Tegnap este a csillagokat néztem. Ezer és ezer gondolat kavargott a fejemben, kezdet és vég nélkül, kibogozhatatlanul. Ezért a legjobb megoldás az volt, hogy elsöpörtem mindent. Nincsen semmi. Csak én és az ég.Mondják, hogy nagy az univerzum. Érdekes módon az égre nézve mégsem tűnik olyan nagynak. Kicsi kis pontokat látunk az égen, melyek annyira aprók, hogy eltörpülnek minden földi dolog mellett. Csak abba nem gondol senki bele, hogy ilyen kis apró, földöntúli dolgok tehetik tökéletessé a saját, óriási életünket...
Az égen ha 2 csillag pár centire van egymástól, akkor az a valóságban annyi fényévnyi távolság, amelyet a mi bolygónk még meg sem élt. Nem teljesen földi jelenség ez? Valami annyira közelinek tűnik, de amikor végre megpróbáljuk elérni, akkor rájövünk, hogy a kezdeti könnyedség abban a pillanatban leomlik, ahogy megmoccanunk. A gondolat annyival gyorsabb, mint a cselekvés...
Minden csillag olyan picinek, jelentéktelennek tűnik az égbolton. Miért tűnne ki bármelyik is, annyi van belőlük. Kívülről egyiken sincs semmi különleges, és talán egymás mellé állítva sem tudnánk bennük semmi kimagaslót felfedezni. És mégis egy ilyen csillag körül forgunk mi is, emberek, nap mint nap, megállás nélkül. Forogtam akkor is, az ég alatt, és egy pillanatra olyan hihetőnek tűnt. A többi csillag nem függ tőlünk. Nekünk csak egyetlen egy van. És mégis minden köré rendeződik. Mégis az éltet. Mégis a hozzá való közelségünk eredményezte azt, hogy itt vagyunk. Az eredményezte azt is, hogy akkor ott voltam. És akkor annyira közelinek tűnt. Nem láttam a Napot, de éreztem. Mindig érezzük a közelségét. De néha annyira alapvetőnek tűnik, hogy nem is foglalkozunk vele...
Emberek vagyunk. A Földön is, a földön is, az eget bámulva, az életben, mindenhogy. Azonban a csillagok is csak olyan emberiek, mint amennyire mi azok vagyunk. Mindenki távolról egyforma, mindenki távol van egymástól. A megugrani vágyott szakadékok milliméteresnek tűnnek, de ugrás közben is egyre csak nőnek és nőnek... és rájövünk, hogy néha egy emberöltő sem lenne elég ahhoz, hogy átérjünk a másikhoz.
Emberként mindenkinek van egy nagy, közös Napja, amely nélkül nem tud élni. És ami este, a csillagokat nézve eszembe jutott az az: valójában két napunk van, amely nélkül nem tudunk élni. Az egyik a közös. Elérhetetlen, távoli, mégis evidens és valószerűtlen. De van egy másik... Nem természetes módon tartozik hozzánk. Eredendően nem is tartozik hozzánk, egyszerűen csak szükségünk van rá. Lehetetlen nélküle élni. Ki hamarabb, ki később jön rá, de a felfedezés fájdalmas...
Van egy dolog, ami felé elindulva a távolság annyira csekélynek tűnik... Elindulunk és egyre félelmetesebb, egyre hosszabb, egyre reménytelenebb...
De az univerzum folyamatosan változik. Néha történnek csodák. Néha két csillag elindul egymás felé. És van, hogy mi, emberek, ezt egyáltalán nem érzékeljük a Földről. Mások számára jelentéktelen az a dolog, amely két csillag között lejátszódik. És ugyanígy találja meg minden ember a 2. napját magának.
Lehet, hogy jelentéktelen, lehet, hogy nem látványos, lehet, hogy eltörpül a többi, óriási dolog és esemény mellett. De valakinek ezen múlik az élete.
És ha megtörtént, nincs tovább. Van egy központja minden embernek, amely körül forog. És van egy központja, amelyet mindenki saját magának talál meg. És kész. És onnantól kezdve csak az húzza a két csillagot egyre közelebb és közelebb és közelebb... Míg nem teljesen megszűnnek létezni a világegyetemben, és a megváltó semmiség közepén élvezik ki a boldog, lehetetlen együttlétet.
Rájöttem, hogy ugyan mi vagyunk a legkisebbek... mégis ösztönünk naggyá tesz.
És én mégis annyira kicsinek éreztem akkor magam. Annyira elveszettnek... Annyira...távol a saját napomtól.
