- dreaming or what? -

...A szívem a torkomban dobogott. Tudtam, hogy cselekednem kell, és nem érdekelt milyen hatást váltok ki vele. Úgy gondoltam, elég az álmodozó szerepből; ideje tenni is valamit.
Ez a gondolat csak mégjobban feltüzelt. Megfogtam az arcát és az ajkamhoz húztam. A szám a szájánál megtorpant és az arcára nyomtam egy puszit. Aztán eszembe jutottak az előzőek és gyorsan, szinte erősen megkerestem az ajkammal az övét. És akkor kiadtam minden feszültséget. Közben az agyamból próbáltam elűzni minden apró gondot, ami eszembe jutott, és egy idő múlva már csak egy dolgon járt az eszem: megtettem, amit akartam. Sikerült, ami addig sosem. Teljesítettem egy vágyamat. Erre a gondolatra még erősebben csókoltam és eszembe jutott, hogy nem csak rólam szól az egész. Elhúztam az arcom, megfordultam és elfutottam. Úgy éreztem, repülök. És tényleg repültem... a boldogság földje felé, megállíthatatlanul...

Ráeszméltem, hogy megint elbambultam és ezen gondolkoztam. Kint ültem, a hintaágyon és a sötétbe bámultam. Aztán megéreztem az ölemből jövő egyenletes dorombolást és az apró testből áradó meleget. A macskámat simogattam. És közben rádöbbentem, hogy néhány álom lehetne valóság is. Képes lennék rá...? A sötétbe bámulva teljesen reálisnak tűnt...

- sunshine-a hope? -

Milyen szép nap is volt. Iskola után nincs jobb, mint kilépni a napfénybe, és megérezni, hogy nem csak egy évszak van az évben.
Olyan volt, mintha télen a sejtjeim is összebújtak volna melegedni. És most, hogy megérezték a meleget, kiengedtek, elengedték egymást fojtó szorításukból. És a kertben állva az égre néztem és elmosolyodtam. Azok a boldogító nyári napok... közelednek. Milyen jó volt nyáron! Minden tökéletes. A magány is. És milyen lesz a mostani nyár? Ezen törtem a fejem. Bármi lehet, csak egy a biztos: a magányom marad. Ebben az egyben biztos hasonlítani fog az előzőhöz. Talán megkörnyékezhet a szerelem, de nem adom át magam neki. Minek? Nem akarom elrontani a nyaramat egy csalódással. Úgy is csak az lenne belőle.
A napsugarak simogatták a bőrömet és legszívesebben én is megsimogattam volna egyenesen a Napot. Mert milyen kedves, hogy végre előbújt rejtekéből, és végre megosztja velünk melegét... amire annyira vártam. A hangulatom 100%-ot emelkedett. Mint a Sims-es hangulatjelzőn: +100 - Élvezi a napfényt. (Simed alig várta, hogy újra érezhesse ezt, és most, hogy érzi, nem tud rosszra gondolni)
De sajnos a Sims magyarosítása nem mindig tökéletes, mivel én mégis tudtam rosszra gondolni. Bár, valljuk be, nem abban a pillanatban. De a komor valóságnak még is sikerült kirángatnia az én napsütéses álomvilágomból, hogy megértsem, miért nem lehetek soha felhőtlenül boldog...

