A csoda relatív. Teljesen. Az a fajta csoda, amire vártam, nem jött el, de... ugyanmár. Nem is vártam rá, csak vágytam; nem ugyanaz. De egy másik kibontakozóban van. Egy olyan csoda, ami talán valakinek hétköznapi, valakinek unalmas; nekem viszont út a csodálatos élethez (?). Talán én sem gondolom komolyan, de amilyen unalmasak a napjaim, annyira jók is. Mindenben ott a vidámság, ott a remény. A remény arra, hogy... mire is? Semmire. Mégis reménnyelteli már csak a puszta létezés is.
Gondolkoztam. Tudom, fiatal vagyok hozzá, hogy ilyet mondjak, de... unalmas az életem. Semmi izgalmas nem történik, és ugyan pár dologban kitűnök a társaim közül, de összességében... egyáltalán nem. Nem, nem akarok feltűnést és óriási népszerűséget vagy egyebet kelteni, csinálni, létrehozni. Csupán meg kell tanulnom felelőtlennek lenni. Mi?! Még mindig nem hiszem el, hogy ezt gondoltam, de így van! Egy kis esztelen hülyeség, és mindjárt sokkal izgalmasabb lesz az izgalomtalan. Magam sem tudom, mire vágyok, de talán nem is kell. Kialakul. Vagy nem.
Mindenesetre nagyon pozitív kisugárzás áradhat belőlem, mert én úgy érzem. Mert bátor dolog az, ha bevállalom a hülyeséget? Bátor, magabiztos. Magabiztos is akarok lenni, és vannak pillanatok, mikor úgy érzem, ez lehetséges, ez valóságos, ez hihető, és nem csak az én buta képzeletem buta találmánya. Felelőtlen nevetés, és felelőtlenül szembenézni a veszéllyel...! Bármilyen formában is nyilvánul meg.
Sokkal könnyebben kitörnek belőlem az érzelmek. A legapróbb dolgokért is fel tud bennem lángolni a düh. De magamban tartom, és mindig mosolygok. Mosolygok magamon, és csak a szánalom miatt is. Minek dühösnek lenni? Inkább csak sajnálkozok. És ehhez barátságosan mosolygok.
Ezek egy boldog lány szavai. Jogosan kérdezhetné bárki, hogy miért, eddig nem voltál boldog? Dehogyisnem. De muszáj kitalálnom valami serkentőt, hogy élvezzem a hétköznapokat, és hogy megelégedjek azzal, ami jutott. Vagy azzal, amit adok magamnak...
Gondolkoztam. Tudom, fiatal vagyok hozzá, hogy ilyet mondjak, de... unalmas az életem. Semmi izgalmas nem történik, és ugyan pár dologban kitűnök a társaim közül, de összességében... egyáltalán nem. Nem, nem akarok feltűnést és óriási népszerűséget vagy egyebet kelteni, csinálni, létrehozni. Csupán meg kell tanulnom felelőtlennek lenni. Mi?! Még mindig nem hiszem el, hogy ezt gondoltam, de így van! Egy kis esztelen hülyeség, és mindjárt sokkal izgalmasabb lesz az izgalomtalan. Magam sem tudom, mire vágyok, de talán nem is kell. Kialakul. Vagy nem.
Mindenesetre nagyon pozitív kisugárzás áradhat belőlem, mert én úgy érzem. Mert bátor dolog az, ha bevállalom a hülyeséget? Bátor, magabiztos. Magabiztos is akarok lenni, és vannak pillanatok, mikor úgy érzem, ez lehetséges, ez valóságos, ez hihető, és nem csak az én buta képzeletem buta találmánya. Felelőtlen nevetés, és felelőtlenül szembenézni a veszéllyel...! Bármilyen formában is nyilvánul meg.
Sokkal könnyebben kitörnek belőlem az érzelmek. A legapróbb dolgokért is fel tud bennem lángolni a düh. De magamban tartom, és mindig mosolygok. Mosolygok magamon, és csak a szánalom miatt is. Minek dühösnek lenni? Inkább csak sajnálkozok. És ehhez barátságosan mosolygok.
Ezek egy boldog lány szavai. Jogosan kérdezhetné bárki, hogy miért, eddig nem voltál boldog? Dehogyisnem. De muszáj kitalálnom valami serkentőt, hogy élvezzem a hétköznapokat, és hogy megelégedjek azzal, ami jutott. Vagy azzal, amit adok magamnak...
