...Rettentően féltem. Nem attól féltem, hogy megtalálnak, hanem attól, hogy nem találkozhatok újra a szeretteimmel. Akik már a családommá váltak...
Körbenéztem: sűrű erdő volt, melynek talaja nedves volt, és növényzet is csak szétszórtan volt rajta. A fáknak nagyon sűrű lombja volt, alig szűrődött le valamicske napfény az aljzathoz. Körben emberek feküdtek. Aludtak. Egyedül én voltam ébren és vártam, hogy jöjjön Ő. Vagy legalább valamilyen ismerős.
Elhagyatottnak, magányosnak éreztem magam. Elém tódult a sok kép a többiekről: akiket talán soha nem láthatok. Tudtam, hogy nekik is bujdokolniuk kell majd. Úgy éreztem, minden az én hibám. Mégis túl önző voltam ahhoz, hogy az ne jutott volna eszembe, hogy milyen jó lett volna velük útra kelni... Viszont akkor nem jöhettem volna az indiánokhoz. Így sem tudom, hogy befogadnak-e egy ilyen lányt, mint én. Bár jól ismerik a múltamat és gondolom már a jelenemet is, ezért hátha lesz bennük annyi együttérzés, annyi jóakarat... De csak reménykedni tudok.
Untam az üldögélést, így lehasaltam énis a hideg földre, karomat a szemem elé tettem, mintha attól félnék, hogy a látványba fogok belepusztulni.
Egy kis patak folydogált mellettem. Néztem a vizét, de annyira sekély volt, hogy fürödni aligha lehetett volna benne. Halak sem voltak benne, se semmilyen élet. Csak úgy volt.
Nem sok idő telt el, máris lépteket hallottam. Ő volt az. Lehasalt mellém, és úgy éreztem, tudja mi történt. Nem kellett magyarázkodnom. A kezét az enyém mellé tette, tenyérrel lefelé fordítva. Néztem a saját kezemet, és még mindig a többieken gondolkoztam, mikor szinte magától megmozdult a kezem és a tenyerem az övé alá csúsztattam. Láttam, ahogy elmosolyodik, és belemarkol a kezembe. Szinte elveszett az enyém az övébe.
Sok ideig lehettünk így, mire felkeltem, és rádöbbentem, hogy több indián is jött. Egy tűz körül üldögéltek, és számomra ismeretlen nyelven beszélgettek nyugodtan. Nem vették észre, hogy őket figyelem, vagy csak nem akartak tudomást venni rólam. Nem lehettem biztos benne, hogy végül befogadnak. De mindennél többet adtam volna érte, ha legalább náluk megnyugvást találhattam volna.
Ekkor egy bokorból kilépett egy ember. Megláttam hogy a bokron túl egy hatalmas sátor van felállítva. Aztán sorra előlépett több ember is, velem egyidős lányok voltak. Kijöttek, de nem szóltak hozzám egy szót sem. Én néztem őket, de nem mondtam semmit.
Kis idő múlva felálltam, hogy odamenjek a patakhoz. Céltalanul indultam el. Észrevettem hogy jön utánam Ő is. Leguggoltam a patak mellé, és a jobb kezemet belemártottam a pár centis vízbe. Jól esett a hűvös. Ő is odaült mellém és várt, miközben engem nézett. Miután lerázogattam a kezemről a vizet, odaültem mellé. Nem emlékszem, hogy mondott-e valamit, de a következő pillanatban odahajoltam hozzá és megcsókoltam.
Elhajoltam az arcától és a szemébe néztem. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha összeházasodnánk -már ha az indiánok csinálnak olyat-. Születnének gyerekeink. Kis fekete hajú, rézbőrű gyerekek. Milyen szépek is lennének.. Rám csöppet sem hasonlítanának, de kit érdekel?!
Megint odahajoltam az arcához, de a következő pillanatban meghallottam a megszokott dallamot, és rájöttem, hogy fel kell kelni: az álmok nem tartanak örökké...
