Ezt kértem. Erre vágytam, és ezért könyörögtem. Meg akartam szabadulni a múltamtól végleg, örökre... És megszabadultam. Vagy beleszőttem a jövőmbe, ezzel megszüntetve a múltbéli énjét? De hát ez tűnt a legokosabbnak. Számomra. Ami nem olyan, mintha tényleg bölcs döntés lett volna.
Nem vagyok én én, és semmi nem olyan, amilyen eddig volt. Minden egy valami köré csoportosult, rendeződött... és én kiszakítottam azt a valamit. És a minden pedig hazátlanul kezdett el keringeni körülöttem. Valamiért mégsem vesztem el. Valamiért... vagyis inkább valakiért.
Mikor azt hiszem, nincs remény, akkor lesz. Mikor nem várom, hogy jobb lesz, akkor jobb lesz. Mikor leülök, felállítanak, mikor lehunyom a szemem, valami kinyitja. És pontosan, mint valami kis szemtelen álmocska, úgy lopózott be az életembe a...következő? Csúnya, nagyon csúnya kifejezés. Új... Nem is. Inkább más. Inkább jobb, inkább szebb, inkább mindent megjavító, inkább mindent megszépítő. Inkább tökéletes. Igen. Belopózott a kavargó, zavaros világomba a tökéletes. És elkaptam. És most az enyém.
És átadtam magam neki. És egymáséi vagyunk. Szorosan, felbonthatatlan ölelésben várjuk a jót és a rosszat, nem törődve azzal, hogy ez hihetetlen és egyáltalán nem valóságos. Kit érdekel...? Ha nem is valóságos, de a miénk.
És mikor azt hiszem, nem lehetnék szerelmesebb, az én tökéletességem szerelmesebbé tesz.
Szóval ez az új jelen. Ezt kaptam a múltamért cserébe. Mondjam, hogy megérte...?