- álmomban nem én döntöm el, hogy szeretek-e... -

...Rettentően féltem. Nem attól féltem, hogy megtalálnak, hanem attól, hogy nem találkozhatok újra a szeretteimmel. Akik már a családommá váltak...
Körbenéztem: sűrű erdő volt, melynek talaja nedves volt, és növényzet is csak szétszórtan volt rajta. A fáknak nagyon sűrű lombja volt, alig szűrődött le valamicske napfény az aljzathoz. Körben emberek feküdtek. Aludtak. Egyedül én voltam ébren és vártam, hogy jöjjön Ő. Vagy legalább valamilyen ismerős.
Elhagyatottnak, magányosnak éreztem magam. Elém tódult a sok kép a többiekről: akiket talán soha nem láthatok. Tudtam, hogy nekik is bujdokolniuk kell majd. Úgy éreztem, minden az én hibám. Mégis túl önző voltam ahhoz, hogy az ne jutott volna eszembe, hogy milyen jó lett volna velük útra kelni... Viszont akkor nem jöhettem volna az indiánokhoz. Így sem tudom, hogy befogadnak-e egy ilyen lányt, mint én. Bár jól ismerik a múltamat és gondolom már a jelenemet is, ezért hátha lesz bennük annyi együttérzés, annyi jóakarat... De csak reménykedni tudok.
Untam az üldögélést, így lehasaltam énis a hideg földre, karomat a szemem elé tettem, mintha attól félnék, hogy a látványba fogok belepusztulni.
Egy kis patak folydogált mellettem. Néztem a vizét, de annyira sekély volt, hogy fürödni aligha lehetett volna benne. Halak sem voltak benne, se semmilyen élet. Csak úgy volt.
Nem sok idő telt el, máris lépteket hallottam. Ő volt az. Lehasalt mellém, és úgy éreztem, tudja mi történt. Nem kellett magyarázkodnom. A kezét az enyém mellé tette, tenyérrel lefelé fordítva. Néztem a saját kezemet, és még mindig a többieken gondolkoztam, mikor szinte magától megmozdult a kezem és a tenyerem az övé alá csúsztattam. Láttam, ahogy elmosolyodik, és belemarkol a kezembe. Szinte elveszett az enyém az övébe.
Sok ideig lehettünk így, mire felkeltem, és rádöbbentem, hogy több indián is jött. Egy tűz körül üldögéltek, és számomra ismeretlen nyelven beszélgettek nyugodtan. Nem vették észre, hogy őket figyelem, vagy csak nem akartak tudomást venni rólam. Nem lehettem biztos benne, hogy végül befogadnak. De mindennél többet adtam volna érte, ha legalább náluk megnyugvást találhattam volna.
Ekkor egy bokorból kilépett egy ember. Megláttam hogy a bokron túl egy hatalmas sátor van felállítva. Aztán sorra előlépett több ember is, velem egyidős lányok voltak. Kijöttek, de nem szóltak hozzám egy szót sem. Én néztem őket, de nem mondtam semmit.
Kis idő múlva felálltam, hogy odamenjek a patakhoz. Céltalanul indultam el. Észrevettem hogy jön utánam Ő is. Leguggoltam a patak mellé, és a jobb kezemet belemártottam a pár centis vízbe. Jól esett a hűvös. Ő is odaült mellém és várt, miközben engem nézett. Miután lerázogattam a kezemről a vizet, odaültem mellé. Nem emlékszem, hogy mondott-e valamit, de a következő pillanatban odahajoltam hozzá és megcsókoltam.
Elhajoltam az arcától és a szemébe néztem. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha összeházasodnánk -már ha az indiánok csinálnak olyat-. Születnének gyerekeink. Kis fekete hajú, rézbőrű gyerekek. Milyen szépek is lennének.. Rám csöppet sem hasonlítanának, de kit érdekel?!
Megint odahajoltam az arcához, de a következő pillanatban meghallottam a megszokott dallamot, és rájöttem, hogy fel kell kelni: az álmok nem tartanak örökké...

(saját álomból megmaradt foszlányok, kiegészítve)

(a csak Ő-ként emlegetett indián fiúnak azért nincs neve, mivel az álmomból nem derült ki)

