Ültem a hintában. Kezem az óriási kabát ujjába húzva. Lábammal elszántan hajtottam magam, és sikerült a gondolataimat is egy helytelen? témára hajtani. Ó, mit áltatom magam, emiatt a dolog miatt mentem ki hintázni. A hintázás a gondolatok, álmok átszövését, átgondolását jelenti, nálam legalábbis.És egyszer csak... micsoda ötlet! Na de...képtelenség. Nem, nem lehet. De, lehet. Bizonytalanság... Olyan közelinek tűnik a dolog mégis olyan távol áll tőlem. Távol tőlem, és az elhatározásaimtól. A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket; vonatkozhat ez a saját magamnak állított szabályokra is? Ezen még sosem gondolkoztam de talán...
Álmodni valamit. Valamit ami annyira valóságos, annyira hihető, hogy fájdalmas dolog ráébredni, hogy nem valóság... Beleélni magunkat és később mikor szembenézünk az álommal meglepődni?! Meglepődni a saját elszántságunkon. Meglepődni azon, hogy mi mindent képesek lennénk eldobni a célért. Meglepődni azon, hogy mennyire meg tudnánk változni csak egy dologért, ami annyira jelentéktelennek tűnik egy ember életében, de mégis annyira jelentős az adott pillanatban. Összevetni az érveket és az ellenérveket, amik aztán összegabalyodnak és egy nagy csomóba állnak össze. Már nincsenek érvek és ellenérvek már csak egy kerek egész van: a célom. A célom, amit meg akarok valósítani de nem merem; ami idegen utakra vezetne, olyan utakra amiket nem szeretnék idegennek tekinteni, de mégis azok; olyan utakra, amelyek mindenki által ismertek, általam is, de nem eléggé... nem eléggé, hogy elég legyen a célom eléréséhez. Mi vezet most jóra? Az ész? A szív? Az álmom??
Az idő mindenre megadja a választ. Néhány perc, néhány nap, néhány hónap, néhány év... És most olyan közel van... Túl közel...
