Kétségekkel lábaim előtt ülök a földön,
gondom nem sok, s azzal sem törődöm.
Eszembe jut, hogy talán valahol
van egy hely, ahol minden klappol.
Nem ölnek, nincs vita, nincs háború,
nem borítja sötéten az eget a ború.
Nincsenek rosszakarók, gyilkosok, gonoszak,
olyanok, akik megtestesítik a rosszat.
Bárhova néz az ember, mindenhol jókedv,
játszótéren hintázgató boldog gyerek,
kinek szülei is boldogan élnek;
tájára sem tekintenek az érdeknek, a pénznek.
Boldog állatok szaladgálnak az út szélén,
egyikük sem áll a kihalás szélén.
Hiszen bundájuk mit sem ér az embernek,
ki akarná, hogy érte állatok szenvedjenek?!
Hisz jó emberek élnek itt, barátságosak,
senki nem akar a másiknak rosszat, gonoszat.
Szeretetben élnek, jószívűen, vidáman,
s mosolyogva nézik el nekünk a hibákat.
Szép hely nagyon, nincs kedvem hazatérni,
és mindennek ellentétére ránézni.
Mert az a valóság, nem holmi mennyország,
nyitott szemmel kell ott járni, mielőtt meghalnál.
Kit érdekel a másik, csak Te vagy a fontos,
ha előtted hal meg valaki, az kicsit ugyan rossz.
Hazamész, elújságolod MSN-en, jót nevettek rajta,
és közben egy ember utolsó levegőjét kifújta.
De mit számít ez, emberek, hisz ez a Föld,
itt nem ismernek olyat, hogy erkölcs.
Nem tanítják az iskolában, nem ismerik semerre,
csupán az elvét, melyet jó lenne, ha követne
minden egyes ember ezen az átkozott bolygón,
mely saját magát öli meg lassan, s fojtón.
De ki vagyok én, hogy magunk ellen érveljek?
Egy buta kis tinédzser, kinek fontos az élete...
Hiába mondok nagy dolgokat, én sem vagyok különb,
csak néha rámjön a filozofálás, ennyi az össz. (:
