Hihetetlen.. érthetetlen.. felfoghatatlan..
Meg tudnám menteni a világot. Képes lennék szembenézni a félelmeimmel. Képes lennék legyőzni őket. Képes lennék bármire, amire eddig nem.
Nem tudom, kiérdemeltem-e. Nem tudom, de nem is érdekel. Mintha kitárult volna előttem valami, vagy elállt volna előlem a dolog, ami takarta a külvilágot, a jót, az igazi életet, amire annyira vágyok, és annyira meg akartam kapni - bár akkor még nem tudtam, mit is akarok igazából. Hogy most mit akarok? Csak egy dolgot. Egy valakit.
Olyan sokszor leírtam a magányt; jellemeztem, elemeztem, és szidtam. De beletörődtem. Még úgy érzem, most is képes lennék visszaesni abba az állapotba, hiszen nem tapasztaltam még meg semmi újat, csak éppen az ígérete jött el annak, hogy megtapasztalhatok - idővel, persze-.
Furcsa, de tényleg nem történt jelentős változás az életemben.. Csak fog. De érdekes az is, hogy még mindig nem hiszem el, és még mindig félve várom, hogy egyszer csak felébredjek. Bár vannak pillanatok, mikor kételkedek benne, hogy álom az egész, mivel egy igazi, mézesmázas álomban nem kéne iskolába járni, nem kéne hétköznapi gondokkal törődni. Helyette tudnék repülni, és végig csak azzal a valakivel lennék, akivel annyira szeretnék. De mindennek eljön a maga ideje. A magányom végének is eljön majd az ideje, reményeim szerint pár napon belül?. Erős kételyeim vannak a dologgal kapcsolatban. Egyrészt ott van az örök pesszimista oldalam: úgysem úgy lesz, úgysem lesz nekem jó. Másrészt az eddigi tapasztalataim: pár napig jó volt, majd később minden elromlott valahogy. Ez is benne van a pakliban, és az egyik felem csak nem hagyja abba ennek a gondolatnak a sugározását. De ott a másik felem, amelyik vágyik rá, hogy igaz legyen, hogy végre megváltozzon, aminek már rég meg kellett volna (vagy talán nem).
Eddig úgy gondoltam, nem én irányítom az életemet. De meggondoltam magam. Igenis, én irányítok mindent, MINDENT a saját életemmel kapcsolatban, még ha néha nem is úgy tűnik! Én hozok döntéseket, én rontom el az életemet, vagy éppen valósítom meg az álmaimat. Minden rajtam áll! És erre ennyi idő kellett, hogy rájöjjek... Mostmár végre nem félek kimondani, amit gondolok, nem félek azt tenni, amit akarok. Vállalom a következményeket, és nem is érdekel már, hogy mik lesznek azok! Ha rossz, megérdemeltem, ha jó, azt is. Nem akarok megfelelni, elegem van a megfelelésből, és attól, hogy minden egyes következménytől rettegtem! Ennek vége! És ideje volt! Új gondolkodásmód, új élet! -de sokat mondtam ezt már...-
