Néha csak úgy elgondolkozom... Nem is igazán konkrét dolgok járnak ilyenkor a fejemben, hanem úgy minden. És általában ilyenkor szoktam rájönni dolgokra, amikre bármikor máskor is rájöhettem volna, de mégse tettem. Ez a legjobb bennük.
Társas lények vagyunk, és azok is voltunk már létrejöttünkkor is. Emberek vesznek minket körül, akiket megismerünk, esetleg megszeretünk... És tudat alatt ugyan, de ki is ismerjük őket. Nem feltétlen társítunk az adott emberhez jelzőket, mint például: ő kedves, hozzá kedvesen kell szólni; ő vicces, hozzá viccesen kell szólni... egyszerűen csak tudjuk. Tudjuk, hogy ő szeretetéhes, neki napi 500-szor el kell mondani, mennyire szeretjük (még ha nem is így van, csak mert mi annyira kedvesek vagyunk, hogy odafigyelünk a másikra, és simogatjuk alig-alig látszó egóját). Tudjuk, hogy ő nem érzelmes típus, tehát inkább meg se említsük neki az iránta érzett érzéseinket (még ha azok erősebbek, mint akárki más iránt érzettek). Tudunk mindent, minden lépésünk pontosan előre ki van számítva a fejünkben, és annyira hozzászoktunk, hogy mindez fel se tűnik. Mint a levegő, csak ott van, és nélkülözhetetlen. És kész.
És akkor mi van ha a pontos, jól megfontolt, nélkülözhetetlen mégis észrevehetetlen számításainkat meghiúsítják... és esetleg arra eszmélsz rá, hogy valakit félreismertél... vagy egyszerűen csak meglepett?
Egy új világ... Egy új, ismeretlen világ, amit csak neked nyitottak... Amit csak neked kell felfedezni. Nincs is ettől izgalmasabb.
Nincsenek szakadékok. Nincsenek veszélyek. Néhány akadály van, amik mellett olyan könnyen el lehet sétálni. Semmibe nem tart vetni rájuk egy pillantást, és arra gondolni, hogy miért tenném, mikor itt annyival kényelmesebb?... Semmi sem tart semmibe, végtelen az idő, és mégis olyan gyorsan fogy. Semmit sem kell csinálni, és még sincs semmire idő. Mennék előre, de maradnék is. Folytatnám az utamat, de valami vissza is húz. Boldog lennék, de...
De nem engedem magamnak. Tessék, minden adott. Élvezd az életed, fiatal vagy, előtted minden. Megadatott az égvilágon minden, amit el tudsz képzelni. Tessék, a kezedbe adtuk a boldogságot. És eldobom. Nem sokat tudok magamról, de egyet nagyon jól: nem tűröm a saját boldogságom.
Nézzünk szembe a tényekkel: nem vagyok tökéletes. Ez egyáltalán nem lenne baj, ha nem ütközne egy aprócska elvárásommal: hogy az legyek. Ebből kifolyólag úgy érzem, nem vagyok rá méltó, hogy boldog legyek. Az a tökéletes emberek ajándéka, így én sajnos nem kaphatok belőle.
Talán nem döntés az, hogy valaki boldog legyen-e vagy sem? Talán nem te magad döntöd el, hogy valaminek örülj-e vagy sem? Talán nem te választod meg magadnak, hogy kivel vagy, mit csinálsz, hogyan csinálod, és mit hogyan élsz meg? Ki van jelölve egy boldogsághoz vezető út, tessék, a kezedbe nyomták a térképet... és te mégis úgy döntesz, hogy eldobod, és elindulsz visszafelé. Még az is lehet, hogy az az út is ugyanoda fog vezetni. Hiszen minden úgy történik, ahogy történnie kell. Várod a véletleneket, amik alakítják az életedet, hiszen miért vennéd a fáradságot, hogy te alakítsd a sajátodat?... Miért mennél az akadályok felé, ha ott az egyenes út, amin eddig is haladtál, amit olyan jól ismersz, és ami annyi kényelemmel jár...?
A kényelem...megfoszt...a boldogságtól. Magamat okolhatom, ugyanakkor nem értem, ha a boldogságot irányítani lehet, akkor az érzéseket miért nem. Egyik percben fülig szerelmes, a másikban bolond, a harmadikban lehangolt... a negyedikben pedig egyedül ül és csak gondolkodik, hogy miért? hová? kivel?
