Gyengül a világ. A természet összegyűjti maradék erejét, hogy ledobálhassa a ruháját, majd elalszik. Télen minden alszik. Csak a szerelem parázslik forrón fagyban is.Egy kis jég nem képes lehűteni. Egy kis hideg nem képes csillapítani. Továbbra is várja, hogy legyen oka égni.
Kilépünk a hidegbe, és mit érzünk? Testünk, szellemünk visszakívánkozik a melegbe. Nincs kedvünk kint fázni, mikor bent minden olyan kellemes, olyan barátságos, olyan túlságosan hívogató. Szomorúan eszmélünk rá, hogy elmúlt a nyár, elmúlt a forróság. Elmúlt minden, amire annyira vártunk. És mi maradt a helyén? Tekintünk előre, de szédítően sok idő van még, míg újra megpihenhetünk, újra lazíthatunk a melegben. A legtöbb ember ezt érzi. Én is.
Egyetlen kis tűz lobog még mindig valahol bennem. És ez a tűz nem valami, hanem valaki iránt ég. Sosem csillapodik, semmi sem állítja meg. A tél hidegét elsöpri a szerelem forrósága. Áttör mindenen, elolvaszt minden jeget, eltörli az akadályokat. A szenvedély éltet, azt akarja, hogy éljek, azt akarja, hogy igenis folytassak mindent, amit kell, ne törődjek a gondokkal, a hideggel: mert megéri. Megéri ezt csinálni, mert ott van az a valaki, akiért bármit megtennék, akiért mindent érdemes is megtenni. Nincs semmi kétségem. Lépdelhetek tovább a hidegben. Vágyakozva. De nem ám a melegre vágyakozva. Arra nincs szükségem. RÁ van szükségem. Mindörökre.
