Az én csodám több, mint 3 napig tart... Emlékszel?
Nos...:) A drága csoda úgy döntött, hogy elég volt a boldogságból. El akart menni. A régi-én könnyes szemmel intett volna búcsút neki, és zuhant volna vissza a régi, elkeseredett, szánalmas állapotába. Hogy van-e új-én azt csak most tudtam meg. Mert elöntött a keserűség, megfordult a fejemben sok minden... de végül arra jutottam, hogy nem.. NEM HAGYOM, hogy elszökjön mellőlem a csodám! Mert az enyém, és még az is marad egy jódarabig! NEM HAGYOM, hogy az legyen, mint ami eddig mindig is volt! NEM HAGYOM, hogy megint elöntsön a bú, a rosszkedv! Nem ezt érdemelném. Hiszem, hogy kijárt már nekem ez, és hiszem azt is, hogy nincs még itt az ideje, hogy megint bűnhődjek... valamiért. Elegem van belőle, hogy a saját életemet nem én irányítom, nem a saját döntéseim következményeit viselem, csak hagyom, hogy történjenek a dolgok. Nem akarok porszem lenni, nem akarok beleolvadni a tömegbe, nem akarok olyan lenni, mint bárki más. NEM AKAROK SODRÓDNI AZ ÁRRAL. Nem akarom, hogy ne tudjak kiszállni, új utat keresni... Nem, nem nem! Lehet, hogy régebben ebbe beletörődtem, de már nem! Történt már velem elég dolog ahhoz, hogy tudjam, hogy mi az, amit tennem kell, és mi az, amit tűrnöm kell. Ezt nem szabad tűrnöm! És nem is fogom! A csodám marad!!!
Hosszú önmarcangoláson mentem keresztül. Mert sajnáltam magamat, holott nemis saját magam kéne...
Elborult előttem a világ... A lábam megint elkezdett vinni, és én hagytam neki. A sírhoz vitt. Nem tudtam pislogni sem... Ott aztán lenéztem a földkupacra, és rádöbbentem mindenre... Nem tudtam a tudat súlyát elviselni.. Körbenéztem, és a szemem a háztetőn állt meg... Egy pillanatot sem vártam, szaladtam, és úgy, ahogy voltam, felmásztam a tetőre. Ott aztán összehúztam magam, és elkezdtem sírni. Szinte láttam magam előtt azt a kedves, bágyadt, de mégis pajkos szemet... Úgy éreztem, a fájdalom felemészt engem, és a testem is. De akkor ránéztem onnan fentről a sírra... Ő küzdött! Ő harcolt élete végéig! Én ne lennék képes rá akkor?! Szánalmas lenne, ha én nem bírnám ki ezt, mikor ő sokkal nagyobb kínokat élt át.
Letöröltem a könnyeket az arcomról, és erőt vettem magamon. Ha kell a a régi álarc, akkor visszaveszem. De nem leszek ilyen gyenge, ilyen szánalmas... Mert semmi értelme. Rájöttem már, régebben mit hibáztam, és nem akarok ugyanabba beleesni.
Azóta átgondoltam mindent. Fölösleges dolgokon aggódok. Ami pedig nem fölösleges, az pedig múlandó. Semmi sem örök, ezt mindig is tudtam, viszont a komolyságát csak most kezdem megérezni... De ideje arrébb lökni a rossz dolgokat, és magam elé söpörni a jókat. Mert van belőlük bőven, csak kicsit ki kell nyitnom a szememet. Ezt mostanában gyakran elfelejtettem...
Erősebb lettem. Már tudok úgy azokra a bizonyos rossz dolgokra gondolni, hogy nem önt el egyből a szomorúság, nem gyűlnek egyből könnyek a szemembe. Azt hiszem, erre a csatára önmagammal szemben már nagyon rég szükségem volt.
