjében, mindig csak magamra maradok a bajommal. Fogalmam sincs, hogyan kell kevésbé szerelmesnek lenni. Tényleg, ötletem sincs. Bár jobban belegondolva azt se tanította soha senki, hogyan legyek olyan nagyon szerelmes, ami már rossz. Nem tudom, mi a szerelemnek az ideális szintje. Nem tudom, hogyan kell egészségesen szerelmesnek lenni, azt meg pláne nem, hogy hogyan legyek úgy szerelmes, hogy közben nem vagyok gyerekes; hogy közben teljesen felnőtt vagyok. Kijárhattam én 12 osztályt, de egyikben sem tanították meg, hogy mégis mi a módja annak, hogy az ember úgy legyen szerelmes, hogy az rendben van, az jó mindenkinek, az egészséges, az nem fojt, nem őrjít, nem bánt, nem zavar, nem idegesít... Én sajnos csak azt a módját ismerem, amelyik nem ilyen. Biztos, hogy velem van a baj, ezt bárki láthatja, de nem ismerem a gyógymódot erre a szerelembetegségre... Kétségbe vagyok esve, látod.
Szóval, ilyen nap volt ez a mai. Nem mindennapi, ez tény. De ugye, hogy a vicces indítás mennyire elkomorodott a végére? Én mégis tudok nevetni. Kínomban. Meg mert már szánalmasan nevetséges az egész szituáció...
