2016. febr. 12.

antiszocializmus

Kitti egy normális testalkatú lány volt. Átlagos magas volt, testsúlya is átlagos, bár nem a magasságához mérve, testtömegindexe kicsit meghaladta az átlagos kategóriát. Jobban megfontolva tehát azért mégis csak átlagon felüli volt. Persze ő ezt szerette a karácsonyi bejglik, szaloncukrok, (történetünk történésekor éppen februárt írtunk - a karácsony meg sokszor nyúlik februárba, márciusba, szökőévente akár áprilisba is) a jól megcukrozott kávék és kakaós csigák, csipszek, csokik és bevallhatatlan mennyiségű mekiskaja számlájára írni, mert hát végül is Kitti önmagában, mint objektív, fizikális létezés nem tudott volna barátságos pocakot növeszteni. Ehhez azért ezek mégis csak kellenek.
Kittinek - állítása szerint - seszínű haja és seszínű szeme volt, átlagos IQ-val, átlagos ízléssel, átlagon aluli mellbőséggel, és átlagos szociális helyzettel rendelkezett. Sokszor kívánta, hogy bár szebb lenne, szomorúan görgette végig instagramon a vékony, gyönyörű, luxus álombaillő kamuprofilok sokaságát, és néha, gyenge pillanatában azt kívánta, bár ő is olyan lehetne, mint ők. De Kitti ezt szégyellte. Ha bevallja magának, hogy elégedetlen átlagosságával, azzal kilép az átlagos, ám de meglepően kényelmes átlagkomfortzónából, ésakkormilesz. 

Kitti általában szociális embernek vallotta magát, gyakran járt el inni, hogy a társadalmi normáknak megfeleljen, és néhány barátja is volt. Néhány barátja pedig még a szülinapja dátumára is emlékezett fészbuk nélkül, ami - valljuk be- igaz barátságra utal. Mondjuk nem sok ilyen volt. Kettő. Mikor a nagyanyja az üzenőfalára posztolt kiskutyás képpel kívánt neki istenéltessent, az mondjuk kicsit zavarta. Válaszként csak 3 darab szmájlit válaszolt, ezzel lázadva a nagyszülők kiberjelenléte ellen. De nem, Kitti azért nem volt anarchista.

