A szomszédból áthallatszó nyögdécselésre ébredt. Fáradtan pislogott rá az órájára, és tudta, hogy még alhatna, de nem… Ő nem fog. Most nem. A mai nap más lesz.
Gabonapelyhet reggelizett. Elgondolkodott rajta, vajon miért a gyerekeknek csinálják ezeket a cuccokat. Olyan jó. Miért kell ehhez gyereknek lenni?
Beszürcsölte a cukormentes kávéját, és közben arra gondolt, hogy lassan tényleg ideje lenne bevásárolni. Bár nem ígérgeti magának olyan régóta, így belefér még 1-2 hét haladék. Legalább az internet díját ki tudja fizetni.
Tudta, hogy ez egy más nap, így lift helyett lépcsőn bandukolt le az 5. emeletről. Mosolygott az idős nénikének a kukáknál, a kutyáját szarni levivő apókának, az iskola ellen könyörgő kisgyereknek, és csak úgy az egész világnak. Hiszen ez egy más nap. Ma minden más.
Az iroda ugyanaz volt, de valamiért érzett valamit a levegőben. Látta ugyanazokat az embereket, tárgyakat, megkapta ugyanazokat a feladatokat, mégis valami más volt. Tudta, hogy ez nem ugyanaz a nap, mint az előzőek. Széles vigyorral az arcán ült le az íróasztal mellé, széles vigyorral az arcán vette elő dossziéját, széles vigyorral az arcán túrt bele az évek óta gyülemlő, de mindig újratöltődő szemétkupacba. Azt gondolta, ha ez nem lenne egy más nap, mennyire utálná az egészet. Mennyire utálná, hogy ott van, hogy azt kell csinálnia, ami ellen mindenki küzd. Eszébe jutna, hogy valójában az emberek nem a jobbért küzdenek, hanem azért, hogy a rosszabbat valaki más csinálja, ne ők. Az emberek életcélja a más kárán való kárörvendés. De gyönyörű dolog… De ma ez nem foglalkoztatta. A ma más.
Nem érdekelték a viták. Nem érdekelték a problémák. Nem érdekelték a zsarolások, és nem érdekelték a fenyegetések. Már-már teljesen belefeledkezett a máson való ábrándozásba, amikor vége lett a munkaidőnek. Felpattant a székből, mosolyogva köszönt el kollégáitól, mosolyogva engedte előre az idős recepcióst, és mosolyogva gondolt rá, hogy lehet, többet nem látja. Hiszen 60 év fölött az ember bármelyik percben, bármilyen okból feldobhatja a talpát. Volt-nincs. Ilyen egyszerű. Mosolyogva gondolt rá, hogy milyen csuda egyszerű az élet.
Busz helyett gyalog indult haza. Nem érdekelte sem az eső, sem a köd, sem a forgalom, sem az utcán uralkodó közgyűlölet. Ő nem tudott gyűlölni úgy, ahogy azt elvárnák. Akkor nem. Mert ez egy más nap volt. Vidáman tekintett egy hamar pirosodó jelzőlámpa felé, és vidám tekintetével kapta el a pillanatot, amikor két gondtalan autó egymásba rohant. Nekik is ennyi volt – gondolta nyugodtan. Egy normális hétköznapon eszébe jutott volna, mennyi emberre van szükség, hogy a hullákat felkaparják és összerakják, mennyi ember kell a helyszíneléshez, mennyi a jegyzőkönyvfelvételhez, mennyi a roncseltakarításhoz, mennyi a személyazonosságok kiderítéséhez, mennyi a rokonok értesítéséhez, mennyi a temetés megszervezéséhez, mennyi a ravatalozáshoz, mennyi a koporsó cipeléséhez, mennyi az elföldeléshez. Elszörnyedt volna a hatalmas embertömegen, akik számára semmit nem jelentett az a két halott, mégis napokat, heteket töltenek el azzal, hogy elsimítsák a történteket. Milyen érdekes… Az ember megint a más kárának örül. Ha nem történt volna meg ez a baleset, lehet aznapra 50 ember maradt volna teendő nélkül. Ha nincs teendő, nincs munka, nincs pénz. Pénz nélkül pedig már hogyan lehetne élni? Ugyan más nap volt, annyira naiv nem volt, hogy azt gondolja, lehetséges. Kezdett az a gondolat cikázni fejében, hogy a káröröm a megélhetéshez, magához az élethez szükséges. De aztán el is hessegette. Nincs helye gondolatnak ezen a napon. Ez egy más nap.
Hazaért. Ledobta a kabátját, a cipőjét, majd magát a fotelbe. Elmosolyodott. Milyen szép is ez a nap. Bárcsak minden nap ilyen lenne – gondolta a beázott plafont nézegetve. Ahogy így nézelődött, eszébe jutott az a kis vodka, amit pár hete egy virágcserépbe dugott, hogy nehogy megigya másnap. Ennyire őrizte saját egészségét. De akkor nem kellett. Ez egy más nap volt.
