- catch me if you can -

Van az a pont...
Állsz a szakadék szélén..nézel előre..le a mélybe..és mosolyogsz.."nem érdekelsz..nem győzhetsz le" és BUMM.
nemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnemnem



Szóval drága boldogság, megint úgy döntesz, hogy elkezdesz velem szórakozni..? Szemtől szemben a 2 nagy ellenség. Annyiszor megpróbáltalak elkapni. Néhányszor sikerült, de átvertél... és utálom ezt. Mindennél jobban, deee...lássuk be. Nélküled nem tudok élni.
Hogy ez most csak a saját agyam játéka-e velem, vagy tényleg egyik percről a másikra fordul a világom rózsaszínről feketére, azt nem tudom, de számít egyáltalán?! Ez van, és nem tudok ellene mit tenni. Kaparnám a falakat, ha lennének..de még falak sincsenek. Olyan szabad vagyok, hogy az már fáj.
Kisebbik rossz..talán az, ha boldog vagyok, és utána hipp-hopp elmúlik. Jobb, mintha sose lettem volna boldog. Egy percre sem. De néha abban is kételkedem, hogy az voltam-e egyáltalán. Valahol mindig is éreztem, hogy úgy is el fog múlni, mielőtt rádöbbenhetnék, hogy boldog vagyok. Mert annyira meglep a saját boldogságom, hogy elijesztem a riadtságommal. Vagy valamivel. De nem szeret velem maradni. Nem is szokott.
Ja igen, a nagy elhatározás.. Nem hagyom, hogy játsszon velem az a valami.. Az agyam, az élet, a világ, vagy valaki, mert nem erre vagyok. Ugyan még nem mondta senki, de nagyjából felfogtam, hogy talán jobb dolgokat is lehet velem csinálni, mint szórakozni. Így. Hogy fájjon. Legalábbis én ettől jobb dolgokat is el tudnék képzelni. Amíg a képzeletem a helyén van. Muszáj a helyén lennie, mert az az egyetlen dolog, amire ilyenkor támaszkodni tudok. A fenéket...az emlékek...
Vagy azok miatt rossz. Vagy azok miatt jó. Vagy azok miatt nem tudom, hol is tartok már az életben...

- bárcsak -

"bár soha ne múlna el..."
Bár, bár, bár... bár még mindig ott tartanék. Bár kívánhatnám ezt tiszta szívemből, és bár ez lenne az egyetlen vágyam... De minden más. Túl más. Bár minden mulandó lenne... Egyre nehezebb beletörődni abba, hogy vannak dolgok, amik örökre szólnak. Amik soha nem változnak meg, akármit is teszek. És amiket nem tudok kitörölni sehogy az emlékeim közül és az életemből. De a legszomorúbb mégis az, hogy nem is akarom. Képtelen lennék megválni azoktól az emlékektől, amik végig kísérnek minden utamon, jó és rossz irányba terelve közben engem. Ezek nélkül nem is én lennék... nem az a teljes valaki, aki éppen vagyok. Mert teljessé tesznek... mégis elloptak belőlem egy darabot.
És hazudnak. Elhitetik velem, hogy minden rendben, aztán a következő pillanatban azt mondják, hogy semmi sincs rendben. Nem hagyják, hogy azt érezzem, amit akarok. Hiába csak a múltam, mégis mindig ott vannak a jelenemben is, és a jövőmet is megpróbálják alakítani. Annyira de annyira nem akarom ezt engedni... de annyira nehéz ellenállni... De nem hagyhatom, hogy mindig visszahúzzanak, és elfeledtessék velem, hogy éppen hol tartok. Meg úgy mindent.
Egyetlen egy dologra engedik, hogy koncentráljak. Olyan dologra, amire nem szabad. Mert visszahúz, és nem enged továbblépni. Mégsem tudnék e nélkül élni. Akárhogy próbálnám. Én nem akarom, hogy így legyen. Nem akarok hazudni senkinek, magamnak még annyira sem, de muszáj... mert küzdenem kell. Kellene... Még akkor is, ha ez az igazi vágyaim mellől teljesen elsodor.
Annyira az életem részeivé váltak, hogy mellette élek. Érzek, úgy mintha mi sem történt volna. Csak az a hiányérzet nem múlik el soha. Szeretek... és hiányolok egyszerre. Furcsa és ijesztő. De hozzá kell szoknom. És nem szabad tovább küzdenem. Csak rosszabb... Most már tudom.

