Magyarázkodás

Sokszor felteszik a kérdést nekem és a többi kívülállónak, hogy számunkra mi a legnehezebb dolog az életben. Szeretni, utálni, megbocsátani, felejteni… Sablonos életigazságok ezek, amiket annyira egyszerű megcáfolni. Az örök kötekedő azt mondja, hogy „Miért, talán anyádat olyan nehéz szeretned? Az egész életedet adta csak végülis, házat, kaját, gyerekkort meg tapasztalatokat. Ő tanította meg, mi az a szeretet, és akkor még iránta sem vagy képes valami kis érzelmeket táplálgatni?” Vagy mondhatja, hogy ha egyszer szeretsz, akkor az a valaki, ha hibázik – mert hibázik, gyakran azzal, ha egyáltalán viszont szeret – akkor ne mondd már, hogy olyan nehéz utálni, gyűlölni, csúnya helyekre küldeni, aztán 10 perc múlva ezt megbánni, és másnapra elfelejteni az egészet!... Nem. Engem nem izgatnak ezek a divat „nehézségek”. Viszont tudod, mi nem megy nekem?
Képzeld el, hogy szeretsz. Szeretnek. Gyerek vagy, talán örökre gyerek. Hip-hop eldobnak, mint egy babát vagy egy plüsskutyát. Nem kell sok idő, hogy roncsaidat összekapargatva újra felemeljenek, kézhez szoktassanak, mint egy igazi kiskutyát. Valójában erre semmi szükség, hiszen csak egy plüsskutya vagy, akit bárki simogathat, dobálhat, szerethet, rugdoshat. De valaki mégis veszi a fölösleges fáradságot, és törődik veled, gondoz, ápol, kivirágoztat… Annyira ragaszkodsz hozzá, hogy az már logikátlan. Ám sajnos nem olyan gazdit kaptál, aki olyan hűséges hozzád, mint amennyire te hozzá. Gyorsan eldob még egyszer, mikor már egészen megszelídített, és csak heversz utána a földön. Használhatatlanul. Egy dolog tartja benned a plüsskutya-lelket.

Hát szereted! Tiszteled és becsülöd, aki pár percre a karjaiba vett, és hiába hagyott ott, legalább hagyott maga után valami emléket is egy-két szívdarabka mellett. Így kapaszkodhatsz ezekbe. Ezek az elemek, amelyektől mozogni, ugatni és lihegni tudsz, hogy érdekesebb legyél. Ezektől leszel vonzóbb a többi kisgyerek számára. Viszont mint az összes elem, ezek is lemerülnek. De újratölthetőek… Tudja ezt jól a gazdád, és mielőtt teljesen használhatatlanná válnának, jön, és újra feltölti őket.
Jobban működsz, mint valaha. De aggódsz, hogy vajon meddig? Mikor leszel elég unalmas ahhoz, hogy megint eldobjanak? Tudod, érzed, meg van írva, hogy nem kell sokat várnod. Tudja a gazdád, hogy türelmetlen vagy, így otthagy mielőtt el kéne kezdened sejteni a dolog bekövetkeztét.
El lehetne még ezt játszani párszor, de a vége mindig ugyanaz: eldobott, földön heverő, megtaposott, ám még mindig hibátlanul működő plüsskutya vagy. Nincs ebben semmi nehézség, tudom. Ehhez semmit nem kellett tenned, de hát nem is tudnál.
Elhagyva, megbántva, megunva…
Ugye a logika azt kívánja, hogy vess ennek véget, ne hagyd, hogy még egyszer így járj. Ne engedd! De ugye nem felejtetted el, hogy mi vagy? Ugye emlékszel rá, hogy egy plüsskutya vagy, mely csak addig tud mozogni, míg fel vannak töltve az elemei? Akkor áruld el, mégis hogyan tudnád megakadályozni, hogy jöjjön a gazdád, és feltöltse az elemeidet, mikor ez tart plüsskutyai életedben?
Mikor eldob is hozzám ér. Láthatom elmenni, mással játszani, és ez fáj… de olyan édesen fáj. Az ő fájása édesebb, mint más simogatása. Akkor miért, miért, miért legyek büszke és öntudatos? Miért próbáljak meg elszökni, mikor vagy így, vagy úgy, de a gazdám szobájában boldog vagyok? Hát mióta fontosabb a büszkeség a boldogságnál?!

Ezerszer megmondták már, hogy legyek büszke. Ötmillió fejmosás, nyolcszázezer kioktatás, milliárd bölcs tanács és megannyi lehülyézés után sem tudtam még megértetni másokkal és magammal, hogy én ezt értem! Én ezt tudom! Én tökéletes tervet ápolgatok mélyen elásva arról, hogy hogyan éljek ezután helyesen, ahogy illik. De kérlek… Mit ér a szó, a tanács, a parancs és a tervek, mikor én sem vagyok más, csak egy százszor elhagyott, megunt és eldobott plüsskutya?! Mit érek vele, hogy tudom, hogy inkább büszkének kéne lennem, hogy tudom, hogy nem kéne hagynom, amikor magatehetetlen vagyok? Egyetlen embertől függök, és pont a vele összekötő kötelet próbálnám elvágni?! Alattam fene tudja mekkora mélység, csak a gazdám tart… Zuhanjak inkább öntudatlanul, tudva, hogy többé oda vissza nem tudnék kapaszkodni? Hát bolond vagyok én?! Az nem! És tudod mi nem még? Büszke.

Nem tudok büszke lenni. Büszke vagyok a plüsskutyaságomra, a farkamra, a puha szőrömre, arra, hogy tudok mozogni és ugatni. Ám az igazi büszkeséget kifelejtették belőlem kicsi kínai gyártóim. Helyette véletlenül ragaszkodást és kötődést raktak a műanyag, gondosan lecsavarozott belsőmbe. Ez van. És könnyen megunható is vagyok. De legalább olykor-olykor rám néz a gazdám. Néha felvesz, játszik velem, szeret: és ez olyan mocskosan jól esik. Jobban, mint bármi más, ezen a rohadt világon. És tudod mit?

Elrontott világ ez. Minden olyan könnyű, de mégis lehetetlen. Plüsskutyaként pláne. De nem bánom a sorsom. Nem bánok én semmit. És lehet, hogy néha megéri a nehéz dolgokat megpróbálni, lehet, hogy sokszor a logikus út talán elérhetőbb, mint gondolnám. Na de… akkor miért vágyunk mindannyian a leglogikátlanabb, legmegmagyarázhatatlanabb útra? Miért akar mindenki plüsskutya lenni?

Mert bolondok vagyunk. Mert szerelmesek.