- happy shopping -

Milyen jó dolog beleolvadni a tömegbe... Amikor nem figyel rád senki, te csinálhatsz, amit akarsz... Amikor egy vagy a sokból, és jelentéktelenné törpülsz mindenki szemében...
Bevásárlóközpont. Tucatnyi bolttal. Unalmában az ember olyan boltba is betéved, ahol tudja, hogy nem vesz semmit, na de mégis, valamit muszáj csinálni. Hogy milyen boltba mentem én? Teljesen mindegy volt, csak sokan legyenek benne. Sokan, hogy ne tűnjek ki az emberek közül, hogy ne vegyék észre, hogy sokadjára teszem meg ugyanazt a kört, úgy téve, mintha a holmikat tanulmányoznám. Minnél többen vannak, annál kevésbé vagyok feltűnő. Aztán kilépek a megnyugtató tömegből, és a boltok között sétálva egyből mindenki észrevesz. Egyből mindenki megnéz. De nem érdekel. Hadd nézzenek. Lehet, hogy látják, hogy egyedül és céltalanul bóklászok egyik üzletből a másikba. De mi közük hozzá? Én nem ártok azzal senkinek, hogy ürügyet keresek a sétára, az elvegyülésre.
Néztek, de nem szóltak meg. Egy-két biztonsági őr szigorú tekintettel vizsgált, látszott rajtuk, hogy nem rajonganak az ok nélkül sétáló tinilányokért. Volt olyan biztonsági őr, aki az én figyelmemet keltette fel. Volt valami a tartásukban, a járásukban, a tekintetükben amit mindenképp meg kellett néznem. Volt, akin több percig elidőztem. Apránként tanulmányoztam végig mozdulatait, figyelve, hogy ne vegye észre, hogy őt nézem. Tőlük mindenki fél. Félnek, mert nagy emberek ők ott. Ők az erősek, a hatalmasak. Én nem tudtam egyiküktől sem félni. Aki észrevette, hogy őt bámulom, annak a szemébe néztem, majd néhány rövid másodpercben igyekeztem szemmel elmondani, hogy miért vagyok ott. Nem tudom, hogy megértették-e, de akivel sikerült 1-2 ilyenfajta "szót" váltanom, az már nem nézett rám többet. Vagy csak én nem vettem észre, nem tudom.
A sok ruha között elveszettnek éreztem magam. Milyen felszabadító érzés! A ruhák nem bánthatnak. Köztük tényleg biztonságban vagyok.
Volt, mikor elfogyott az összes nagy, zsúfolt bolt. Akkor kénytelen voltam egy kisebbe is bemerészkedni. Rajtam kívül még 2 nő volt és 2 eladó. Reméltem, hogy ez elég társaságnak minősül ahhoz, hogy ne bámuljon mindenki engem. Körbejártam a boltot, és látszólag mindent figyelmesen megnéztem. Aztán elment az egyik vásárló, és kezdtem úgy érezni, hogy célpontjává válok a tekinteteknek. Nem tudtam, hogy menjek el észrevétlenül, de szerencsére valaki tudta helyettem a választ: megcsörrent a telefonom, én pedig nagy sietve kirohantam, kihalásztam a zsebemből, de mire felvettem volna letette az illető. Nem bántam. Legalább a fojtó pillantásoktól megszabadultam. Ezután, mint aki jól végezte dolgát elindultam a kijárat felé, és ezt a próbámat is megoldottnak tekintettem.

