Bágyadt, fáradt, lassú, de jön. Apránként, de lassan megérkezik. Előreküldte a napsugarakat, hogy legyen valami remény. Remény egy szebb holnapra. Kitekintünk, s látjuk a remény sugarakat. És a várva-várt boldogság is ott röpköd valahol, de hol? Nagyon gyors, nehéz elkapni, és ha még el is kapja valaki is könnyen kiszabadul az ember kezéből. Fürge, és van mikor úgy érezzük, nem éri meg a fáradságot. Bárcsak, bárcsak, bárcsak... Hasztalanul lehet motyogni, és ugyanolyan hasztalan marad ha még 10-szer elmondjuk is. Vágyunk rá, mert lehet.. ott a lehet. De mit kezdjünk vele? Ugyan, álom... Ez is egy előreküldött reménykeltő dolog? Ki küldhette előre? Megkeressük, megköszönjük, és...élvezzük.
Simogat, de el-elmegyeget, és mikor elmegy hideget, ködöt hagy maga után. És mi csak tekintünk utána, vágyakozva, és várjuk, hogy hátha...egyszer...milyen jó lenne. Bárcsak...
Ezt szeretném, azt szeretném. Ez kéne, az kéne. Túl szépen van megfogalmazva, nem, ez kell, az kell. Ő kell...
Őröket állíttat maga mellé, akik nem csinálnak semmit. Csak állnak, szép kis jövedelmük van az őrködésből, pedig semmi dolguk nincs. Mert ha azt tennék, amit kéne, akkor nem hagynák elmenni, akkor nem kéne lenniük. De nem végzik jól a feladatukat, de senkinek nem tűnik fel, mert ők sem tűnnek fel. Ezek az őrök csak "őrök". Pedig néha tényleg szükség lenne rájuk.
Várom, várom, és egyre csak várom. A várakozás teszi ki a fél, nem, az egész életemet. Várok a jóra, várok a jobbra, várok a csodára. A csodára, ami talán soha nem jön el, de várni örökre várok rá, mert sose lehet tudni... Nincs aki megmondaná, nincs aki tudná, nincs aki irányítaná. Az egyetlen irányító az életemben én vagyok, és bárhogy is próbálnám, akkor sem tudnám jól irányítani. Erre nem vagyok képes, és nem is leszek soha. Egy bulit meg lehet szervezni, de a saját életemet nem. Ez így van jól. És ebbe kéne belenyugodnom, akkor nem kéne várnom. De várok. Örökre.
Simogat, de el-elmegyeget, és mikor elmegy hideget, ködöt hagy maga után. És mi csak tekintünk utána, vágyakozva, és várjuk, hogy hátha...egyszer...milyen jó lenne. Bárcsak...
Ezt szeretném, azt szeretném. Ez kéne, az kéne. Túl szépen van megfogalmazva, nem, ez kell, az kell. Ő kell...
Őröket állíttat maga mellé, akik nem csinálnak semmit. Csak állnak, szép kis jövedelmük van az őrködésből, pedig semmi dolguk nincs. Mert ha azt tennék, amit kéne, akkor nem hagynák elmenni, akkor nem kéne lenniük. De nem végzik jól a feladatukat, de senkinek nem tűnik fel, mert ők sem tűnnek fel. Ezek az őrök csak "őrök". Pedig néha tényleg szükség lenne rájuk.
Várom, várom, és egyre csak várom. A várakozás teszi ki a fél, nem, az egész életemet. Várok a jóra, várok a jobbra, várok a csodára. A csodára, ami talán soha nem jön el, de várni örökre várok rá, mert sose lehet tudni... Nincs aki megmondaná, nincs aki tudná, nincs aki irányítaná. Az egyetlen irányító az életemben én vagyok, és bárhogy is próbálnám, akkor sem tudnám jól irányítani. Erre nem vagyok képes, és nem is leszek soha. Egy bulit meg lehet szervezni, de a saját életemet nem. Ez így van jól. És ebbe kéne belenyugodnom, akkor nem kéne várnom. De várok. Örökre.