- -

Hát ennyi. Feladom.
Lelkesen küzdöttem, hogy valami értelmeset szedjek össze. De semmi nem jut eszembe. Csak az a kellemes üresség. Ami mindent megmagyaráz. :)
Boldog vagyok. Nincs szükség körülírásra, magyarázatra. Elég kerek, egész ez így is.
Szóval miiiindent betöltő boldogság...

- falling -

Váltsd meg a világot! Te képes vagy rá, hiszen tiéd a világ! Sőt... te vagy a világ...
bllablablaablablaaa.. A naiv kislánynak olyan szépen hangzó mondatok ezek. Hiába hallják húszezredjére, boldoggá teszi őket, hiszen ők 'különlegesek'. Csakis ők rendelkeznek a képességgel, hogy igazi, valós csodákat tegyenek. És micsoda élete lehet egy ilyen hihetetlen embernek...


Különleges voltam. Mert annak éreztem magam. Azért, mert ezt éreztették velem. Ezt hitették el. Talán azt akarták, hogy boldog legyek. Néha eszembe jut, hogy vajon így akarták-e? Segítenek megmászni a hegyet, hogy aztán magasabbról zuhanjak le? Vagy csak azt akarták, hogy érjek fel, nézzek szét... aztán tegyek, amit akarok?
Fent voltam. Feljebb, mint valaha. Éreztem, hogy enyém a világ. Enyém is volt. Csak aztán jött egy aprócska szellő... meglebbentette a hajamat, beleborzongtam a hűvösébe, majd mikor azt hittem, elszállt, meglökött... Megcsúsztam... és esek. Azóta is csak esek.

Különleges? Dehogy! Esetleg valamiben kitűnő? Szó sincs róla! Akkor egyáltalán bármi miatt fontos? Neeeeem. Ez az élet nem az, amiről te álmodozol, kislány. Ebben az életben nem érsz semmit. Ebben az életben nem vagy semmi és senki. Csak egy örökké zuhanó alak a sötétben... A tudat sötétjében, közvetlenül a tudatlanság rózsaszín felhője mellett. Szóval szokj hozzá: nem számítasz senkinek. Az egyetlen, ami lehetsz, és vagy is: egy álmaitól megfosztott, naiv kislány.

- so close -

Néha azt érzem, csak meg kell köszönni, és mindjárt észre is vesznek. Engem valaki vagy valami észrevett.. megfogott, felemelt, és rárakott arra az útra.. ARRA. :) a boldogságom felé vezetőre.

megyek..rohanok..most már nem várok többet..
annyira közel...látni a végét...
akkor is meg lesz... ha beleszakadok is!

- Thanking -

Boldog voltam, aztán összetört a szívem. Aztán szépen lassan összeállt, és boldogan kezdett el ismét szeretni. De nem... valaki nem akarta, hogy ez így legyen. Alig hagyott neki 1-2 pillanatot, hogy felelevenítse, milyen érzés... máris durván széttörte.