- hope? -

1 nappal ezelőtt még nem gondoltam arra, hogy van arany középút is. Sőt, 2 órával ezelőtt sem. Mélypont után jön az emelkedés. Ez így normális. És ezért lehet, hogy én is normális vagyok. Mondjuk... kizárt.
Nem, nem hagytam fel az előzőekben leírt dolgokkal. Kizártam az életemből a szerelmet, amíg alkalmasnak nem találom arra, hogy visszavegyem. Vagy amíg ő alkalmasnak nem talál arra, hogy visszafogadjon. Még mindig nem érdekel pár dolog. Még mindig hagyom, hogy történjenek a dolgok. És nem, még mindig nem szeretem használni az agyamat. Majd valami visz előre és ha annak a valaminek van elég ereje előrevinni, akkor biztos lesz elég ereje irányítani, tehát nekem semmi dolgom. Csak élem az életem és várom, hogy történjen valami jó is velem. Azért reménykedni csak szabad...
Miután a tökéletes álarcom eltűnt, elveszett, azután úgy tűnt, nincs remény. Saját magamnak építettem ki a nyomorúságom falait, viszont lerombolni képtelen vagyok. És milyen apró örömök elegek ahhoz, hogy az a fal ha leomlani nem is tud, de legalább ablakok keletkezzenek rajta! Ezek a kis ablakok is elegek voltak ahhoz, hogy valamennyire visszaszerezzem az életkedvem. Mert volt egy pont, mikor nem érdekelt, mi lesz velem. Közömbös volt nekem a halál. Mintha ismerném, köszönnék neki az utcán, ha meglátom, de nem állnék le vele beszélgetni. Mintha ismerősöm lenne myvip-en, de kommentárt nem írna a képeimhez. Közömbös volt az élet is. És a kettő között talán nem is érzékeltem a különbséget. Élet, halál, rendben van. Majd valami lesz. Ilyen tudattal túlélni egy sétát... figyelemreméltó! Azt hiszem, akár büszke is lehetnék magamra, de mivel annyira nem érdekel, mi van velem, ezért nem méltatom büszkeségre magamat.
Igen, boldog vagyok. Megtaláltam az arany középutat az elhatározásom, és a boldogság között. Kevesebb érzelemmel ugyan, de visszatértem. Visszatért a vidám énem, és készen állok... élni. Mert másra nem állok készen. Így talán az embereket sem üldözöm el magam mellől. Az embereket, akik észrevették, hogy bajom van, noha nem volt nehéz feladat, de akkor is. A törődés jóleső érzés, bár ezt mindenki tudja, úgyhogy fölösleges volt közölnöm. Tehát maradhatok ember. Ez jó dolog. Megint csak büszke lehetnék magamra, amiért ember vagyok. De nem táplálok érzelmeket magam iránt. Mások iránt se sokat, de éppen eleget. Azt a bizonyos szeretetformát pedig messziről kerülöm. Nem kellenek nekem a bonyodalmak megint. Vihar után napsütés kell, nem pedig még egy hurrikán! Szerintem ezzel mindenki egyetért.
Kicsit kezdem unni a saját életemet. Olyan monoton, unalmas. Színt kéne vinni bele. Persze gondolkodás nélkül ez jóval egyszerűbb feladat... De akkor mi tart vissza? Az agyam biztos nem. A szívem sem. Akkor? A lábaim? Azokat is hagyjam el? Nem tudom. De valami izgalmasat tényleg ki kéne próbálnom. Elvégre mit élvezhetnék, ha még a saját életembe is beleunok? Nem akarok véget vetni neki, úgyhogy csak a szinesítés lehet jó megoldás. Tehát akkor következő küldetés? Részemről elég sok van. Csak kudarc ne legyen annyi. Nem hiányzik még egy mélypont...

- second -

Szív nélkül is lehet élni. Lehet, sőt, jobban is lehet, mint szívvel. Akinek van szíve, az foglalkozik olyannal, hogy szerelem. Egyik meghatározó dolog a többség életében. De akinek nincs, annak ezt a fölösleges dolgot el lehet felejtenie. Csak egyszerűen élni. Tenni a dolgainkat minden gondolkodás nélkül.
Tudom, milyen szív nélkül élni. Nem törte össze senki: magától repedt el. Szépen, apránként. Minden kicsit közrejátszott. De milyen jó szív nélkül! Csinálom a dolgaimat, vidáman, gondtalanul és mennyire jó álca! Senki nem veszi észre, hogy egy részemmel kevesebb van belőlem. Ugyan már, hiszen ki ismert egészen? Nem kell nekem szív. Nem kellenek érzelmek. Gyengéd érzelmek. A barátság, az szép dolog, és nekem bőven elég. Ha eddig elég volt, ezután is elég lesz. Szív nélkül is lehet szeretni a barátokat.
Na és ott a nevetés. Milyen önfeledten tud nevetni, aki csak nevet, de nem tudja, min. Akinek nincs oka nevetni, mégis nevet. Aki saját magán nevet... igen, gyakran nevetek saját magamon. Ha van rá okom, hogy nevethessek nevetek. Mert milyen szánalmas vagyok. Ilyen fiatal és máris elrepedt a szíve. Ki fogja összeforrasztani? Kinek lesz hozzá elég bátorsága? Senkinek? Hát jó. LEGYEN! Engem ugyan nem érdekel. Ha magányra születtem, magányosan halok meg, de gondtalanul. Nem lesznek olyan bajaim, mint a legtöbb embernek, neeeem. Én gondtalan leszek, vidám, és még csak a legkevésbé sem fog hiányozni a szerelem. Mi az a szerelem? Butaság, amit az emberek unaloműzésként csinálnak. Szerelmesnek lenni, butaság! Mire jó az?