Az ember társas lény. Nem tudunk egymás nélkül élni sajnos-nem sajnos. Annyiszor éreztem már, hogy magányos vagyok, annyiszor epekedtem a társaságért, a TÁRSÉRT... És mégis, előbb-utóbb ugyanoda jutok.
Egyedül vagyok. És ezen semmi és senki nem tud változtatni. Egyedül születtem, egyedül halok meg, az életem során senki nem lesz örök társam csak saját magam. És ez milyen jól van így. Miért osztoznék bárkivel is? Senki nem volt ott velem a kezdetekben, fogta a kezem, hogy talpra állítson, és aztán azt mondta: ezentúl veled megyek, így, kézenfogva. Nem... egyedülegyedülegyedül. A magam ura vagyok, néha más oldalán, néha másnak segítve. De előbb-utóbb úgyis ugyanoda lyukadok ki: egyedül leszek. És ez milyen jól van így.
Teljesen elégedett vagyok a végzetemmel. Az emberek jönnek-mennek, mosolyogva üdvözlöm őket és aztán mosolyogva búcsúzok tőlük... És aztán, ha már mindenki elment, elvonulok a kis magányomba. És kiteljesedik minden. Ettől nagyobb társaságra már nem is vágyhatnék.
Szóval induljunk hát tovább. Előre-hátra-oldalra... Kézenfogva vagy kezet lóbálva... Haladni kell. Tudom. Érzem.
Rengeteg emberrel összetalálkozol életed során. Furcsamód mégis mindegyik más és más. Van, akit pillanatok alatt meg tudsz szeretni, akármilyen kis apróság miatt. És vannak, akiket akárhogy próbálkozol, akárhogy keresel bennük valami szeretni valót: mégsem vagy rá képes.
Tudod jól, milyen idegesítő, ha valaki, akit nem vagy képes megszeretni, meg akarja szerettetni magát valahogyan. Akkor te mégis miért csinálod?
Csak szokj hozzá: van, aki egyszerűen nem tud téged szeretni. Szóval kérlek, nagyon szépen kérlek, tanuld meg békén hagyni...
Üdvözlettel: saját magad, saját magadnak
...melletted, mégis 1000 mérföldre
...sosem volt még közelebb és távolabb
...teljesen biztos vagyok kettőnkben: én igen, ő nem
...de csak aludjon...mint minden érzelme
...én pedig majd beletörődve forgolódok, vágyok a nyugodt alvásra, amelyet mellette talán sose fogok megkapni
...de rendben van, így kell lennie
...az én utam...az én választásom...
örökké csak forgolódni
megkaptad, tiéd, el ne engedd...
Pláne ha már tudod, mi van az elengedted rész után.
Csak rá kell jönnöd néha, hogy a saját tökéletesed csak éppen annyira tökéletes, mint te magad: semennyire. De vajon be lehet-e érni ennyivel? Vagy megszállottan kell kutatni azt, ami több, mint te? A sajátod lenne-e az, ami már nem is te vagy? Amihez már közöd sincs? Tiéd az, ami nem a tiéd?
Édes beletörődés az, amikor elfogadod, hogy így a legjobb. És tudod, hogy igaz. Még ha a pillanatnyi valóság nem is mindig olyan, mint a mesékben. Az összesség, a minden, az eredmény...úgyis kiül az arcodra. Előbb-utóbb mindenki észreveszi, hogy megtaláltad, amit kerestél. Előbb-utóbb majd csak te is észreveszed.
Gondoltam már rá, hogy milyen ironikus dolog, hogy akkor írok legszívesebben, amikor valami fáj. De rá kellett, hogy jöjjek: teljesen mindegy. Ez kell. Erre van szükségem.
énénén... Van az a pont, ahol teljesen elfelejtem, hogy ki az az én vagy mi az az én. És csak egy valami létezik: a baj. A bajok olyan dolgok, amik teljesen ki tudják fordítani magából az embert. Már nem is ember, csak valami, amit valami más dolog nem hagy nyugodni. Vagy éppen kegyetlen fájdalmat okoz, és az nem hagyja nyugodni.
