- álmodok.. -

...Túl álomszerű. Nem, nem lehetséges, hogy ez velem történik meg. De olyan valóságos, olyan életszerű.. Meg lehet érinteni, meg lehet szagolni... Csak megérteni nem lehet.

Egy puha arc.
Egy hihetetlen illat.
Egy mindentlátó szem.
Egy ajak...
Egy közeledő arc.
Egy mindennél jobb érzés.





Egy ébredés?! Az ébresztőóra most is kegyetlen volt, és most is sikerült minden reményemet elillantani... Pedig milyen valóságos volt.
1 nap szomorú álomutáni sóvárgás. Néha azt kívánom, bárcsak ne álmodtam volna azt. Néha: mikor felemelem a fejem, és belenézek abba a könnytócsába, amit tudtom nélkül csináltam. Kapaszkodnék az emlékekbe, de távoliak, el akarnak menni, és olyan nehéz itt tartani őket. Nem sok remény van. Csak a hit a csodában. Mert csodák léteznek, csak nem mindenki ismeri fel őket. Mikor már azt hiszed, a lelked is kisírtad...
Jön a rádöbbenés, hogy ez valóság.

NINCS A VILÁGON ETTŐL JOBB DOLOG.

- Új? -

Hihetetlen.. érthetetlen.. felfoghatatlan..
Meg tudnám menteni a világot. Képes lennék szembenézni a félelmeimmel. Képes lennék legyőzni őket. Képes lennék bármire, amire eddig nem.
Nem tudom, kiérdemeltem-e. Nem tudom, de nem is érdekel. Mintha kitárult volna előttem valami, vagy elállt volna előlem a dolog, ami takarta a külvilágot, a jót, az igazi életet, amire annyira vágyok, és annyira meg akartam kapni - bár akkor még nem tudtam, mit is akarok igazából. Hogy most mit akarok? Csak egy dolgot. Egy valakit.
Olyan sokszor leírtam a magányt; jellemeztem, elemeztem, és szidtam. De beletörődtem. Még úgy érzem, most is képes lennék visszaesni abba az állapotba, hiszen nem tapasztaltam még meg semmi újat, csak éppen az ígérete jött el annak, hogy megtapasztalhatok - idővel, persze-.
Furcsa, de tényleg nem történt jelentős változás az életemben.. Csak fog. De érdekes az is, hogy még mindig nem hiszem el, és még mindig félve várom, hogy egyszer csak felébredjek. Bár vannak pillanatok, mikor kételkedek benne, hogy álom az egész, mivel egy igazi, mézesmázas álomban nem kéne iskolába járni, nem kéne hétköznapi gondokkal törődni. Helyette tudnék repülni, és végig csak azzal a valakivel lennék, akivel annyira szeretnék. De mindennek eljön a maga ideje. A magányom végének is eljön majd az ideje, reményeim szerint pár napon belül?. Erős kételyeim vannak a dologgal kapcsolatban. Egyrészt ott van az örök pesszimista oldalam: úgysem úgy lesz, úgysem lesz nekem jó. Másrészt az eddigi tapasztalataim: pár napig jó volt, majd később minden elromlott valahogy. Ez is benne van a pakliban, és az egyik felem csak nem hagyja abba ennek a gondolatnak a sugározását. De ott a másik felem, amelyik vágyik rá, hogy igaz legyen, hogy végre megváltozzon, aminek már rég meg kellett volna (vagy talán nem).
Eddig úgy gondoltam, nem én irányítom az életemet. De meggondoltam magam. Igenis, én irányítok mindent, MINDENT a saját életemmel kapcsolatban, még ha néha nem is úgy tűnik! Én hozok döntéseket, én rontom el az életemet, vagy éppen valósítom meg az álmaimat. Minden rajtam áll! És erre ennyi idő kellett, hogy rájöjjek... Mostmár végre nem félek kimondani, amit gondolok, nem félek azt tenni, amit akarok. Vállalom a következményeket, és nem is érdekel már, hogy mik lesznek azok! Ha rossz, megérdemeltem, ha jó, azt is. Nem akarok megfelelni, elegem van a megfelelésből, és attól, hogy minden egyes következménytől rettegtem! Ennek vége! És ideje volt! Új gondolkodásmód, új élet! -de sokat mondtam ezt már...-

- somewhere over a.. dream? -

Ilyen, mikor azt hiszem, álmodok, de ebben a képzelt álmomban mosolygok magamon: azért, mert nem tudom elhinni, hogy velem történnek olyan dolgok is. De mégis boldogan álmodok? tovább, mit sem törődve azzal, hogy lehet, hogy egyszer fel kell ébrednem... De nem jött el a felébredés, és rá kell, hogy jöjjek, hogy tényleg valóság. De nekem nem támad kedvem sikítozni, ugrálni, és hasonlók.. Valahogy csak mosolygok, és a boldogság megragadott, magával húzott, és nem is akar elengedni. Amit annyira nem is bánok.

Lehet, hogy a sok szomorú, reményvesztett nap után jön az, amiért azokat a napokat át kellett élnem, mivel senkinek sincs tökéletes élete -vagy mi-. Én nem bánom.

A napjaim úgy telnek, ahogy eddig sohasem. Teljesen más lettem, és ezt mások is észreveszik. Az égvilágon semmi nem tud feldühíteni. Ha mérgesnek kéne lennem csak nevetek, és valahogy ez sokkal többet ér, mintha tényleg dühös lennék. Ha a düh megkörnyékez elkergetik a körülöttem ólálkodó valamik, amik ügyelnek rám, és az én teljes lelki nyugalmamra. Egyszerűen nem tudok meglepődni sem, mert érzem, ha valami jó vagy rossz fog történni. Ha valami váratlan dolog jön, nem meglepődök rajta -vagy éppen sikítozok, ha olyan-, hanem csak élvezem és kész. Valahogy teljesen hozzászoktam a jóhoz és nem kérdezgetem magamtól, vagy bárkitől, hogy vajon honnan jöhet ez a sok jó, miért jön ez a sok jó, és mivel érdemeltem ki ezt a sok jót. Már nem érdekel. Már csak a haszna érdekel. Nyár végén volt egy pozitív megérzésem, azt akkor másnak tulajdonítottam. Utána jött egy normális időszak, majd egy kevésbé jó, aztán egy rossz... És tessék, most itt tartok. Úgy érzem, hogy így bármeddig tudnék élni. Nem érzem azt, hogy unalmas az életem, most csak azt érzem, hogy úgy élek, ahogy kell, ahogy NEKEM kell, és nem úgy, ahogy mások diktálnák. Úgy, ahogy akarok, úgy, ahogy megteremtem magamnak az életemet. Nem tudom, hogy ez jó-e de nem is érdekel. Most most van. Majd ha lesz, akkor lesz valami. Nem izgatom magam rajta, az is távol áll már tőlem.

Hihetetlen érzés, és nagyon örülök neki, hogy érezhetem. Nem tudom kinek/minek kéne hálával tartoznom, így nem is vagyok hálás. Még egy feladattal kevesebb...

Imádom az életem, és nem adnám fel semmiért. Nagyon nagy dolognak kéne történnie ahhoz, hogy megváltozzon ez az új, bennem kialakult világ, és a világról alkotott nézetem. Néha már úgy érzem, hogy boldogabb nem lehetnék, ami természetesen nem igaz, mert mindig lehetnék boldogabb.

Nem akarok változni.