Két egymásba fonódó kéz... Elválaszthatatlanok, soha nem szedheti őket szét semmi. Nem csak a kezüket nem..de szívüket sem. Mert abban a pillanatban, mikor egymáséba fonták ujjaikat..egész életüket összekapcsolták. Szétválaszthatatlanul, megsemmisíthetetlenül. Nem csak kezüket adták egymásnak, hanem testüket, lelküket, szívüket és életüket is. Attól a perctől fogva nem volt "te és én"..csak "mi". És bármi, bárki jött, nem választhatta el őket egymástól.A szerelem olyan, mint egy hógömb. Egy hógömb, középen ŐK, körülöttük sok-sok apró, piros szívecsk
e. Be vannak zárva egy gömbbe, amely nem enged be semmit a külvilágból, de ki sem. Csak a látvány, a két szerelmes látványa az egyetlen, melyet a világ felé mutatnak. Hiszen kívülálló nem érti..hogy is érthetné azt, ami kettejük között van? Csak őket látja, és körülöttük a kis szívecskéket, melyek össze-vissza szállingóznak, neki-neki ütköznek a párnak. De ők csak állnak és állnak..mit sem törődve a körülöttük mozgolódó kis szívekkel vagy a kinti világból bekukucskáló idegenekkel. Számukra nincs semmi, az égvilágon semmi a másikon kívül. Ez a szerelem. Az igaz szerelem.
..Hosszú az út, és nem látni a végét. Nem tudni, meddig fog tartani, mi vár rájuk a végén, de mennek. Mennek, mert akármilyen is lesz a vége, meg fogják találni azt, amit elvesztettek. Két lényeges dolg
ot: a boldogságot..és egymást.
Reménnyel tölt el a visszatekintés: még megtörténhet...mert még mindig lehetséges. Nem tud elporladni az, amely csordultig van élettel. A parázs nem kap lángra. A parázs örök tűzben ég.
Nézhetnek jobbra is, balra is. Mindenhol a remény fái és virágjai, mindenhol ott lapul az ígéret a szépre, a jóra. Néha már nem is érdekes, hogy milyen az út. Nem számít, mivel találkoznak szembe, milyen nehéz is tud lenni a járás egy olyan úton, mely mesékből épül fel. Az igaz szerelem meséiből. Olyan mesékből, melyekben alig hisznek; melyekben néhányan, akik hittek, csalódtak. Csalódtak, mert ösvényre tértek. Az ösvény levezette őket arról a csodás útról, és elvezette őket egy helyre, melyet úgy hívnak: VILÁG. De nem, nekik nincs szükségük erre. Mert amire szükségük van, az ott van az út végén. Nem látni még, de nincs is rá szükség. A remény és a boldogság szele körbeveszi őket, beburkolja, megvédi. Nem látják az út végét, de bárhol is van, tudják, megéri érte menni. Hisznek benne, hogy megéri érte menni, és így nem is tudja megállítani őket semmi. A szerelem egy olyan vezető, aki ugyan vak, de mindig megtalálja a boldogságot. Mennek hát, ki tudja meddig...Ki tudja, milyen utakon, milyen akadályokkal...De kit érdekel?.. A szerelemben nincsenek kérdések.
...Sosem lehettek igazán boldogok. Keresték a boldogságot időpontokban, helyszínekben, emberekben... De az égvilágon semmi sem volt elég jó, semmi sem volt annyira jó, mint amilyenre vágytak. Mint amilyen volt... Mint amilyen lehetett volna...
Fájdalmas keresgélésükben egyetlen nyugtuk az álomvilág volt. Ahol újra úgy élhettek, ahogy akartak, újra egymással lehettek, újra gondtalanul nevethettek egymás szemébe nézve. De az álomvilág is mulandó, mint minden dolog a világon. A szerelmen kívül. Nem képes elmúlni, nem képes felemésztődni. Azt hitték, de nem: már tudták, hogy tévedtek. Tudták, hogy bárhogyan is próbálkoznak, bármit is tesznek, mindig ott lesz a dolog, ami nem engedi őket elszakadni egymástól, nem engedi őket élni. Élni, járni a külön útjaikon. Erővel is összetartotta őket, hiába próbáltak elmenekülni. Tudták, hogy nem tudnak mit tenni. És belenyugodtak. De egy valamibe nem tudtak. Elrontották. Végzetesen, nem végzetesen, önhibájukból, a másik hibája miatt; mindegy is. Visszafordíthatatlan hibát vétettek. Talán az idő segít - gondolták nagy naivan. Persze, az élet íratlan szabályaiban ez áll: Ne törődj vele, az idő megoldja!.. Ne törődj vele...Hát persze... Bár ilyen egyszerű lenne. Élj úgy, hogy mindenkinek jó legyen.
.. és neked is!
Ez a 2 ember is próbálkozott, összes erejüket bevetve. Jól faragott álarcok mögé bújva próbálták boldoggá tenni a körülöttük lévőket, mindeközben elfelejtve a saját vágyaikat. De eljön a perc, mikor az álarc elkezd bomlani. Nem maradhat örökké rajtuk, nem fedheti el örökre a valós arcukat. Ugyanakkor félnek megmutatni... Mert összeomlana a gondosan felépített kicsi világuk. Összeomlana, de a romok között lehet, hogy boldogok lehetnének. Ők is, nemcsak akiket azzá tettek.
Így hát vártak. Maguk sem tudták már, mire, de ez volt az egyetlen dolog, amit tehettek. Álmukban együtt voltak, boldogok voltak... Aztán felébredtek, felvették az álarcukat, és élték az igazi életüket. És vártak. Vártak a végtelenségig. Boldogtalanul...
e. Be vannak zárva egy gömbbe, amely nem enged be semmit a külvilágból, de ki sem. Csak a látvány, a két szerelmes látványa az egyetlen, melyet a világ felé mutatnak. Hiszen kívülálló nem érti..hogy is érthetné azt, ami kettejük között van? Csak őket látja, és körülöttük a kis szívecskéket, melyek össze-vissza szállingóznak, neki-neki ütköznek a párnak. De ők csak állnak és állnak..mit sem törődve a körülöttük mozgolódó kis szívekkel vagy a kinti világból bekukucskáló idegenekkel. Számukra nincs semmi, az égvilágon semmi a másikon kívül. Ez a szerelem. Az igaz szerelem.