Elveszíteni valakit... az persze, kezdetben szomorú. De a szomorúság olyan múlandó... annyira könnyen befolyásolható. De követi a kiirthatatlan, egész testet megemésztő fájdalom. Amely csak van. És nem tudja megmozdítani semmi és senki. Igazából nem zavarna, mindenki bír egy kis fájdalmat. Az egyetlen baj csak az, hogy gonoszan mutogat a keletkező űrre bennem. Nagyon jól tudom, hogy semmi nem fogja betömni azt az űrt. De a fájdalom külön felhívja rá a figyelmet. Ha már figyelem...
Mindenki szokott sírni. Ha nem is sűrűn, de nagyon ritkán, nagyon szomorú vagy fájdalmas helyzetekben előfordul. Nincs vele gond, hiszen előbb-utóbb abbamarad. De a probléma az, hogy szomorúan elmúlik és vissza se jön. Csak az emléke marad. Viszont a fájdalomnál csak kimegy a fejünkből másodpercekre, percekre, órákra a fájdalom oka. Az emberi figyelem könnyen elterelhető... De nem lehet kiirtani. Véletlenül sem. És akárhányszor jut eszünkbe, megint ugyanazt váltja ki. Mutogat az űrre... emlékeztet a hiányra... A saját belsőnk rúg bele ilyenkor amúgy is fájó testünkbe. És hiába nem mi vagyunk azok, akiket sajnálni kell, magunkat kezdjük el sajnálni. Az önsajnálat kútjába lökjük magunkat, és csak kaparjuk a falát lentről... néha észre sem véve, hogy ott vagyunk. Mert elég könnyen el tudjuk hitetni magunkkal, hogy a fájdalmunk okát sajnáljuk. De nem. Már rég nem. Csak magunkat, hogy át kell ezt élnünk. Miért nem más vesztett el valakit...? Miért nem másnak fáj valami...? És én megint én leszek. Megint visszatérek oda, ahonnan kiindultam. Talán ez a gyógyulás első lépése. Az önsajnálat. Ha már magunkat sajnáljuk, akkor elkezdtünk túllépni a fájdalmon. Kezdjük elfelejteni az okát, mert saját magunk megint előtérbe került. Lassan kezd úgy tűnni, minden a régi... csak a hatalmas, tátongó űr emlékeztet arra, hogy ott valami volt... ami soha többé nem fog már visszatérni.
Keresem a szavakat... de eltűntek. Keresem a betűket... de eltűntek. Keresem a régi világom... de eltűnt. Keresem a régi önmagam... de eltűnt. És elvitte a múltamat is.
Ezt kértem. Erre vágytam, és ezért könyörögtem. Meg akartam szabadulni a múltamtól végleg, örökre... És megszabadultam. Vagy beleszőttem a jövőmbe, ezzel megszüntetve a múltbéli énjét? De hát ez tűnt a legokosabbnak. Számomra. Ami nem olyan, mintha tényleg bölcs döntés lett volna.
Nem vagyok én én, és semmi nem olyan, amilyen eddig volt. Minden egy valami köré csoportosult, rendeződött... és én kiszakítottam azt a valamit. És a minden pedig hazátlanul kezdett el keringeni körülöttem. Valamiért mégsem vesztem el. Valamiért... vagyis inkább valakiért.
Mikor azt hiszem, nincs remény, akkor lesz. Mikor nem várom, hogy jobb lesz, akkor jobb lesz. Mikor leülök, felállítanak, mikor lehunyom a szemem, valami kinyitja. És pontosan, mint valami kis szemtelen álmocska, úgy lopózott be az életembe a...következő? Csúnya, nagyon csúnya kifejezés. Új... Nem is. Inkább más. Inkább jobb, inkább szebb, inkább mindent megjavító, inkább mindent megszépítő. Inkább tökéletes. Igen. Belopózott a kavargó, zavaros világomba a tökéletes. És elkaptam. És most az enyém.
És átadtam magam neki. És egymáséi vagyunk. Szorosan, felbonthatatlan ölelésben várjuk a jót és a rosszat, nem törődve azzal, hogy ez hihetetlen és egyáltalán nem valóságos. Kit érdekel...? Ha nem is valóságos, de a miénk.
