Társas lények vagyunk, és azok is voltunk már létrejöttünkkor is. Emberek vesznek minket körül, akiket megismerünk, esetleg megszeretünk... És tudat alatt ugyan, de ki is ismerjük őket. Nem feltétlen társítunk az adott emberhez jelzőket, mint például: ő kedves, hozzá kedvesen kell szólni; ő vicces, hozzá viccesen kell szólni... egyszerűen csak tudjuk. Tudjuk, hogy ő szeretetéhes, neki napi 500-szor el kell mondani, mennyire szeretjük (még ha nem is így van, csak mert mi annyira kedvesek vagyunk, hogy odafigyelünk a másikra, és simogatjuk alig-alig látszó egóját). Tudjuk, hogy ő nem érzelmes típus, tehát inkább meg se említsük neki az iránta érzett érzéseinket (még ha azok erősebbek, mint akárki más iránt érzettek). Tudunk mindent, minden lépésünk pontosan előre ki van számítva a fejünkben, és annyira hozzászoktunk, hogy mindez fel se tűnik. Mint a levegő, csak ott van, és nélkülözhetetlen. És kész.
És akkor mi van ha a pontos, jól megfontolt, nélkülözhetetlen mégis észrevehetetlen számításainkat meghiúsítják... és esetleg arra eszmélsz rá, hogy valakit félreismertél... vagy egyszerűen csak meglepett?
Egy új világ... Egy új, ismeretlen világ, amit csak neked nyitottak... Amit csak neked kell felfedezni. Nincs is ettől izgalmasabb.
