Állsz a szakadék szélén..nézel előre..le a mélybe..és mosolyogsz.."nem érdekelsz..nem győzhetsz le" és BUMM.
nemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnem
Szóval drága boldogság,
megint úgy döntesz, hogy elkezdesz velem szórakozni..? Szemtől szemben a 2 nagy ellenség. Annyiszor megpróbáltalak elkapni. Néhányszor sikerült, de átvertél... és utálom ezt. Mindennél jobban, deee...lássuk be. Nélküled nem tudok élni.Hogy ez most csak a saját agyam játéka-e velem, vagy tényleg egyik percről a másikra fordul a világom rózsaszínről feketére, azt nem tudom, de számít egyáltalán?! Ez van, és nem tudok ellene mit tenni. Kaparnám a falakat, ha lennének..de még falak sincsenek. Olyan szabad vagyok, hogy az már fáj.
Kisebbik rossz..talán az, ha boldog vagyok, és utána hipp-hopp elmúlik. Jobb, mintha sose lettem volna boldog. Egy percre sem. De néha abban is kételkedem, hogy az voltam-e egyáltalán. Valahol mindig is éreztem, hogy úgy is el fog múlni, mielőtt rádöbbenhetnék, hogy boldog vagyok. Mert annyira meglep a saját boldogságom, hogy elijesztem a riadtságommal. Vagy valamivel. De nem szeret velem maradni. Nem is szokott.
Ja igen, a nagy elhatározás.. Nem hagyom, hogy játsszon velem az a valami.. Az agyam, az élet, a világ, vagy valaki, mert nem erre vagyok. Ugyan még nem mondta senki, de nagyjából felfogtam, hogy talán jobb dolgokat is lehet velem csinálni, mint szórakozni. Így. Hogy fájjon. Legalábbis én ettől jobb dolgokat is el tudnék képzelni. Amíg a képzeletem a helyén van. Muszáj a helyén lennie, mert az az egyetlen dolog, amire ilyenkor támaszkodni tudok. A fenéket...az emlékek...
Vagy azok miatt rossz. Vagy azok miatt jó. Vagy azok miatt nem tudom, hol is tartok már az életben...