Köszönöm. Köszönöm nektek, kedves emberek, akiket úgy szerettem. Köszönöm, hogy kiirtottátok belőlem azt az érzést, amely képes elrontani mindent, amely minden bajnak és szomorúságnak okozója, amely oly sok naiv szívet csap be nap mint nap. Köszönöm, ugyan magamnak is köszönhetem, mert elhittem a sok mesét, elhittem, hogy lehetek boldog, elhittem, hogy van olyan út, amelyet járva megtalálom azt, amit mindig is kerestem. Utólag visszagondolva ti sosem ígértétek nekem ezeket: én hittem, hogy van ilyen.
De naivnak lenni nem kifizetődő, és sosem tart örökké. A naiv ember legnagyobb félelme a csalódás, és ez a csalódás még rosszabb, ha mindent összedönt benne. Nem marad utána semmi. Viszont jó, hogy tudom, hogy eddig volt bennem valami. Valami újraépült az előző csalódás után, mert sikerült összedőlnie. A semmi pedig nem dől össze. Tehát voltam valami..hogy aztán megint semmivé váljak.
Köszönöm azt is, hogy megmutattátok, hogy az álomvilág az egyetlen hely, ahol az van, amit szeretnék. Eddig imádtam aludni..nem is volt attól szebb, mikor beléptem az álomvilágomba, és úgy gondoltam, hogy minden, ami ott van, lehetséges, velem is előfordulhat. Ez eddig tartott... Legkedvesebb szórakozásomat is elvettétek tőlem, de mindennek ára van: nyilván ezt is valamiért cserébe vettétek el tőlem. Nem merek többé álmodni. Mert felébredve rádöbbenek, hogy nincs semmi. Minden lehetetlen. És minden puszta kitaláció.
Eddig az álmaim elhitették velem, hogy boldog vagyok. Rózsaszín ködbe burkoltak, és megvédtek a rossz dolgoktól. Utólag látom, ez mekkora nagy ajándék volt. Most, hogy nincs, félek körülnézni. Minden olyan más... minden olyan ijesztő... minden olyan valóságos...
Szóval köszönöm, hogy elvettetek mindent. Annak viszont jobban örültem volna, ha engem is vittetek volna, és nem hagytatok volna itt üresen. Bármi jobb, mint ebben az állapotban lenni. Bármi... De ti így döntöttetek, hogy ebben kell tovább élnem. És ez ellen nem tudok tenni semmit.
Néha remélem, hogy én is hagytam bennetek valami nyomot. Remélem, hogy nem csak ti okoztatok ekkora pusztítást, és nem csak én szenvedek. Remélem, de tudom, hogy nem így van. Túl jelentéktelen vagyok én ahhoz, hogy bennetek kárt tegyek. És miért is tennék? Hiszen úgy szerettelek titeket...
És igen. Ez a múlt idő. A kis naiv szívem még most is szeretne titeket, mindezek után, ha... nem vettétek volna el tőlem a képességet, hogy szeressek.

- not.that.simple -

Amikor azt hiszed minden rendben lesz, végre újra boldog lehetsz, semmi sem ronthatja el a kedved, elérted azt, amire mindig is vágytál, úgy élsz, ahogy tényleg szeretnél, azzal, akivel szeretnél, és tényleg tiszta szívedből reméled és gondolod és vágysz rá, hogy minden rendben legyen, rájössz..hogy it's not that simple... közel sem olyan egyszerű.

haven't done, not yet

Talán el lehet nézni nekem, ha nem szép, összeszedett dolgokat fogok írni, hanem csak ami eszembe jut. Kicsit talán jellemzi is a mostani dolgokat, hogy kiléptem a képekből, egy világból, amit meg-megalkottam magamnak, hogy egy kis időre elfelejtsem az egészet, és kiemeljek részleteket. Kicsit néha el vagyok veszve a saját fejemben is, és nem sok jó születhet úgy, ha még én sem értem.
Nyár van. Már régóta, és túl gyorsan telik. Néha úgy érzem értelmetlenül, de hát minek van értelme? Minden nézőpont kérdése. Az is, hogy én most hogy vagyok. Sehogy. :) De ennek így kell lennie. Talán... Azt hiszem... Bár biztosra semmit sem tudhatok.
Szenvedek. Rettenetesen. Mindig ott van, sosem múlik, de ez is így van rendjén. Azt hiszem... Nem tudom, és nem is érdekel, mikor lesz ennek vége. Nem akarom, hogy bárki megértsen, én sem akarom már megérteni, túlélni akarom. De olyan módon lehet nem tudom, ahogy én akarom. Mire az a sok vágy? Az a sok álom? Mikor tudom, hogy mindegyik lehetetlen, kizárt, esély sincs rá. Van egyáltalán esély arra, hogy megint olyan boldog legyek? És ha van, HOL??? Mit csináljak, hogy megtaláljam?

enoughenoughenough Csak én nem tehetem meg, hogy elegem legyen. Ezért nincs. Tökéletes mosollyal az arcomon úgy teszek, mintha minden teljesen rendben lenne. Dejavu érzés... de ennek is így kell lennie. Régi érzések, régi vágyak, minden a régi. Csak én nem már... De mégis ebből a nagy káoszból össze tudok hozni annyit, amennyi a mindennapokhoz elég. Keresem az örömöket, és bizony, néha meg is találom. Belül fáj, kívül simogat. Érzelmileg labilis, viszont nem kiszámíthatatlan... mert hiába omlik össze, az nem látszik. Nem ijeszthet meg semmit és senkit. perfect harmony
Ha máshoz nem, ehhez értek. Egy lépcső a boldogság felé. Éljen. Máris sokkal "jobb".