Szóval ez a Kitti egy este elígérkezett egy buliba, egy barátnőjével. Péntek este volt, hosszú napja volt, és a hosszú nap végén még fogorvoshoz is ment. Kapott egy kedves kis ideiglenes tömést, amelynek darabjai szépen, fokozatosan mállottak le. Kitti ezt nyugodtan konstatálta 10-20 percenként nemtörődve lepöccintve ujja hegyéről a szájából kihalászott kis szintetikus anyagdarabokat. Nyugodt természetű lány volt, aki szépen tudomásul vette a körülötte zajló dolgokat, de komolyabb beleszólást nem engedélyezett rendszerető kis lelke. Ha hívták, ment. Ha buli volt, tudomásul vette, és ment. És ivott. És másnap másnapos volt, mint az átlagos emberek. És másnap megfogadta, hogy többet nem iszik. Hogy aztán megint hívják, menjen, igyon, szenvedjen... Csodálatos kis körforgás volt ez, gördült gördülékenyen, olajozottan, problémamentesen. És Kitti ezt nem bánta.
De ezen az estén valami más volt. Kitti magába rökönyödve ült a laptopja előtt, és nem várta a végzetes 9 órát, amikor el kell hagynia magányos fészkét. Ahogy egy naranccsal próbált megbírkózni málló fogának nemtetszését mintegy semmibe véve, megfogalmazódott benne valami. Idegen érzés volt, egyáltalán nem átlagos. Valamiért megnőtt székének gravitációs ereje, valamiért szokatlanul hidegnek tűnt a kinti időjárás, valamiért egyszerűen csak mindennél jobban szeretett volna otthon maradni. Persze ezt nem tudta hová tenni. Ez az érzés nem fért bele a rutinjába. Úgyhogy gondolta, a kötelesség az első, ezt már megtanulta, szóval félre a nemtetszéssel. Szájára kente az ünneplős ribancos rúzsát, megfésülte seszínű haját, felhúzta sáros csizmáját, közben elkezdte pakolni a kistáskáját. Pénztárca, telefon, papírzsepi, BKV-bérlet, személyi. Közben elkezdett fájni a hasa, és jó, átlagos hipochonderként a vakbelére gondolt. Biztos ki kell venni. Biztos, ami biztos, elrakta a TAJ-kártyáját is, de most valamiért arra gondolt, de jó lenne most inkább egy vakbélműtét. Megrázta fejét, tükörbe nézett, sóhajtott, és elindult. Ment, ment a lépcsőn, csak 4 emeletet kellett mennie, de most valamiért hosszabbnak tűnt. Közben azon gondolkodott, hogy ha esik az eső, visszafordul. De kinézett a lépcsőfordulóban az ablakon, és látta, hogy nem esik. Ettől kicsit szomorú lett. De azért még ment tovább, vitte a lába, vitte a kötelesség. 
Leért. Kilépett az ajtón, és arra gondolt, mennyire nem kimozdulós ez az időjárás. Ez inkább egy otthonülős, ágybanolvasós időjárás, de péntek este volt - az időjárás és az időzítés szöges ellentétben álltak egymással, győzött a kötelesség, menni kellett bulikázni. A felüljáróhoz ért. Elindult felfelé a lépcsőn, és az jutott eszébe, mi a francért van amúgy ennyi lépcső. Le se ért az egyiken, már indulhat is fel a másikon. Mondhatni morgott magában. Rosszallóan nézte az autósokat maga alatt. Ők oda mehetnek, ahová akarnak. Az autósok olyan szabadok. A BKV kötöttsége még mélyebbre taszította a szomorúságában. A busz csak oda megy, ahová mennie kell. Ahogy Kitti is. Szomorúan fedezte fel a párhuzamot saját maga, és a BKV autóbuszai között, és mindjárt rokonszenvesebben gondolt a lassú, pöfögő, nyikorgó, kék járatokra.
Odaért. A buszmegállóba. És látta, hogy mindennek, a pénteknek, az időnek, a fogtömésnek, a lépcsőknek és az egész életnek a tetejébe még a buszra is várni kell 9 percet.
Kilenc egész perc. Olyan sok hasznos dologra elég. De Kittinek ezt ácsorgással kell töltenie. Kittit, félve mondom ki, de kimondom, ez már egy kicsit zavarta. Úgy kezdett elege lenni abból, hogy mások mondják meg, mennyi időt kell haszontalanul eltöltenie. Hirtelen kezdte úgy érezni, szeretné ő kitalálni, mikor és mennyi idejét fecsérli értelmetlen dolgokra. Arra a szabadságra vágyott, hogy maga szabhassa meg, hogy mikor és hol ácsorog értelmetlenül. 
Míg ezen gondolkodott, eltelt 6 perc. Már csak 3 hiányzott. Valami isteni sugallatot kapott, mondhatni deux ex machina pillantott rá a telefonjára. És lám, egy SMS. A barátnője. Lehet mégse menjenek aznap, mert ő már egy másik buliban van, és akkor már nem menne át abba a buliba. Nembaje. Írja Kitti, nembaj. Maradjcsak. Majd holnap este megyünk akkor.

Kitti tudatán kívül ment fel újra a lépcsőkön, aztán ment le újra a lépcsőkön, aztán ment fel megint a másik lépcsőkön, nem tudta, mit érezzen. Illetve tudta mit érez, de nem tudta, szabad-e. Mert Kitti, most az egyszer, életében először azt érezte, hogy ő örül ennek. Örül annak, hogy péntek este otthon maradhat. Örül az időjárásnak, örül a lépcsőknek. Örül az életnek. Örül annak, hogy nem kell emberek közé mennie. Örül a magánynak. 
Kitti felért. Levette kabátját, cipőjét, táskáját az ágyra dobta, és megállt a szoba közepén. Elmosolyodott. Azon gondolkodott, mit tegyen most, hogy annyira szabad. Nem tudott mit kezdeni a hirtelen rázúduló szabadsággal. Megfogott 2 koszos tányért és a mosogatószerét, és nekilátott mosogatni. Mosolyogva. Vidáman. Szabadon. És eközben azon gondolkodott, vajon a szociális melléknév főnevesített, tagadott alakja valóban az antiszocializmus-e.