Én pedig, szorosan összefonódva a tökéletessel, néha már a világomat is annak látom. Mivel a középpontja a tökéletes, néha azt a benyomást kelti számomra, hogy az összes körülötte keringő dolog tökéletessé vált. És nekem nem kell tennem semmit. Mert minden jó és minden szép. És mikor azt hiszem, nem lehetne jobb, jobb lesz. És mikor azt hiszem, nem lehetne szebb, szebb lesz. És mikor azt hiszem, nem lehetnék boldogabb, a tökéletesség boldogabbá tesz.
És mikor azt hiszem, nem lehetnék szerelmesebb, az én tökéletességem szerelmesebbé tesz.
Szóval ez az új jelen. Ezt kaptam a múltamért cserébe. Mondjam, hogy megérte...?
Feketéről fehérre. Mindent betöltő boldogságról mély depresszióba. Magányból...boldogságba.
Nem tarthat minden örökké. Mindennek vége kell, hogy szakadjon egyszer. Sokszor fájdalmas a vége. De szükséges. A szükséges rossz. Az utána következő újért. Az ismeretlenért.. ami már-már annyira kecsegtető, hogy elhiszem, hogy tényleg igazán..boldoggá tehet.
Hónapok, hetek, de akár napok alatt is annyit változott körülöttem a világ. Legalábbis azt hittem. De nem a világ változott, hanem én. Le kellett dobnom az álarcomat. Tudtam, hogy szükséges már. Túl régóta porosodott az arcomon. Túl régóta bújtam mögé, és túl régóta rejtettem el az igazi érzéseimet. Itt vagyok hát, sebezhetően. De mégis megkönnyebbülve. Ledobtam a múltat is az álarccal együtt, úgy érzem. Ez talán még inkább megkönnyebbítő.
Úgyhogy itt vagyok. Az új-én, aki igazából nem új, csak az igazi. A teljes. Megváltanám én a világot is. Arra is képes lehetnék, legalábbis azt súgja nekem a hang, ami eddig mindig eltérített attól, ami helyes lett volna. Számomra helyes.
Ide nekem az újat. Ide nekem a jövőmet. És nem akarok többé a múltról hallani. Elég volt belőle. Ha nem is egy életre, de hihetetlenül hosszú időre...
Fáj, hogy nincs minek fájnia. Hiányzik a szenvedés, a szomorúság és az összes probléma. Azt akartam, hogy múljon el minden, és ne maradjon semmi a múltból. És így lett, megkaptam, amire annyira vágytam, és most... nincs semmi. Nincs min gondolkodni, nincs miért aggódni, nincs miért sírni, nincs semmi. Csak én. Érzések nélkül, teljesen egyedül. Biztosan ezt érdemlem. Biztosan erre volt már szükségem. De az még biztosabb, hogy nem tudok így élni. Nekem nem megy.
Irányítom a körülöttem lévőket, és a körülöttem zajló eseményeket. Úgy érzem, mindent kézben tartok, és minden úgy van, ahogy én akarom. És ez megőrjít. Ez a...biztonság. Nem ehhez vagyok hozzászokva, nem ez az igazi életem. Mert mit érek ezzel az uralkodással, ha nincs kivel megosztanom?! Aki igazán fontos volt, már nincs itt. És én akartam így. Hogy tűnjön el, és soha vissza ne térjen. Mert ha rágondoltam, fájt, és nem enyhült sosem. És most mégis olyan hirtelen eltűnt, hogy észre sem vettem. Csak most a hiányát. Ami még jobban fájna, ha tudna. De nem tud. Nem tud semmi, hiszen az van, amit én akarok. Csak saját magam nem tudom irányítani. Ezért vagyok mindig összezavarodva. És ezért nem tudom már megint, hogy hová is tegyem magamat.
Hiányzik az izgalom, hiányzik az, hogy bármelyik percben megváltozhatott minden, feketéről fehérre, hidegről melegre, mindent betöltő boldogságról mélypontra süllyedhettem, mert függtem másoktól. Mástól... És hiába kéne annak örülnöm, hogy csak a saját magam ura vagyok, és nincs rám más hatással, mégsem tudok. Túl szabad vagyok, minden túl kiszámítható, és minden túl könnyű. Mert aki minden csatát megnyer, már nem is tud a győzelemnek örülni. Már nem tudok mit veszíteni, mert nincs mit. És mindig nyerek, és már semmi mámor nincs a győzelemben. Akkor mégis minek...? Minek harcoljak...? Vagy kiért.....?
csak a magánélet. csak az
