Mindig az kell, ami éppen nincsen. Teljesen természetes dolog. Sosem jó az, ami van. Még inkább természetesebb. És mindig a másé a legjobb. Saját bőrön tapasztalni a legszomorúbb.
Van az a pont, amikor már nem érdekel, mi volt valaha az enyém. Nem érdekel, meguntam, nincs többé. Hátrahagytam mindent, és még csak a gondolatára sem vágyok a hátrahagyott dolgoknak, de előre tekintve túlságosan széles a látkép ahhoz, hogy előre meghatározható célt tudjak kitűzni magam elé. Éljünk hát mint ösztönlények, néhány alapvető igény nélkül. Éljünk hát szeretet nélkül, problémamentesen, a mának. Olyannyira szépnek hangzik, hogy már-már teljesen lehetetlennek tűnik, hogy igaz legyen, és mégis mikor azzá válik, csak kétségbeesést és elégedetlenséget hoz magával. Mikor lesz már jó?
Minden eredendően rossz, ha az ember úgy akarja látni. A naiv emberek nem tudják, a naiv emberek biztonságban vannak. A naivság összetört páncélja azonban éles, sebez, és nem elég, hogy az összes felmerülő veszéllyel immár saját bőrünkben kell szembenézni, de még a szilánkokat is kerülgetni kell. Magam sem értem, miért van szükség akkor az összetörésre. Még így, félve utólag visszanézve sem látom semminek sem az értelmét.
Sodorjon akkor a ma... Terv nélkül nehéz a saját sorsunkat kezünkbe venni. Kezünkbe vehetjük, de könnyű elejteni, ha remeg a kezünk. És így vagy úgy, úgyis megunjuk azt a nagy, erőteljes tartást.
Saját magam paradoxona vagyok.
