Milyen jó lenne hóembernek lenni. Csak rábízni magunkat az emberekre, hogy olyannak építsenek, amilyennek akarnak. Hogy úgy díszítsenek, ahogy akarnak. Hogy ki legyek szolgáltatva a Nap számomra gyilkos sugarainak. Csak álldogálni, és várni, hogy elolvadjak. Csak várni, hogy alkotóelemeim vízzé váljanak, majd a földön elterülve tűrni, ahogy az emberek, akik építettek, keresztülmenjenek rajtam. Dehát ez a sorsom. Ezen nem vitatkoznék. De még rövidke élettel is milyen boldog lehetnék. Ha rámnézne valaki, mosolyogna. Eszébe jutnának a szép emlékek. Esetleg csak a ferde orromon mosolyogna. Mindegy is. A lényeg, hogy boldogságot okoznék. Mert ma már máshogy nem lehet. Mindenkinek más a boldogság. (de ezt az előző bejegyzésben bővebben megbeszéltem magammal) De ha mindenkinek más, akkor hogy találjak valamit, aminek mindenki örül? Hát így, hóemberként. Majd talán következő életemben a hóembernek készülők sorába állok be. Igen. Így lesz.
