...Nehéz lett volna nem észrevenni, hogy lélegzik. Zihált, mint mindig, az utóbbi 1 hétben. A lépteimre felemelte a fejét, majd bágyadtan a szemembe nézett. Mosolyogva léptem elé, és guggoltam le. Hozzáértem a fejéhez, és megint rácsodálkoztam, milyen sovány. A mosoly lehervadt az arcomról. A szemébe néztem. Ott volt benne a régi tűz, az a régi pajkosság, amit úgy szerettem benne. Viszont a szeme fáradt volt, látszott rajta a szenvedés. Próbáltam erőt venni magamon. Esőcseppek gördültek le az arcomon már előtte is, így csak a víz hirtelen forrósága győzött meg róla, hogy sírok.
A kutyám feküdt előttem. A kutyám, akivel együtt nőttem fel. Aki része volt minden napomnak. Akit úgy szerettem, mintha testvérem lett volna. És most ott feküdt előttem, ázottan, sárosan, lefogyva, zilálva, felpuffadva. Kerestem a tekintetét, de ő nem nézett már rám. A kaput nézte. És akkor nekem eszembe jutott mikor először játszottam vele. Majdnem ott ültem, ahol most guggoltam. Kicsik voltunk még, vidámak. Legkevésbé sem gondoltam arra azona szép, nyári napon, hogy majd egyszer bele fogok gondolni, milyen jó is volt még akkor. Hogy elrepült egy élet... Egyik percben még szalad... másikban nem tud megmozdulni. Tehetetlenül ki van téve mindennek...
Mennyivel másabb lenne, ha az emberek is csak ennyit élnének... Ha csak 14-15 évük lenne arra, hogy mindent kipróbáljanak, amit akarnak. Én már lehet nem élnék... pedig mennyi mindent nem próbáltam még ki. Jobb világ lenne? Nem tudhatom. Nem tudhatja senki.
Felnéztem az égre. Szürke volt, már kezdett sötétedni. Az esőcseppek fáradtan hullottak le, fáradtan érték az arcomat, fáradtan gördültek le. Minden fáradt volt. Nem akartam őt ott hagyni egyedül. Motoszkált bennem egy gondolat, hogy talán utoljára látom élve. Próbáltam elkergetni a gondolatot, de csak nem sikerült. Rátettem a kezem a hátára, és behunytam a szemem. Eszembe jutottak a közös séták, az a sok bohóckodás, az a sok vidám perc. Ugyan csak a gyerekkori legjobb barátom feküdt előttem, mégis olyan érzés volt, mintha a gyerekkorom haldokolna. Mintha bármelyik percben elveszthetném, és nem tudnám, mi lenne utána.
"Bárcsak vissza tudnám fordítani az időt!"-gondoltam most is. De sajnos ez lehetetlen, pedig néha olyan jól jönne... Nem is tudom, melyik életszakaszomba mennék vissza először... Bár élvezem ezt a mostanit is, de nem vagyok vele megelégedve. Volt már ettől jobb, és remélem lesz is. Meglátjuk.
Nehéz volt felállnom mellőle. Megtöröltem a szememet, és elindultam befelé. Mégegyszer visszanéztem rá, elmosolyodtam, és mintha vártam volna, hogy visszamosolyogjon.. de nem tette. Majd talán holnap...
