Ilyen, mikor azt hiszem, álmodok, de ebben a képzelt álmomban mosolygok magamon: azért, mert nem tudom elhinni, hogy velem történnek olyan dolgok is. De mégis boldogan álmodok? tovább, mit sem törődve azzal, hogy lehet, hogy egyszer fel kell ébrednem... De nem jött el a felébredés, és rá kell, hogy jöjjek, hogy tényleg valóság. De nekem nem támad kedvem sikítozni, ugrálni, és hasonlók.. Valahogy csak mosolygok, és a boldogság megragadott, magával húzott, és nem is akar elengedni. Amit annyira nem is bánok. Lehet, hogy a sok szomorú, reményvesztett nap után jön az, amiért azokat a napokat át kellett élnem, mivel senkinek sincs tökéletes élete -vagy mi-. Én nem bánom.
A napjaim úgy telnek, ahogy eddig sohasem. Teljesen más lettem, és ezt mások is észreveszik. Az égvilágon semmi nem tud feldühíteni. Ha mérgesnek kéne lennem csak nevetek, és valahogy ez sokkal többet ér, mintha tényleg dühös lennék. Ha a düh megkörnyékez elkergetik a körülöttem ólálkodó valamik, amik ügyelnek rám, és az én teljes lelki nyugalmamra. Egyszerűen nem tudok meglepődni sem, mert érzem, ha valami jó vagy rossz fog történni. Ha valami váratlan dolog jön, nem meglepődök rajta -vagy éppen sikítozok, ha olyan-, hanem csak élvezem és kész. Valahogy teljesen hozzászoktam a jóhoz és nem kérdezgetem magamtól, vagy bárkitől, hogy vajon honnan jöhet ez a sok jó, miért jön ez a sok jó, és mivel érdemeltem ki ezt a sok jót. Már nem érdekel. Már csak a haszna érdekel. Nyár végén volt egy pozitív megérzésem, azt akkor másnak tulajdonítottam. Utána jött egy normális időszak, majd egy kevésbé jó, aztán egy rossz... És tessék, most itt tartok. Úgy érzem, hogy így bármeddig tudnék élni. Nem érzem azt, hogy unalmas az életem, most csak azt érzem, hogy úgy élek, ahogy kell, ahogy NEKEM kell, és nem úgy, ahogy mások diktálnák. Úgy, ahogy akarok, úgy, ahogy megteremtem magamnak az életemet. Nem tudom, hogy ez jó-e de nem is érdekel. Most most van. Majd ha lesz, akkor lesz valami. Nem izgatom magam rajta, az is távol áll már tőlem.
Hihetetlen érzés, és nagyon örülök neki, hogy érezhetem. Nem tudom kinek/minek kéne hálával tartoznom, így nem is vagyok hálás. Még egy feladattal kevesebb...
Imádom az életem, és nem adnám fel semmiért. Nagyon nagy dolognak kéne történnie ahhoz, hogy megváltozzon ez az új, bennem kialakult világ, és a világról alkotott nézetem. Néha már úgy érzem, hogy boldogabb nem lehetnék, ami természetesen nem igaz, mert mindig lehetnék boldogabb.
Nem akarok változni.