Kiásta, letörölte, majd csinos kis pohárkába töltötte ki. Sosem használta még azt a poharat. Félt, hogy eltörik. Pedig ha eltört volna, vehetett volna másikat. Egy gyárban eggyel több poharat kellett volna gyártaniuk. Egy embernek eggyel több feladata lett volna. És ő mégis megvonta attól az embertől a munkát. És örült neki, hogy nem kellett még egy poharat vennie. Örült neki, hogy valakinek annyival is kevesebb munkája volt.
Fintorgás nélkül nyelte le a pohár tartalmát, majd arra gondolt, milyen egyszerű lenne az élete, ha folyamatosan részeg lehetne. Úgy minden sokkal könnyebb. Majdnem más – de annyira azért mégsem nagy dolog.
Miután letette a poharat, a fiókhoz lépett, és elkezdett az iratok között kutakodni. Undorodott ettől a tevékenységtől, mivel a munkájára emlékeztette, amitől szintén undorodott. De az a nap más volt. Akkor nem undorodott. Élvezettel nyúlt a számlák, személyes iratok, fényképek és levelek aljára. Keresett valamit. Valamit, ami visszatartja.
Szétdobálta a családi képeket. Elmúlt – gondolta. Milyen szomorú lett volna egy normális hétköznapon, hogy elmúlt életének az a szakasza, amikor mindig volt mellette valaki, feltétel nélkül. Szétdobálta a be nem fizetett számlákat. Mosolygott. Ez a hónap ajándék – gondolta. Talált egy levelet a kupac alján. Egy szerelmes levél volt, szerelmes sorokkal, az akkor olyannyira virágzó szerelem bizonyítékaként. Egy normális napon fájt volna ez az emlék neki. Akkor nem. Akkor csak még egy indokként tekintett a borítékra.
Leült a szétdobált iratok tetejére. Úgy érezte, legalább akkor, azon a különleges napon ő uralkodott az életén, és nem az élete rajta. Addig el volt nyomva. Addig azt tette, amit kellett. Addig behódolt. Addig hagyta, hogy az élete írja saját magát, és nem foglalkozott vele, hogy az, amit ír, távol áll attól, ami neki jó. Addig engedelmeskedett a játékszabályoknak, és undorodva ugyan, de minden egyes nap felállt ugyanarra a startmezőre, hogy lefussa ugyanazt a kört, melyet úgy ismert, és úgy utált. De így olyan egyszerű volt. Így olyan kényelmes volt. Így normálisnak tűnt. De azon a más napon más volt. Akkor tudta, hogy az aznapi kör nem úgy fog végződni, ahogy az összes előző. Mert az a nap más volt.
Az ablakhoz lépett. Kinyitotta. Élvezettel engedte be a szmogban dús levegőt, nagyot szippantott a füstszagból, behunyta a szemét, és csak állt. Egy normális napon undorodott volna a levegőtől. Gyűlölte volna az autókat, az embereket, akik vezetik őket, az embereket, akik gyártják őket, mindent. De aznap nem zavarta. Aznap nem örült neki, hogy neki nincs autója. Aznap nem örült neki, hogy ezzel kevesebb munkája volt egy autógyártó cégnek. Aznap nem örült neki, hogy legalább 5 család annyival kevesebbet eszik. Mert az aznap más volt.
Kiült az ablakpárkányra. Szórakozottan lóbálta a lábát az 5. emeletről, és nem zavarta, hogy akárki megláthatja, és hülyének nézheti. Nem zavarták a szomszédjai, akik addig mindent elkövettek, hogy ő ne tudjon nyugodtan élni kicsi lakásában. Aznap szerette őket. Szerette, hogy legalább addig foglalkoznak vele, míg piszkálják.
És akkor ott, az ablakpárkányon ülve rádöbbent valamire. Rádöbbent arra, hogy mitől is volt más az a nap. Életében először magától jött rá valamire. Életében először érezhette a büszkeséget, amiért egyedül kitalált valamit. Életében először büszke volt magára. Életében először szerette magát. És akkor, azon a más napon, amikor elkezdte magát szeretni, rájött, hogy mi az, amivel a leginkább kedveskedhet saját magának. Mi az, ami a legjobb neki. Ezzel a szeretettel életében először nem foglalkozott vele, hogy másnak rosszabb legyen. Nem foglalkozott vele, hogy hány embernek fog munkát adni, hány embernek lesz ettől könnyebb a megélhetése, hány embernek lesz ettől jobb élete. Életében először örült neki, hogy miatta valakinek jobb lesz.
Ezen a különleges napon szerette magát. Szerette társait. Szerette az életet. És ezen a különleges napon az ablakpárkányon ülve könnyeden lendített egyet a lábán. Kezeivel eltolta magát a párkánytól, és élvezte, hogy életében először ő írhatja a saját életét. Élvezte, hogy életében először élt. És élvezte, hogy azon a más napon valami tényleg megváltozott.
