1 nappal ezelőtt még nem gondoltam arra, hogy van arany középút is. Sőt, 2 órával ezelőtt sem. Mélypont után jön az emelkedés. Ez így normális. És ezért lehet, hogy én is normális vagyok. Mondjuk... kizárt.Nem, nem hagytam fel az előzőekben leírt dolgokkal. Kizártam az életemből a szerelmet, amíg alkalmasnak nem találom arra, hogy visszavegyem. Vagy amíg ő alkalmasnak nem talál arra, hogy visszafogadjon. Még mindig nem érdekel pár dolog. Még mindig hagyom, hogy történjenek a dolgok. És nem, még mindig nem szeretem használni az agyamat. Majd valami visz előre és ha annak a valaminek van elég ereje előrevinni, akkor biztos lesz elég ereje irányítani, tehát nekem semmi dolgom. Csak élem az életem és várom, hogy történjen valami jó is velem. Azért reménykedni csak szabad...
Miután a tökéletes álarcom eltűnt, elveszett, azután úgy tűnt, nincs remény. Saját magamnak építettem ki a nyomorúságom falait, viszont lerombolni képtelen vagyok. És milyen apró örömök elegek ahhoz, hogy az a fal ha leomlani nem is tud, de legalább ablakok keletkezzenek rajta! Ezek a kis ablakok is elegek voltak ahhoz, hogy valamennyire visszaszerezzem az életkedvem. Mert volt egy pont, mikor nem érdekelt, mi lesz velem. Közömbös volt nekem a halál. Mintha ismerném, köszönnék neki az utcán, ha meglátom, de nem állnék le vele beszélgetni. Mintha ismerősöm lenne myvip-en, de kommentárt nem írna a képeimhez. Közömbös volt az élet is. És a kettő között talán nem is érzékeltem a különbséget. Élet, halál, rendben van. Majd valami lesz. Ilyen tudattal túlélni egy sétát... figyelemreméltó! Azt hiszem, akár büszke is lehetnék magamra, de mivel annyira nem érdekel, mi van velem, ezért nem méltatom büszkeségre magamat.
Igen, boldog vagyok. Megtaláltam az arany középutat az elhatározásom, és a boldogság között. Kevesebb érzelemmel ugyan, de visszatértem. Visszatért a vidám énem, és készen állok... élni. Mert másra nem állok készen. Így talán az embereket sem üldözöm el magam mellől. Az embereket, akik észrevették, hogy bajom van, noha nem volt nehéz feladat, de akkor is. A törődés jóleső érzés, bár ezt mindenki tudja, úgyhogy fölösleges volt közölnöm. Tehát maradhatok ember. Ez jó dolog. Megint csak büszke lehetnék magamra, amiért ember vagyok. De nem táplálok érzelmeket magam iránt. Mások iránt se sokat, de éppen eleget. Azt a bizonyos szeretetformát pedig messziről kerülöm. Nem kellenek nekem a bonyodalmak megint. Vihar után napsütés kell, nem pedig még egy hurrikán! Szerintem ezzel mindenki egyetért.
Kicsit kezdem unni a saját életemet. Olyan monoton, unalmas. Színt kéne vinni bele. Persze gondolkodás nélkül ez jóval egyszerűbb feladat... De akkor mi tart vissza? Az agyam biztos nem. A szívem sem. Akkor? A lábaim? Azokat is hagyjam el? Nem tudom. De valami izgalmasat tényleg ki kéne próbálnom. Elvégre mit élvezhetnék, ha még a saját életembe is beleunok? Nem akarok véget vetni neki, úgyhogy csak a szinesítés lehet jó megoldás. Tehát akkor következő küldetés? Részemről elég sok van. Csak kudarc ne legyen annyi. Nem hiányzik még egy mélypont...
