Feketéről fehérre. Mindent betöltő boldogságról mély depresszióba. Magányból...boldogságba.
Nem tarthat minden örökké. Mindennek vége kell, hogy szakadjon egyszer. Sokszor fájdalmas a vége. De szükséges. A szükséges rossz. Az utána következő újért. Az ismeretlenért.. ami már-már annyira kecsegtető, hogy elhiszem, hogy tényleg igazán..boldoggá tehet.
Hónapok, hetek, de akár napok alatt is annyit változott körülöttem a világ. Legalábbis azt hittem. De nem a világ változott, hanem én. Le kellett dobnom az álarcomat. Tudtam, hogy szükséges már. Túl régóta porosodott az arcomon. Túl régóta bújtam mögé, és túl régóta rejtettem el az igazi érzéseimet. Itt vagyok hát, sebezhetően. De mégis megkönnyebbülve. Ledobtam a múltat is az álarccal együtt, úgy érzem. Ez talán még inkább megkönnyebbítő.
Úgyhogy itt vagyok. Az új-én, aki igazából nem új, csak az igazi. A teljes. Megváltanám én a világot is. Arra is képes lehetnék, legalábbis azt súgja nekem a hang, ami eddig mindig eltérített attól, ami helyes lett volna. Számomra helyes.
Ide nekem az újat. Ide nekem a jövőmet. És nem akarok többé a múltról hallani. Elég volt belőle. Ha nem is egy életre, de hihetetlenül hosszú időre...
