Fáj, hogy nincs minek fájnia. Hiányzik a szenvedés, a szomorúság és az összes probléma. Azt akartam, hogy múljon el minden, és ne maradjon semmi a múltból. És így lett, megkaptam, amire annyira vágytam, és most... nincs semmi. Nincs min gondolkodni, nincs miért aggódni, nincs miért sírni, nincs semmi. Csak én. Érzések nélkül, teljesen egyedül. Biztosan ezt érdemlem. Biztosan erre volt már szükségem. De az még biztosabb, hogy nem tudok így élni. Nekem nem megy.Irányítom a körülöttem lévőket, és a körülöttem zajló eseményeket. Úgy érzem, mindent kézben tartok, és minden úgy van, ahogy én akarom. És ez megőrjít. Ez a...biztonság. Nem ehhez vagyok hozzászokva, nem ez az igazi életem. Mert mit érek ezzel az uralkodással, ha nincs kivel megosztanom?! Aki igazán fontos volt, már nincs itt. És én akartam így. Hogy tűnjön el, és soha vissza ne térjen. Mert ha rágondoltam, fájt, és nem enyhült sosem. És most mégis olyan hirtelen eltűnt, hogy észre sem vettem. Csak most a hiányát. Ami még jobban fájna, ha tudna. De nem tud. Nem tud semmi, hiszen az van, amit én akarok. Csak saját magam nem tudom irányítani. Ezért vagyok mindig összezavarodva. És ezért nem tudom már megint, hogy hová is tegyem magamat.
Hiányzik az izgalom, hiányzik az, hogy bármelyik percben megváltozhatott minden, feketéről fehérre, hidegről melegre, mindent betöltő boldogságról mélypontra süllyedhettem, mert függtem másoktól. Mástól... És hiába kéne annak örülnöm, hogy csak a saját magam ura vagyok, és nincs rám más hatással, mégsem tudok. Túl szabad vagyok, minden túl kiszámítható, és minden túl könnyű. Mert aki minden csatát megnyer, már nem is tud a győzelemnek örülni. Már nem tudok mit veszíteni, mert nincs mit. És mindig nyerek, és már semmi mámor nincs a győzelemben. Akkor mégis minek...? Minek harcoljak...? Vagy kiért.....?
csak a magánélet. csak az