- the worst joke -

Vicces, hogy néha a magány miatt hozunk elhamarkodott, buta döntéseket. Vicces, hogy néha a magány terel rá a helyes útra, és világít rá az igazságra. Vicces, hogy néha a magány ad meg mindent, amire vágysz. És vicces, hogy néha a magány meggátol mindent, amire vágysz.
Az élet egy vicc. Az elején csak hallgatod, és mindig várod, hogy jöjjön a poén. Vársz a csattanóra, izgatottan, remélve, hogy nagyon nagyot fogsz nevetni. Remélve, hogy vidám leszel tőle, hogy megnevettet. És végig reménykedsz. Aztán meghallod a csattanót... és ennyi.
Azután a vicc minden egyes szava értelmet nyer. Nem lesznek kérdéseid. De nem is lehetnének...
A magány a vicc része. Egy ideig rendben van. Mint mikor új dolog jön be a viccbe. Egy szereplő, egy tárgy, egy téma... De ha ez a valami túl sokáig középpontban van, akkor el is tereli a figyelmet a vicc valódi témájáról, a lényegéről... Ezt teszi a magány is. És őrjítő tud lenni, mikor a mesélő nem tér vissza a vicc igazi fonalára. Őrjítő tud lenni, mikor a magányt nem váltja fel egy érzés. Az az érzés, hogy van valakid.
És a boldogság.
És a szeretet.
A mindent megváltó dolgok. Amikről minden ilyen vicc szól. Amelynek a csattanói mindig ezek a dolgok. És akkor milyen csattanóra várjon az, aki elvesztette a fonalat? És még csak azt sem tudja, hol keresse... Tehetetlen, és csak vár. Csak vár, és vár. És a viccet mesélik tovább... De egyre kevésbé érti. Összefolynak a szereplők, a helyek, a tárgyak, a témák, a tartalom, az egész... És már nem érdekel a csattanó... Csak nem akarod tovább hallgatni...
PUFF. Így végződik a magányos emberek vicce?...

- this is it..this is love -

Két egymásba fonódó kéz... Elválaszthatatlanok, soha nem szedheti őket szét semmi. Nem csak a kezüket nem..de szívüket sem. Mert abban a pillanatban, mikor egymáséba fonták ujjaikat..egész életüket összekapcsolták. Szétválaszthatatlanul, megsemmisíthetetlenül. Nem csak kezüket adták egymásnak, hanem testüket, lelküket, szívüket és életüket is. Attól a perctől fogva nem volt "te és én"..csak "mi". És bármi, bárki jött, nem választhatta el őket egymástól.

A szerelem olyan, mint egy hógömb. Egy hógömb, középen ŐK, körülöttük sok-sok apró, piros szívecske. Be vannak zárva egy gömbbe, amely nem enged be semmit a külvilágból, de ki sem. Csak a látvány, a két szerelmes látványa az egyetlen, melyet a világ felé mutatnak. Hiszen kívülálló nem érti..hogy is érthetné azt, ami kettejük között van? Csak őket látja, és körülöttük a kis szívecskéket, melyek össze-vissza szállingóznak, neki-neki ütköznek a párnak. De ők csak állnak és állnak..mit sem törődve a körülöttük mozgolódó kis szívekkel vagy a kinti világból bekukucskáló idegenekkel. Számukra nincs semmi, az égvilágon semmi a másikon kívül. Ez a szerelem. Az igaz szerelem.

