énénén... Van az a pont, ahol teljesen elfelejtem, hogy ki az az én vagy mi az az én. És csak egy valami létezik: a baj. A bajok olyan dolgok, amik teljesen ki tudják fordítani magából az embert. Már nem is ember, csak valami, amit valami más dolog nem hagy nyugodni. Vagy éppen kegyetlen fájdalmat okoz, és az nem hagyja nyugodni.
Elveszíteni valakit... az persze, kezdetben szomorú. De a szomorúság olyan múlandó... annyira könnyen befolyásolható. De követi a kiirthatatlan, egész testet megemésztő fájdalom. Amely csak van. És nem tudja megmozdítani semmi és senki. Igazából nem zavarna, mindenki bír egy kis fájdalmat. Az egyetlen baj csak az, hogy gonoszan mutogat a keletkező űrre bennem. Nagyon jól tudom, hogy semmi nem fogja betömni azt az űrt. De a fájdalom külön felhívja rá a figyelmet. Ha már figyelem...
Mindenki szokott sírni. Ha nem is sűrűn, de nagyon ritkán, nagyon szomorú vagy fájdalmas helyzetekben előfordul. Nincs vele gond, hiszen előbb-utóbb abbamarad. De a probléma az, hogy szomorúan elmúlik és vissza se jön. Csak az emléke marad. Viszont a fájdalomnál csak kimegy a fejünkből másodpercekre, percekre, órákra a fájdalom oka. Az emberi figyelem könnyen elterelhető... De nem lehet kiirtani. Véletlenül sem. És akárhányszor jut eszünkbe, megint ugyanazt váltja ki. Mutogat az űrre... emlékeztet a hiányra... A saját belsőnk rúg bele ilyenkor amúgy is fájó testünkbe. És hiába nem mi vagyunk azok, akiket sajnálni kell, magunkat kezdjük el sajnálni. Az önsajnálat kútjába lökjük magunkat, és csak kaparjuk a falát lentről... néha észre sem véve, hogy ott vagyunk. Mert elég könnyen el tudjuk hitetni magunkkal, hogy a fájdalmunk okát sajnáljuk. De nem. Már rég nem. Csak magunkat, hogy át kell ezt élnünk. Miért nem más vesztett el valakit...? Miért nem másnak fáj valami...? És én megint én leszek. Megint visszatérek oda, ahonnan kiindultam. Talán ez a gyógyulás első lépése. Az önsajnálat. Ha már magunkat sajnáljuk, akkor elkezdtünk túllépni a fájdalmon. Kezdjük elfelejteni az okát, mert saját magunk megint előtérbe került. Lassan kezd úgy tűnni, minden a régi... csak a hatalmas, tátongó űr emlékeztet arra, hogy ott valami volt... ami soha többé nem fog már visszatérni.
