Váltsd meg a világot! Te képes vagy rá, hiszen tiéd a világ! Sőt... te vagy a világ...bllablablaablablaaa.. A naiv kislánynak olyan szépen hangzó mondatok ezek. Hiába hallják húszezredjére, boldoggá teszi őket, hiszen ők 'különlegesek'. Csakis ők rendelkeznek a képességgel, hogy igazi, valós csodákat tegyenek. És micsoda élete lehet egy ilyen hihetetlen embernek...
Különleges voltam. Mert annak éreztem magam. Azért, mert ezt éreztették velem. Ezt hitették el. Talán azt akarták, hogy boldog legyek. Néha eszembe jut, hogy vajon így akarták-e? Segítenek megmászni a hegyet, hogy aztán magasabbról zuhanjak le? Vagy csak azt akarták, hogy érjek fel, nézzek szét... aztán tegyek, amit akarok?
Fent voltam. Feljebb, mint valaha. Éreztem, hogy enyém a világ. Enyém is volt. Csak aztán jött egy aprócska szellő... meglebbentette a hajamat, beleborzongtam a hűvösébe, majd mikor azt hittem, elszállt, meglökött... Megcsúsztam... és esek. Azóta is csak esek.
Különleges? Dehogy! Esetleg valamiben kitűnő? Szó sincs róla! Akkor egyáltalán bármi miatt fontos? Neeeeem. Ez az élet nem az, amiről te álmodozol, kislány. Ebben az életben nem érsz semmit. Ebben az életben nem vagy semmi és senki. Csak egy örökké zuhanó alak a sötétben... A tudat sötétjében, közvetlenül a tudatlanság rózsaszín felhője mellett. Szóval szokj hozzá: nem számítasz senkinek. Az egyetlen, ami lehetsz, és vagy is: egy álmaitól megfosztott, naiv kislány.
