2013. nov. 27.

Curriculum Vitae

Tökéletes voltam. Nem fogok szerénykedni. Tényleg. Megkaptam mindent, egészséges voltam, fiatal, szép és mindenben a legjobb. Bármibe kezdtem, sikerült. Akármit próbáltam, mindig összejött. Nem tudtam nem a legjobb lenni bármiben is. És én ezt tudtam, láttam, érzékeltem... De sosem tudatosult bennem igazán. Sokáig nem értettem, miért van, hogy mindenki annyira tud örülni a legkisebb sikerének is. Ha én elértem valamit csak a megszokott elégedettség járt át, ami egész addigi életemen át. Nem éreztem semmi különöset vagy szokatlant, egyszerűen csak azt, hogy a világ úgy működik, ahogy működnie kell, és én is megtettem azt, amit elvárnak.
Az egész életem egy elvárás volt. Elvárták, hogy megszülessek, hogy beszéljek, járjak, tanuljak, gondolkodjak... Majd pedig később azt is, hogy legyek kiemelkedő. Legyek tökéletes. Legyek a legjobb. Az élet minden egyes területén. Megtettem, mert kellett. Úgy tettem, ahogy elvárták, és nem éreztem különösebb eredményét annak, hogy megfeleltem az elvárásoknak, mert ez nem is számított eredménynek. Ez alap. Létszükséglet. Mint az, hogy eszem, alszom, lélegzem.

Gyermekéveim úgy repültek el, hogy mindent tudtam, mindent a legjobban, csupán azt az aprócska tényt nem, hogy mitől érzik magukat az emberek olyan rohadt büszkének, ha elérnek valamit. Nekem ez olyan, mint megrágni egy falatot. Képzeld csak el, az összes ember büszke rá, hogy megrág egy picurka ételdarabot, sőt, le is nyeli, és utána még örül is magának, sőt! Mások is örülnek neki! Gyerekfejjel micsoda abszurd helyzet ez. És én mégis ezzel a helyzettel telítődve nőttem fel, de választ sosem találtam rá igazán.
Sokáig működött ez így. Akkor történt valamiféle változás, amikor felnőttem. Ugyanis akkor először mondták azt, hogy nem vagyok jó. Összezavarodtam. Mindent ugyanúgy csináltam, ahogy addig. A legjobb voltam. Mindenben. Több sikerem volt, mint amennyit egy normális ember elérhet, már-már lehetetlen mennyiségű. És akkor azt mondták, hogy nem vagyok jó. Nem elégedettek velem.
Éveket töltöttem gondolkodással. A világ rendje valahogy felborult, már nem volt körülöttem minden olyan rendezett és természetes, mint addig. Láttam a saját étkezésüknek örvendő embereket, láttam szülőket, akik örülnek gyereküknek, miközben eszik, és láttam magamat... De már nem tudtam hova tenni.
"Nem vagyok elég jó? Mit csinálok rosszul? Mit csinálhatnék jobban? Miben változzak? Miben legyek jobb? Hogyan legyek jobb?.......Más miért jobb...? Más hogyan jobb...? Hogyan lehetnék más...?"
Kezdtem azt érezni, hogy addigi életem csak egy illúzió volt, csak azt hittem, hogy tökéletes vagyok, csak hittem, hogy az a siker, ha jó vagyok, ha elérek valamit, ha megteszem, amit elvárnak. Kezdtem azt érezni, hogy nem is vagyok jó igazán. Sőt, rosszabb vagyok, mint mások. Mert hiába tudtam úgy rágni, mint a körülöttem lévők, én nem örültem magamnak, mert nem örült nekem senki. És minek rágjon az ember, ha haszontalan...?
Egy mondatra vártam. Három szóra. Az összes oklevelem, bizonyítványom és eredményem odaadtam volna, ha csak annyit kapok... De hiába próbálkoztam, küzdöttem vagy szenvedtem, soha, soha, soha nem kaptam meg. Úgy éreztem, kitaszítottja voltam annak a világnak. Mindenem megvolt, de nem volt igazán semmim. A legjobb voltam, mégis egy senkinek éreztem magam. Három szó kellett volna hozzá, hogy megváltozzon az életem és értelmet nyerjen.
Vártam, vártam, vártam, küzdöttem, elértem, megfeleltem - legalábbis próbálkoztam. De minden eredménytelen volt. És akkor feladtam.
Kiléptem. Befejeztem. Többé meg sem próbáltam megfelelni az elvárásoknak. Magamba zuhantam, és úgy tűnt, nincs, ami kirántson onnan.

Aztán kitaszítottak. Veszítettem. És egy ház tövében találtam magam. Csak a rajtam lévő koszos ruháimat őriztem, és egy szakadt szatyorban az okleveleimet, kitüntetéseket, bizonyítványokat. Elmúlt a nyár... Jött a tél. Nem éreztem semmit. Az érzékeimet nem vittem magammal. Jött egy hideg éjszaka. Majd sötétség. Majd egy mentőautó.
Nem gondoltam volna, hogy az életem egy lepukkant hajléktalanszállón fog értelmet nyerni. Ahogy a fagytól lebénult végtagjaimat ápolták, egy nővér jött be egy szelet kenyérrel a kezében. "Ennie kell" - mondta. Nem tudtam, hogy bármimet is mozgatni tudom, így engem is meglepetésként ért, mikor a szám a parancsra kinyílt, majd a belehelyezett kenyérdarabot szépen, lassan rágni kezdte. Majd akkor megtörtént a csoda. Megszólalt az ápoló: "Nahát! Nem gondoltam volna. Egy ilyen éjszaka után... Büszke vagyok magára!"
Végigsírtam az éjszakát. Aztán a következő napokat, heteket, hónapokat és éveket. Kimondhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Nem tudtam vele mit kezdeni. Jártam különböző helyeken, különböző embereknél, cégeknél, nagyvállalatoknál, és mindenkinek elmondtam, hogy fel kell venniük! Tökéletes vagyok, a legjobb, és... büszkék rám. Ráadásul enni is tudok. De sehol nem értettek meg. Hiába voltak végre rám is büszkék, társaim nem értették ezt meg. Nem látták be, amit én már beláttam. Így teljesen összezavarodtam. Már nem tudom, hogyan is működik a világ, vagy hogy mi tesz egy embert emberré, egy sikeres embert sikeressé. Azt hittem, tudom, ki vagyok. Azt hittem, végre teljes ember lettem. Tökéletes. De a világ valamiért nem érti meg.
Ez tehát rövid indoklása annak, hogy miért nyújtom be Önöknek a kérvényt, melyben azzal fordulok Önökhöz, hogy határozatlan időre szíveskedjenek pszichiátriai kezelésük alá vonni.