- because love..can be forever -

..Hosszú az út, és nem látni a végét. Nem tudni, meddig fog tartani, mi vár rájuk a végén, de mennek. Mennek, mert akármilyen is lesz a vége, meg fogják találni azt, amit elvesztettek. Két lényeges dolgot: a boldogságot..és egymást.
Reménnyel tölt el a visszatekintés: még megtörténhet...mert még mindig lehetséges. Nem tud elporladni az, amely csordultig van élettel. A parázs nem kap lángra. A parázs örök tűzben ég.
Nézhetnek jobbra is, balra is. Mindenhol a remény fái és virágjai, mindenhol ott lapul az ígéret a szépre, a jóra. Néha már nem is érdekes, hogy milyen az út. Nem számít, mivel találkoznak szembe, milyen nehéz is tud lenni a járás egy olyan úton, mely mesékből épül fel. Az igaz szerelem meséiből. Olyan mesékből, melyekben alig hisznek; melyekben néhányan, akik hittek, csalódtak. Csalódtak, mert ösvényre tértek. Az ösvény levezette őket arról a csodás útról, és elvezette őket egy helyre, melyet úgy hívnak: VILÁG. De nem, nekik nincs szükségük erre. Mert amire szükségük van, az ott van az út végén. Nem látni még, de nincs is rá szükség. A remény és a boldogság szele körbeveszi őket, beburkolja, megvédi. Nem látják az út végét, de bárhol is van, tudják, megéri érte menni. Hisznek benne, hogy megéri érte menni, és így nem is tudja megállítani őket semmi. A szerelem egy olyan vezető, aki ugyan vak, de mindig megtalálja a boldogságot. Mennek hát, ki tudja meddig...Ki tudja, milyen utakon, milyen akadályokkal...De kit érdekel?.. A szerelemben nincsenek kérdések.

- i find no way to be happy -

...Sosem lehettek igazán boldogok. Keresték a boldogságot időpontokban, helyszínekben, emberekben... De az égvilágon semmi sem volt elég jó, semmi sem volt annyira jó, mint amilyenre vágytak. Mint amilyen volt... Mint amilyen lehetett volna...
Fájdalmas keresgélésükben egyetlen nyugtuk az álomvilág volt. Ahol újra úgy élhettek, ahogy akartak, újra egymással lehettek, újra gondtalanul nevethettek egymás szemébe nézve. De az álomvilág is mulandó, mint minden dolog a világon. A szerelmen kívül. Nem képes elmúlni, nem képes felemésztődni. Azt hitték, de nem: már tudták, hogy tévedtek. Tudták, hogy bárhogyan is próbálkoznak, bármit is tesznek, mindig ott lesz a dolog, ami nem engedi őket elszakadni egymástól, nem engedi őket élni. Élni, járni a külön útjaikon. Erővel is összetartotta őket, hiába próbáltak elmenekülni. Tudták, hogy nem tudnak mit tenni. És belenyugodtak. De egy valamibe nem tudtak. Elrontották. Végzetesen, nem végzetesen, önhibájukból, a másik hibája miatt; mindegy is. Visszafordíthatatlan hibát vétettek. Talán az idő segít - gondolták nagy naivan. Persze, az élet íratlan szabályaiban ez áll: Ne törődj vele, az idő megoldja!.. Ne törődj vele...Hát persze... Bár ilyen egyszerű lenne. Élj úgy, hogy mindenkinek jó legyen... és neked is!
Ez a 2 ember is próbálkozott, összes erejüket bevetve. Jól faragott álarcok mögé bújva próbálták boldoggá tenni a körülöttük lévőket, mindeközben elfelejtve a saját vágyaikat. De eljön a perc, mikor az álarc elkezd bomlani. Nem maradhat örökké rajtuk, nem fedheti el örökre a valós arcukat. Ugyanakkor félnek megmutatni... Mert összeomlana a gondosan felépített kicsi világuk. Összeomlana, de a romok között lehet, hogy boldogok lehetnének. Ők is, nemcsak akiket azzá tettek.
Így hát vártak. Maguk sem tudták már, mire, de ez volt az egyetlen dolog, amit tehettek. Álmukban együtt voltak, boldogok voltak... Aztán felébredtek, felvették az álarcukat, és élték az igazi életüket. És vártak. Vártak a végtelenségig. Boldogtalanul...

- happiness, spring...no questions -

Mosolyogva tekintek vissza a régi önmagamra. Mosolyogva tekintek én most mindenre. Mert nem, nem tökéletes minden. De én mégis hihetetlenül boldog vagyok.

