Én teljesen hozzászoktam, hogy nem tudok meglepődni. Mindent megérzek előre. Pár hónapja ha hirtelen nagyon jó kedvem lett, minden ok nélkül, akkor tudtam, hogy valami nagyon jó dolog fog velem történni. És ugyanez a rossz esetben is. Páran teljesen okkal mondhatták azt, hogy nagyon megváltoztam, iszonyatosan szeszélyes és kiszámíthatatlan lettem.
Mostanában viszont egyszerűen ha történik valami, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy: tudtam. Hogy honnan, azt nem tudom, de tudtam, hogy ez lesz. És ezért nem is tudom azt mondani, hogy 'micsoda meglepetés'.
Ez mind teljesen rendben van. Nem beszélek erről senkinek, mert fölöslegesnek tartom, és esetleg hülyének néznének, hogy egyszerű dolgokba ilyeneket képzelek bele. De nem erről van szó. Ezt át kell élni... De mindegy is. Teljesen jól eléldegéltem így.
Viszont történt egy nagy változás az életemben... Leírtam, lehet sejteni. Ez is rendben van.
...A szakítás előtt egy hónappal kb. elkezdtem írni egy novellát. A történet gyorsan megszületett az agyamban, én pedig leírtam mindent úgy, ahogy kigondoltam. A történet tetőpontjánál viszont abbahagytam az írást, és utána el is felejtettem az egészet, abba is hagytam. A történet befejezetlen maradt...
Szakításunk körülményeiről annyit, hogy nem szeretett már. Azelőtt egy nappal még együtt voltunk, és minden olyan volt, mint régen. Legalábbis ezt gondoltam. Aztán persze kiderült, hogy mégsem. Elmondta, hogy pár szokásom idegesítő, majdhogynem elviselhetetlen. Talán emiatt szeretett ki belőlem...
Nagyon nehéz volt ezek után, mint mindenkinek, persze. Talán egy hétig elviselhetetlennek éreztem a hiányát, és nagyon sok hülye gondolat megfordult a fejemben. Aztán elvetettem mindet, és úgy döntöttem, megpróbálok túllépni rajta. Nagyjából sikerült is.
De amikor egyszer eszembe jutott a megkezdett novellám, azt hittem, megőrülök. Hogy miért? Olvasd el:
Kellemes, tavaszi este volt. Nagyszerű hely, nagyszerű társaság. Én egy padon ücsörögtem, és vártam. A gyomrom kavargott, nagyon izgultam. Hihetetlenül boldog voltam. 2 napja összevesztem Vele, de kibékültünk, és akkor újra láthattam, és olyan volt, mintha nem történt volna semmi. Nem akartam hánytorgatni a múltat, de fájó sebként égtek bennem a szavak, amiket mondott. Minden egyes mondatával kínzott akkor, és megfogadtam, hogy nem adok okot neki még több ilyenre. Így, reményekkel telve vártam őt a padon, hogy aztán együtt menjünk a többi ember közé, és együtt élvezzük ezt a csodás éjszakát.
Nem sokat kellett várnom, hamar érkezett. Mosolyogva köszönt, én pedig majd' elájultam a boldogságtól, hogy már nem haragszik. Majd bementünk.
Odabent jól ismert arcok mosolyogtak ránk, és azoknak a mosolyoknak örültem legjobban, amelyek gazdái tudták, hogy ez az este kettőnknek igazán fontos.
Röpködtek a poharak, folyt az alkohol, és én még mindig alig tudtam elhinni, hogy minden a régi. Mellette öntöttem be pár pohárka szeszt, amelynek egy kis idő múlva elkezdtem érezni a hatását. Égett a testem, éreztem, hogy megint, ugyanúgy, visszavonhatatlanul szerelmes vagyok. Az érzés, mikor ajka az enyémhez ért, még mindig ugyanolyan jó volt. Nem akartam többé elereszteni... De muszáj volt. Nem sok idő múlva ment is el, hogy hova, nem tudtam, de akkorra már elég sokat ittam ahhoz, hogy ne is érdekeljen. Akkor már csak az éjszaka érdekelt. Legalábbis én így gondoltam. De 1 óra múlva elviselhetetlen hiányérzet tört rám. Megnyugodtam; tudtam, hogy ez az újra fellángolt szerelmem miatt van.
Tovább zajlott az élet. Régi, kedves barátom mellé kerültem. Nagyon furcsa érzés volt: hirtelen megkívántam... A szemembe nézett, és látszott rajta, hogy mit akar. Nem akartam ellenálni... De aztán eszembe jutott Ő, és gyorsan elkaptam a fejemet, majd kifutottam az utcára. Nagyon haragudtam magamra, amiért ilyesmire gondoltam, de nem tudtam tenni ellene. Senkinek nem mondok erről semmit - gondoltam. Visszamentem hát, és tovább éltem éjszakai életem.