Körbenéztem: sűrű erdő volt, melynek talaja nedves volt, és növényzet is csak szétszórtan volt rajta. A fáknak nagyon sűrű lombja volt, alig szűrődött le valamicske napfény az aljzathoz. Körben emberek feküdtek. Aludtak. Egyedül én voltam ébren és vártam, hogy jöjjön Ő. Vagy legalább valamilyen ismerős.
Elhagyatottnak, magányosnak éreztem magam. Elém tódult a sok kép a többiekről: akiket talán soha nem láthatok. Tudtam, hogy nekik is bujdokolniuk kell majd. Úgy éreztem, minden az én hibám. Mégis túl önző voltam ahhoz, hogy az ne jutott volna eszembe, hogy milyen jó lett volna velük útra kelni... Viszont akkor nem jöhettem volna az indiánokhoz. Így sem tudom, hogy befogadnak-e egy ilyen lányt, mint én. Bár jól ismerik a múltamat és gondolom már a jelenemet is, ezért hátha lesz bennük annyi együttérzés, annyi jóakarat... De csak reménykedni tudok.
Untam az üldögélést, így lehasaltam énis a hideg földre, karomat a szemem elé tettem, mintha attól félnék, hogy a látványba fogok belepusztulni.
Egy kis patak folydogált mellettem. Néztem a vizét, de annyira sekély volt, hogy fürödni aligha lehetett volna benne. Halak sem voltak benne, se semmilyen élet. Csak úgy volt.
Nem sok idő telt el, máris lépteket hallottam. Ő volt az. Lehasalt mellém, és úgy éreztem, tudja mi történt. Nem kellett magyarázkodnom. A kezét az enyém mellé tette, tenyérrel lefelé fordítva. Néztem a saját kezemet, és még mindig a többieken gondolkoztam, mikor szinte magától megmozdult a kezem és a tenyerem az övé alá csúsztattam. Láttam, ahogy elmosolyodik, és belemarkol a kezembe. Szinte elveszett az enyém az övébe.
Sok ideig lehettünk így, mire felkeltem, és rádöbbentem, hogy több indián is jött. Egy tűz körül üldögéltek, és számomra ismeretlen nyelven beszélgettek nyugodtan. Nem vették észre, hogy őket figyelem, vagy csak nem akartak tudomást venni rólam. Nem lehettem biztos benne, hogy végül befogadnak. De mindennél többet adtam volna érte, ha legalább náluk megnyugvást találhattam volna.
Ekkor egy bokorból kilépett egy ember. Megláttam hogy a bokron túl egy hatalmas sátor van felállítva. Aztán sorra előlépett több ember is, velem egyidős lányok voltak. Kijöttek, de nem szóltak hozzám egy szót sem. Én néztem őket, de nem mondtam semmit.
Kis idő múlva felálltam, hogy odamenjek a patakhoz. Céltalanul indultam el. Észrevettem hogy jön utánam Ő is. Leguggoltam a patak mellé, és a jobb kezemet belemártottam a pár centis vízbe. Jól esett a hűvös. Ő is odaült mellém és várt, miközben engem nézett. Miután lerázogattam a kezemről a vizet, odaültem mellé. Nem emlékszem, hogy mondott-e valamit, de a következő pillanatban odahajoltam hozzá és megcsókoltam.
Elhajoltam az arcától és a szemébe néztem. Arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha összeházasodnánk -már ha az indiánok csinálnak olyat-. Születnének gyerekeink. Kis fekete hajú, rézbőrű gyerekek. Milyen szépek is lennének.. Rám csöppet sem hasonlítanának, de kit érdekel?!
Megint odahajoltam az arcához, de a következő pillanatban meghallottam a megszokott dallamot, és rájöttem, hogy fel kell kelni: az álmok nem tartanak örökké...
(saját álomból megmaradt foszlányok, kiegészítve)
(a csak Ő-ként emlegetett indián fiúnak azért nincs neve, mivel az álmomból nem derült ki)