Bátran mondom ezt, ahhoz képest, hogy nagyját meg sem tapasztaltam. Újabb pont a szánalom-listámon. Lehet a vidám mellett szánalmas is leszek? Legyek. De az én szívemet nem kell senkinek összetörnie, megtettem azt én magamnak. Ha mégis jönne a herceg... meglátjuk. De ha az én szívemre pályázik, csak egy repedttel tudok szolgálni, amit talán majd az idő összeforraszt... vagy nem. De hát kit érdekel, nemde? Ha engem nem, akkor mást sem. Szeret engem valaki? Valaki biztos. Van rá okuk? Biztosan. Hiszen egy ilyen vidám lány mellett más is vidám lesz. Én pedig minden este csiszolgatom kicsit az álarcomat, hogy egyszer tökéletes legyen. Aztán álarc nélkül nem én leszek. Nem, tévedés. Álarcban leszek nem-én.
Valentin-nap. Még 3 nap és az lesz. Mi az ugyan? Kit érdekel? Én akkor újjászületek. Valentin-nap alkalmából elfelejtem a szerelmet. Hogy végleg-e az majd kiderül, de persze nem rajtam múlik. Nem én irányítom a saját életem. Én csak élem, de igazából ennyi dolgom van. A döntéseket nem én hozom, én csak viselem a következményeket. Kicsit ugyan bánt, de... mit tehetnék? Ez van. És amúgy meg:
NEM ÉRDEKEL!

- wants a little happiness -

Emészt. Éget. Szúr. Nyom. Hasít. Repeszt. Szétszakít. Fáj. Nagyon fáj.

Miért van az, hogy az ember nem a párja mellé születik? Miért az ember feladata, hogy megtalálja? Miért ilyen nehéz? Miért nem nyilvánvaló? Miért, miért miért?

A sok szerelmes történet. Mindben magányos a lány, és délceg a fiú. A valóság: magányos a lány, nincs fiú. Nincs fiú?! Lehetetlen. Akkor ez nem mese. Nem, tényleg nem. A valóság valóság. Vagy csak nekem nem az? Csak nekem rendelte így az ég, hogy csak simán valóság legyen minden álom és ábránd nélkül? Pedig mennyivel könnyebb lenne egy mesében élni. Amiben én is hercegnő lehetnék, akit megment a szőke herceg. Nem kell, hogy szőke legyen. Hercegnek se kell lennie. Csak legyen az enyém. Csakis az enyém.
Milyen nehéz végignézni a tömegen... a tömegen akiknek nem kell ezen rágódniuk. A tömegen, akik boldogok és nem gondolkoznak azon, hogy milyen jó dolog mesében élni. A tömegen, aminek én nem vagyok tagja. Vajon lehetek-e valaha?
Kétségbeejtő gondolatok hálóznak körül, és lassan ellepnek. Felemésztenek. Ez az én sorsom? Meghalni... herceg nélkül?
De mi van, ha más problémám vetítem ki a hercegnélküliségemre? Akkor valami más bajom van. De ugyan mi? Még eggyel több megválaszolásra váró kérdés. De ki válaszolja meg? Senki. Vagy talán én, ha mégis csoda történne és... nem tudom. Nem tudok belegondolni. Lehetetlen belegondolni, hogy én ne lennék magányos. Csak egy kicsit megtapasztalni. De utána az lenne a gond, hogy nem lenne elég a kicsi. Mindig több. Örökké. Milyen szép szó is ez. De nem létezik. Semmi sem tart örökké. A boldogság sem. És a magány? Az tarthat örökké? Azt hiszem, ezt a kérdést majd én meg tudom válaszolni.

