Nem számolom a napokat, mégis tudom, mennyi idő telt el bizonyos dolgok óta. Repül az idő, és én egyre jobban érzem azt, hogy nehezen tudom tartani a tempóját. Továbbra is szerelmes vagyok. A dolgok hihetetlenből kezdenek hihetően fantasztikusba fordulni. A napjaim nagy része filozofálással, valamint nevetéssel telik.Senkinek nem szoktam mondani, miken gondolkozok ilyenkor. Van, amikor saját magamon, van, amikor másokon, van, amikor az egész világon, a dolgok működésén. Akárhányszor belefogok, mindig ismeretlen utakra tévedek. Eleinte ez megrémiszett, hogy annyi mindenre keresek még választ, de mára már megszoktam, és inkább csak hajt tovább. De előbb-utóbb mindig félbeszakít valami, ami nem engedi, hogy rájöjjek a válaszokra, hogy megoldást találjak olyan kérdésekre, amelyekre már nagyon régóta szeretnék. De ez az élet rendje, ha nem így lenne, nem érné meg reggelente felkelni, elviselni a napok monotonitását, vagy éppen megoldást keresni a monotonitás megtörésére.
Nem érzem azt, hogy meguntam a szerelmes-létet, csak annyira furcsa. Amiért bármit megtettem volna... itt van, megkaptam. És én kicsivel több, mint egy hónap alatt teljesen hozzászoktam. Annyira hozzászoktam, hogy észre sem veszem, hogy van. Néha észbekapok, és nagyon meg szokott rémiszteni. Kicsit olyan, mintha...telhetetlen lennék. Mert még mindig azt érzem, hogy nem vagyok 100%-ig boldog. De aztán belegondolok, és...mosolygok. Akkor egy darabig tényleg nem zavarhat meg semmi, de aztán hamar kiesek ebből a fajta bűvöletből, és visszazuhanok a monotonitásba, a rendszerességbe, a megszokásaimba. Megszoktam, hogy ez így van. De most, hogy belegondolok, tényleg nincs semmi okom a szomorkodásra. Mindenem megvan, amim meglehet. Nem értem magamat.
A legnagyobb kérdés számomra mégis az, hogy mi dolgom van a Földön? Mert én hiszem, hogy van valami dolgom itt. Ez éltet, ez nyugtat néha. És a célom, hogy kiderítsem, mi ez a dolog.
Kicsit elveszettnek érzem magam. Ahogy telnek-múlnak a napok, olyan, mintha egyre jobban kezdenék megérteni valamit. De azt nem tudom, hogy mit. De lassan megértem. Minden nap rájövök egy apró részletre, amíg egyszer csak össze nem áll a kép... Viszont azt tudom, hogy az utolsó mozaik-darabka a saját halálom lesz. Az mindegy, hogy mikor fog bekövetkezni, de TUDOM, hogy akkor meg fogom érteni azt a bizonyos dolgot, amit meg akarok. Nem, nem akarok meghalni. Csak halálom napjáig kutatni. Nem szószerint, egyáltalán nem. De ha mindig rájövök valamire, akkor sokkal nyugodtabban halhatok meg. A rejtély meg van oldva, nincs már dolgom, nyugodtan élvezhetem a túlvilágot, vagy az új életemet. (Ez egy újabb kérdés. Mi van a halál után? Nem kezdem el az álláspontomat taglalni ebben a kérdésben. De szerintem biztos nem ez az utolsó életem. Csak maximum emberként.)
Mindenesetre különös. Hétköznapi, mégis szokatlan napjaimat élem mostanában. De boldog vagyok. 100%-osan, legalábbis most. Remélem az is maradok. Legyen úgy.
