Fájdalmas keresgélésükben egyetlen nyugtuk az álomvilág volt. Ahol újra úgy élhettek, ahogy akartak, újra egymással lehettek, újra gondtalanul nevethettek egymás szemébe nézve. De az álomvilág is mulandó, mint minden dolog a világon. A szerelmen kívül. Nem képes elmúlni, nem képes felemésztődni. Azt hitték, de nem: már tudták, hogy tévedtek. Tudták, hogy bárhogyan is próbálkoznak, bármit is tesznek, mindig ott lesz a dolog, ami nem engedi őket elszakadni egymástól, nem engedi őket élni. Élni, járni a külön útjaikon. Erővel is összetartotta őket, hiába próbáltak elmenekülni. Tudták, hogy nem tudnak mit tenni. És belenyugodtak. De egy valamibe nem tudtak. Elrontották. Végzetesen, nem végzetesen, önhibájukból, a másik hibája miatt; mindegy is. Visszafordíthatatlan hibát vétettek. Talán az idő segít - gondolták nagy naivan. Persze, az élet íratlan szabályaiban ez áll: Ne törődj vele, az idő megoldja!.. Ne törődj vele...Hát persze... Bár ilyen egyszerű lenne. Élj úgy, hogy mindenkinek jó legyen.
.. és neked is!Ez a 2 ember is próbálkozott, összes erejüket bevetve. Jól faragott álarcok mögé bújva próbálták boldoggá tenni a körülöttük lévőket, mindeközben elfelejtve a saját vágyaikat. De eljön a perc, mikor az álarc elkezd bomlani. Nem maradhat örökké rajtuk, nem fedheti el örökre a valós arcukat. Ugyanakkor félnek megmutatni... Mert összeomlana a gondosan felépített kicsi világuk. Összeomlana, de a romok között lehet, hogy boldogok lehetnének. Ők is, nemcsak akiket azzá tettek.
Így hát vártak. Maguk sem tudták már, mire, de ez volt az egyetlen dolog, amit tehettek. Álmukban együtt voltak, boldogok voltak... Aztán felébredtek, felvették az álarcukat, és élték az igazi életüket. És vártak. Vártak a végtelenségig. Boldogtalanul...