Mosolyogva gondolok arra is, hogy mi volt velem egy éve. Rengeteg szép emlék, melyekre nemrég még fájdalommal gondoltam vissza. Már csak mosolygok, és azt mondom: de szép is volt... De most milyen szép!

Sok minden megváltozott. De a legjelentősebb változás mégis bennem történt. Új ember lettem. Új, a vidámabbnál is még vidámabb ember. Eldobtam a naivságomat, és a helyét átvette egy vidám realizmus. Nem fáj már a valóság, az igazság. Mosolyogva beletörődök abba is, ami fáj. Hadd fájjon. Már rájöttem, hogy minden idő kérdése és elmúlik, vagy éppen..megjavul.

Kis megkönnyebbülés így, kötelékek nélkül. Szokatlan, de mégis könnyen megszokható érzés az, hogy csak a magam ura vagyok. Körülvesznek az emberek, akiket szeretek, és jól érzem magam így. Eközben élek... annyira, mint még soha. Egyik kis kaland után a másik, de itt van ez a bizonyos új. Bárhonnan indulok, bárhova megyek, mindig hozzá lyukadok ki. Minden utam hozzá vezet.

Újabb szerelem?... Magam sem tudom. Ez bonyolultabb attól, hogy egyértelműen tudjam. De bármi is ez, jó nagyon. Boldoggá tesz, és megszépíti az amúgy is szép életem. Azt hiszem, ettől többet nem is kívánhatnék, de azért mégis teszem. Szeretném, hogy az enyém legyen. Szeretném, hogy én az övé. Ezé a bizonyos...új hercegé. Nem, nem herceg. Csak egy álomszerű teremtmény, amely mindig felvidít. Amely mindig azt érezteti velem, hogy nincs is szebb dolog az életnél. És igaza is van. Mert mi is lehetne szebb?

- death -

Meghalt. Megölte... Megöltem?
Mindennél erősebb és szenvedélyesebb volt. Sosem tudtam felfogni, hogyan tudom ennyire szeretni. Hogyan tudok ennyire kötődni hozzá. A puszta létezését sem tudtam felfogni. És azt, hogy ő az enyém. Én pedig eldobtam. Gyenge voltam, erős akartam lenni, de talán egy rossz utat választottam. Biztos. Most pedig elveszítettem azt, ami a legeslegfontosabb volt nekem.
Megváltozott. Azt hittem, azt éreztem, már nem szeret. Kétségbeestem, fogalmam sem volt, mi lenne a legjobb, mit kéne tennem. Belementem egy butaságba, hagytam, hogy a testem cselekedjen helyettem. Ezután úgy éreztem a legjobb, ha véget vetek az egésznek. És megtettem... életem legnagyobb hibáját követtem el.
Nem kéne magamat okolnom. Tényleg azt éreztem, hogy már nem tudnék vele lenni. Mert mindig megbántott. Sosem volt már az igazi. De nem is éreztem soha a hiányát, mert bármilyen is volt, mégis mindig együtt voltunk. De most...
A legszomorúbb akkor is a vége utáni rész volt. Veszekedtünk, kiabáltunk. Akkor azt hittem, jobb, hogy vége. De aztán tisztességesen el akartam búcsúzni. Akkor már nem bírtam. Veszekedtünk, de... aztán tudatosult bennem, hogy ki tudja meddig nem látom, nem beszélek vele. És elfogott a félelem. Egy utolsó, szenvedélyes ölelés. Nem éreztem magam körül a világot, semmit. Csak a testéből áradó meleget, és a szive dobogását... Mint régen. És akkor döbbentem rá, hogy ezt a fiút én nem tudom nem szeretni. Kimondtam hát. Szeretem. És ő is engem. De mégsem lehetünk együtt. Sok volt ez, össze vagyok zavarodva, az emberek hülyének tartanak.
És most a szerelme nélkül kell tovább élnem. Nem tudom, hogy leszek képes ezt végig csinálni. Ő volt a mindenem... Csak ő kellett nekem... És még mindig...
Hiszem, hogy még találkozunk, még beszélünk, még folytatódhat aminek sosem volt vége...

Nem hiszem el... Nem tudom elhinni... Nem tudok nélküle élni... SOHA!!! De most mégis úgy kell...