Nincsenek szakadékok. Nincsenek veszélyek. Néhány akadály van, amik mellett olyan könnyen el lehet sétálni. Semmibe nem tart vetni rájuk egy pillantást, és arra gondolni, hogy miért tenném, mikor itt annyival kényelmesebb?... Semmi sem tart semmibe, végtelen az idő, és mégis olyan gyorsan fogy. Semmit sem kell csinálni, és még sincs semmire idő. Mennék előre, de maradnék is. Folytatnám az utamat, de valami vissza is húz. Boldog lennék, de...
De nem engedem magamnak. Tessék, minden adott. Élvezd az életed, fiatal vagy, előtted minden. Megadatott az égvilágon minden, amit el tudsz képzelni. Tessék, a kezedbe adtuk a boldogságot. És eldobom. Nem sokat tudok magamról, de egyet nagyon jól: nem tűröm a saját boldogságom.
Nézzünk szembe a tényekkel: nem vagyok tökéletes. Ez egyáltalán nem lenne baj, ha nem ütközne egy aprócska elvárásommal: hogy az legyek. Ebből kifolyólag úgy érzem, nem vagyok rá méltó, hogy boldog legyek. Az a tökéletes emberek ajándéka, így én sajnos nem kaphatok belőle.
Talán nem döntés az, hogy valaki boldog legyen-e vagy sem? Talán nem te magad döntöd el, hogy valaminek örülj-e vagy sem? Talán nem te választod meg magadnak, hogy kivel vagy, mit csinálsz, hogyan csinálod, és mit hogyan élsz meg? Ki van jelölve egy boldogsághoz vezető út, tessék, a kezedbe nyomták a térképet... és te mégis úgy döntesz, hogy eldobod, és elindulsz visszafelé. Még az is lehet, hogy az az út is ugyanoda fog vezetni. Hiszen minden úgy történik, ahogy történnie kell. Várod a véletleneket, amik alakítják az életedet, hiszen miért vennéd a fáradságot, hogy te alakítsd a sajátodat?... Miért mennél az akadályok felé, ha ott az egyenes út, amin eddig is haladtál, amit olyan jól ismersz, és ami annyi kényelemmel jár...?
A kényelem...megfoszt...a boldogságtól. Magamat okolhatom, ugyanakkor nem értem, ha a boldogságot irányítani lehet, akkor az érzéseket miért nem. Egyik percben fülig szerelmes, a másikban bolond, a harmadikban lehangolt... a negyedikben pedig egyedül ül és csak gondolkodik, hogy miért? hová? kivel?
Az ember társas lény. Nem tudunk egymás nélkül élni sajnos-nem sajnos. Annyiszor éreztem már, hogy magányos vagyok, annyiszor epekedtem a társaságért, a TÁRSÉRT... És mégis, előbb-utóbb ugyanoda jutok.
Egyedül vagyok. És ezen semmi és senki nem tud változtatni. Egyedül születtem, egyedül halok meg, az életem során senki nem lesz örök társam csak saját magam. És ez milyen jól van így. Miért osztoznék bárkivel is? Senki nem volt ott velem a kezdetekben, fogta a kezem, hogy talpra állítson, és aztán azt mondta: ezentúl veled megyek, így, kézenfogva. Nem... egyedülegyedülegyedül. A magam ura vagyok, néha más oldalán, néha másnak segítve. De előbb-utóbb úgyis ugyanoda lyukadok ki: egyedül leszek. És ez milyen jól van így.
Teljesen elégedett vagyok a végzetemmel. Az emberek jönnek-mennek, mosolyogva üdvözlöm őket és aztán mosolyogva búcsúzok tőlük... És aztán, ha már mindenki elment, elvonulok a kis magányomba. És kiteljesedik minden. Ettől nagyobb társaságra már nem is vágyhatnék.
Szóval induljunk hát tovább. Előre-hátra-oldalra... Kézenfogva vagy kezet lóbálva... Haladni kell. Tudom. Érzem.