- a valódi-én -

Nem akarom, hogy olyannak lássanak, amilyen nem vagyok. Nem akarom, hogy olyannak ítéljenek meg, amilyen nem vagyok. Nem akarom, hogy ne ismerjék az egész részem.
Mindenki csak a felemet... nem, a negyedemet ismeri. Van 1-2 ember, aki kicsivel jobban ismer, mint mások, de ők sem tudnak rólam eleget. Úgy érzem, saját magam által lettem bezárva. Bezártam magam egy szűk pincébe, amelyből nem tudok kitörni. Nem tudom megmutatni mindenkinek, hogy milyen vagyok valójában. Akik szeretnek, nem az igazi énem szeretik. Igazi amit szeretnek, de nem teljes. Ezért nem lehetek biztos benne, hogy mindenki szeretné a teljes énem. Elvégre én sem hinném el olyasvalakiről, aki egész nap poénkodik, mindenből viccet csinál, hogy képes gondolkodni. Hogy képes összefüggő, értelmes mondatokat írni vagy mondani. Azt meg végképp nem nézné ki belőlem senki, hogy ehhez hasonló dolgokat írok.
Sokan vannak, akik nem vesznek komolyan. Akik tudják, hogy áá, igen, ő az, de titkukat nem mondanák el, mert úgyis kinevetné őket. Mert nem tud semmit komolyan venni. Mert nem akar semmit komolyan venni.
Közel sem járnak az igazsághoz. Szeretném, ha bíznának bennem. Szeretném, ha tudnák, hogy szivesen beszélek bárkivel komolyabb dolgokról, és szeretném ha tudnák, hogy nem csak a viccelődésből áll az életem. Én többre is képes vagyok! De hogyan tudnék kibújni emögül az álarc mögül? Hogyan tudnám megmutatni, hogy van még valami a felszín alatt? Hogy van egy felem, akit még nem ismernek? De érdemes lenne megismerni...
Nagy szavak ezek. És nemigen tudnám megvalósítani. De mi van, ha mégis? Talán meg kéne próbálnom. Hagyjam el a járott utat egy járatlanért? Kockáztassak, hogy esetleg az igazi-én-t már nem fogják szeretni? De így meg csak a felemet szeretik (akik szeretik). Ez így nem jó. Valamit változtatni kell. Sok időm van még. Vagy mégsem? Annyira már nem. Életem 1/5-ét vagy 1/6-át már leéltem. Nem akarok így élni életem végéig. Változtatni fogok. Igen! Let's do it!

Night #2

...Abban a pillanatban, mintha felébredtem volna egy álomból, eszembe jutott, hogy csodálkoznom kéne a történteken. Leszedtem egy fenyőről az összes havat! Aztán pedig utat olvasztottam magam előtt! Most pedig egy olyan nő áll előttem, aki olyan, mintha egy meséből lépett volna ki! Azért ebben van valami nem hétköznapi. Mikor valahogyan összeszedtem magam, hogy kinyögjek bármit is, megszólaltam:

- Mi? Ki vagy te?

A nő mosolygott. Látszott rajta, hogy tudta, hogy ez a rész fog következni: a magyarázkodás. Én mindenesetre kíváncsian vártam.

- Tudod, elég hosszú lenne ezt itt elmesélnem. Ráadásul hideg is van! Ha nincs kedved 30°C-kal melegebbet csinálni, akkor szerintem egy más helyen tárgyaljuk ezt meg - mondta, majd karját nyújtva tett egy lépést felém.