Sötét volt. Megmozdultam, de egyből megfájdult a fejem. Kinyitottam a szemem, az órára pillantottam: 10 óra volt. Végigfutott a tekintetem a ruhámon. Még mindig ugyanabban voltam, amelyikben tegnap bulizni mentem. Elmosolyodtam. Micsoda este - gondoltam.
Kipattantam az ágyból, és tettem, amit mindig is szoktam. Kicsivel dél után kaptam egy sms-t Tőle, melyben csak ennyi állt: "20:30-kor a buszmegállóban." Felcsillant a szemem, mert tudtam, hogy újra látni akar, nem bánta meg, hogy nem szakított velem.
A délután nagyon gyorsan eltelt. Ahogy észbekaptam, már 8 óra volt, így elkezdtem készülődni. Pontosan indultam el, pontosan érkeztem.
Ugyanolyan volt, mint mindig. Ahogy megláttam, csodálkoztam, hogy ilyen férfival áldott meg az ég. Mikor odaért, megpuszilta az arcomat. Én mosolyogtam, és a tekintete után kutattam, de úgy tűnt, Ő inkább kerüli az enyémet. Így inkább én is az út szépségeibe feledkeztem, és vártam, mit fog mondani.
- Milyen volt a tegnap este? - kérdezte végül.
- Nagyon jó. De kár, hogy olyan hamar elmentél. Hiányoztál. De tényleg, hova mentél?
- Ööö, mindegy. Gondolom elvoltál nélkülem is.
- El, mert muszáj volt. Egyébként nem volt könnyű.
- Aha -mondta, és végre a szemembe nézett. Nagyon megrémültem attól, amit láttam. Szinte undorodva tekintett rám, bár ezt annak tulajdonítottam, hogy szomorú, amiért nem lehettünk előző este végig együtt. Lesütöttem a szememet, és vártam a folytatást.
Sóhajtott, majd így szólt:
- Nagyon sokat gondolkodtam mostanában. Tudod, rengeteget változtál, mióta együtt vagyunk.
- Tényleg? Nekem nem tűnt fel. Biztos jó hatással vagy rám - mosolyogtam.
- Bár én is ezt mondhatnám. Nekem nem tetszik az, amivé váltál, vagy nem tudom, nem értem az egészet. A lényeg, hogy nem olyan vagy, mint amilyenként megszerettelek. Akkor olyan jó volt, imádtam veled lenni, minden perc kincs volt. Most pedig már inkább jobb, ha nem beszélünk, mert... nem tudom. Nem értem, mi történhetett.
Elködösödött előttem a világ. A szavai ólomként nehezedtek a szívemre, és még mindig nem fogtam fel, amit mondott. Olyan volt, mintha nem lenne valóság. Olyan volt, mintha csak egy nagyon-nagyon rossz álom lenne. Fel akartam ébredni, de nem tudtam. Mire összeszedtem magam, felnéztem az arcára, hátha mosolyog, hátha csak meg akart tréfálni... De nem. A földet bámulta, és nagyon zaklatottnak, de ridegnek tűnt. Csak bámultam. Nem tudtam megszólalni. Képtelen voltam.
...Az ébresztőóra most is ugyanolyan kegyetlen volt, mint a többi reggel. Nagyon hosszú álom volt, de a legeslegjobb mind közül. Szerelmes voltam, jobbnál jobb dolgok történtek velem, és arról a fiúról tudtam, hogy szeret, akiért már addig is bármit megtettem volna. És megszólalt az ébresztő. Visszazuhantam a valóságba. Nincs visszaút. A valóság kemény, nem tűr el érzelmeket. Nem álmodok többé, ennyi. Ennyi....
- Szóval akkor... ennyi? - nyögtem ki végre valamit.
- Igen.
- Ahogy...ahogy...g..g..gondolod... - mondtam, majd a lábam megmozdult. Vinni akart valamerre. Nem is érdekelt, merre, örültem, hogy elszabadított.
Idáig jutottam. A fejemben összeállt történet vége az lett volna, hogy a lány elhalad azokon a helyeken, amelyekhez olyan szép emlékek kötötték, majd leugrik egy épület tetejéről, és -természetesen- meghal. De nem fejeztem be...
Nem tudom, másoknak mennyire lehet ez különös, hasonló, esetleg majdnem ugyanaz, de az tény, hogy egy hónappal azelőtt álmodni sem mertem volna, hogy szinte a saját szakításunk körülményeit írom le. Véletlen egybeesés lenne ez is? Talán. De egy biztos: nem hiába van E/1-ben...
