Mosolyogva tekintek vissza a régi önmagamra. Mosolyogva tekintek én most mindenre. Mert nem, nem tökéletes minden. De én mégis hihetetlenül boldog vagyok.Mosolyogva gondolok arra is, hogy mi volt velem egy éve. Rengeteg szép emlék, melyekre nemrég még fájdalommal gondoltam vissza. Már csak mosolygok, és azt mondom: de szép is volt... De most milyen szép!
Sok minden megváltozott. De a legjelentősebb változás mégis bennem történt. Új ember lettem. Új, a vidámabbnál is még vidámabb ember. Eldobtam a naivságomat, és a helyét átvette egy vidám realizmus. Nem fáj már a valóság, az igazság. Mosolyogva beletörődök abba is, ami fáj. Hadd fájjon. Már rájöttem, hogy minden idő kérdése és elmúlik, vagy éppen..megjavul.
Kis megkönnyebbülés így, kötelékek nélkül. Szokatlan, de mégis könnyen megszokható érzés az, hogy csak a magam ura vagyok. Körülvesznek az emberek, akiket szeretek, és jól érzem magam így. Eközben élek... annyira, mint még soha. Egyik kis kaland után a másik, de itt van ez a bizonyos új. Bárhonnan indulok, bárhova megyek, mindig hozzá lyukadok ki. Minden utam hozzá vezet.
Újabb szerelem?... Magam sem tudom. Ez bonyolultabb attól, hogy egyértelműen tudjam. De bármi is ez, jó nagyon. Boldoggá tesz, és megszépíti az amúgy is szép életem. Azt hiszem, ettől többet nem is kívánhatnék, de azért mégis teszem. Szeretném, hogy az enyém legyen. Szeretném, hogy én az övé. Ezé a bizonyos...új hercegé. Nem, nem herceg. Csak egy álomszerű teremtmény, amely mindig felvidít. Amely mindig azt érezteti velem, hogy nincs is szebb dolog az életnél. És igaza is van. Mert mi is lehetne szebb?