- Hova? Azt sem tudom, ki vagy. Csak nem gondolod, hogy egy idegennel elmegyek bárhova is - makacskodtam, de mikor ránéztem a nő arcára, úgy éreztem, jobb, ha megbízok benne. Így minden további akadékoskodás nélkül megfogtam a karját.
Végül megbántam, hogy így tettem. Ugyanis a következő pillanatban már valahol egészen máshol voltunk. Nem láttam, hogy kerültünk oda, nem is nagyon tudtam feldolgozni. Egy klubhelyiség féle szoba volt. Körben kanapék és fotelek, melyeket megviselt az idő. Nem volt senki a szobában rajtam és az "idegen"-en kívül.

- Na, most, hogy elviselhetőbb körülményeket teremtettünk, elmondom a legfontosabb dolgokat. Én Olivia vagyok. Ez itt pedig a mi főhadiszállásunk. Persze, csak átmeneti, de erről majd később... Mint gondolom észrevetted, néha furcsa dolgokat tudsz csinálni. Ne aggódj, nem hülyültél meg, csak kiválasztott vagy. Mielőtt megkérdeznéd, nem tudjuk, miért pont te, azt sem, hogy miért pont mi. Ja igen, mivel én és még néhányan szintén különleges képességekkel rendelkezünk - tette hozzá mosolyogva, mintha teljesen hétköznapi dologról beszélne. Persze, neki hétköznapi... - Nos, ha nincs több kérdésed, felvezetlek a szobádba, és...

- Állj! Mi... milyen... mi történt velem? Miért tudom ezeket? Miért vagyok itt? Mi az, hogy a szobámba? Soha nem jártam még itt!

- Mindent meg fogsz érteni. De most már késő van a magyarázkodáshoz. Legyen elég annyi, hogy így történt, és ez ellen senki nem tud tenni. Szobád pedig természetes, hogy már van, mivel mi már évekkel ezelőtt tudtuk, hogy csatlakozni fogsz.

Ennyit mondott, majd felvezetett a szobámba, ami parányi volt és zsúfolt, de ez legkevésbé sem érdekelt. Gyorsan az ágyamhoz mentem, belefeküdtem, behunytam a szemem, és arra gondoltam, ha kinyitom, akkor megint otthon leszek, és rájövök, hogy csak álom volt, és megint késésben vagyok az iskolából. Nem akartam magamnak bevallani, de annyira jólesett volna, ha ez nem csak álom. Ha tényleg van egy új közösség, akik akaratomon kívül bevettek. Nem tudom, milyen közösség, nem tudom, miért vagyok itt, nem tudom, milyen képességeim vannak... de nem érdekelt. A gondolat, hogy lehetnek barátaim mindennél többet jelentett.
Amíg ezen gondolkoztam, elfelejtettem kinyitni a szemem, és végül elaludtam. Elég bonyodalmas álmom volt, amiben szerepelt az összes általam ismert szuperhős és valahogy olyan furcsa volt magamat is beleálmodnom. De ez csak álom...
Reggelre elfelejtettem mindent, ami előző nap történt. Ugyanúgy felkeltem, mikor éreztem, hogy elég késő van, ugyanúgy kinéztem az ablakon, ugyanúgy elindultam a fürdőszoba felé, csak most mikor benyitottam a fürdőszobának vélt szoba ajtaján, wc és fürdőkád helyett egy szőke, vörös szemű fiú tekintett rám nagy szemekkel. Ekkor hirtelen ráeszméltem, hogy nem álom volt. Tényleg nem otthon vagyok. És az a szőke hajú fiú pedig... ki az?
- Áh, szia! Biztos te vagy az új lány! Én Matt vagyok - mondta mosolyogva, majd mint aki jól végezte dolgát levette atlétáját, amiben vélhetőleg aludt. Gondolom, észrevette, hogy őt bámultam, mert mosolyogva így szólt:

- Remélem nem bánod, ha előtted öltözök. Tudod, így is késésben vagyok, és nincs időm téged is felébreszteni a holdkórodból.
Igaza volt. Tényleg valamiféle holdkórban szenvedtem. De ha eddig nem lett volna elég feldolgozni azt, hogy hol vagyok, mostmár fel kellett dolgoznom a felsőteste látványát is. Ugyan még nem láttam sokat de az övé... angyalok formálta! Igen, biztosan angyal. De a piros szem nem illik a képbe. Mióta van az angyaloknak piros szemük? Nem tudom. De ennek az angyalnak az van...

Night - megszokott csodák.. -

...Fáradtan lépkedtem a hóban. Valamiért úgy éreztem, ha nem állok meg, nem gondolok semmire. Csak mentem előre, előre. És úgy éreztem, nem szabad megállnom. Nem tudom miért, de nem akartam ezen gondolkodni. A testem vitt előre. Az agyamat elhagytam valahol útközben.

Mikor úgy éreztem, elég messzire kerültem a külvilágtól, akkor leültem a hóba. És akkor erőt vett rajtam, ami ellen küszködtem: a sírás. Csak folytak a könnyeim, apró lyukakat olvasztva maguknak a hideg hóban. Nem törődtem semmivel. Annyi ideig ültem ott, hogy a végére elfelejtettem, miért is vagyok ott. Akkor felálltam, és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Ekkor hideg szellő csapta meg a hátamat. Nem tudtam, honnan jött, mivel addig szélcsend volt. Visszaereszkedtem a hóba, de már nem tudtam sírni. Aggasztó csönd volt. Arra gondoltam, talán eddig a sírás elterelte erről a figyelmemet... de nem. Ezt észrevettem volna. Úgy éreztem, el kell indulnom az erdő felé. Mivel az agyamat még nem találtam meg, arra nem gondoltam, hogy egy erdőben elég sok veszélyes dolog lehet egy magamfajta lánynak. De ezzel mit sem törődve szedtem lábaimat egyre gyorsabban. Mikor a széléhez értem, megálltam, és egy hatalmas fenyőt kezdtem el vizsgálni. Nem volt rajta semmilyen élőlény. Mégis úgy éreztem, ki kell nyújtanom a teteje felé a kezem. És akkor a rajta lévő összes hó leesett elém. A lábam elé. A fenyő olyan zöld lett, mintha csak egy szép, nyári nap lett volna. Nem csodálkoztam. Úgy éreztem, ennek így kellett történnie.
Megint elindultam. Ahogy sűrűsödtek a fák, egyre gyorsabban lépkedtem. Olyan volt, mintha keresnék valamit, csak nem tudtam, hogy mit. Én nem, csak a lábaim. Ők pedig csak vittek. Normális esetben eszembe jutott volna, hogy nemsoká besötétedik, és sötétben nem találok ki. De ez nem volt normális eset. Mikor már 10 perce csak gyalogoltam befelé, halk ágreccsenést hallottam a jobb oldalam felől. Ez elég volt hozzá, hogy megálljak. Megálltam, de nem féltem. Nem is voltam kíváncsi. Mintha egy jól ismert filmet néztem volna, rezzenéstelen arccal fordultam a hang irányába. Gondolkozás nélkül kinyújtottam a karom, és a hó elpárolgott előlem, majd a saját magam által kialakított ösvényen elindultam arra, ahonnan az előbb a hangot hallottam. A fa előtt megálltam, és vártam. Néhány pillanat múlva rájöttem, miért is mentem oda.
Egy fiatal nő lépett elő a fa mögül. Hosszú, fekete haja a derekáig ért. Ezüst szinű, testhez simuló ruhát viselt, mely megmutatta tökéletes alakját. A szeme sárgán fénylett. Mégis olyan ismerős volt. Mielőtt eszembe jutott volna, honnan, megszólalt:

- Tudtam, hogy el fogsz találni...