Nem tudom, képes lennék-e kiönteni a szívem. Bárkinek is. Ami azt illeti, próbáltam. Hogy milyen érzés volt? Nos.....mint amikor anyukád eldugja előled a csokidat, majd azt mondja, hogy Egyél!. Hasonlattal élve. De a valóságban olyan volt, mintha ki akarta volna valaki nyitni a szivemnek egyetlen ajtaját, ami már nagyon régóta be van zárva. Nagyon fura érzés volt. Talán sosem éreztem még olyat. Aztán kinyílt az ajtó, kiáramlott belőle pár dolog, de a szív gondolt egyet, és ismét bezárta ajtaját. Mégis megkönnyebbült volt utána, mert megszabadult pár kellemetlen érzéstől, gondolattól.
Sokszor feltépett, be nem gyógyuló sebek. Megtanultam már irányítani azt, hogy mikor öntik el a kellemetlen emlékek az agyam, és nagyon jól bevált. Mert magabiztosan alkalmaztam a módszert. De amikor elkezdek kételkedni abban, hogy helyes döntéseket hoztam-e, akkor sajnos nem megy ilyen könnyen. Nem sűrűn fordul ez elő velem. És általában valahogy mindig eloszlatom a kételyeimet. De ez most valahogy más volt..
Úgy gondoltam, hogy attól, hogy "kinyitottam egy pillanatra az ajtót", nem lesz mitől aggódnom, mert az, amitől úgy félek, nem fog bekövetkezni. Hmm, hát persze. Nem is következett be. Nekem kezdtek a gondolataim affelé terelődni. Ez végülis olyan, mint az öngyilkosság. Én akarnék saját magamnak óriási fájdalmat okozni, és tépném ki gyökerestül a szívemet.
Össze volt már törve, összeforrasztotta az idő, majd szépen, magától kezdett repedni, rozsdásodni, majd összeforrasztotta valaki, hogy aztán ellopja, visszaadja, és forrassza, csiszolja, szépítgesse, javítgasson rajta. De eközben a folyamat közben a szív is érez valamit, mindez nem fájdalommentes, és ezért nem lehet tökéletes a dolog, pedig arra vágyok, hiába tudom, hogy lehetetlen, hiába tudom, hogy nem is lesz. Valójában nem is a tökéletesre vágyok. Csak arra, hogy ne változzon a mostani állapot.
Össze volt már törve, összeforrasztotta az idő, majd szépen, magától kezdett repedni, rozsdásodni, majd összeforrasztotta valaki, hogy aztán ellopja, visszaadja, és forrassza, csiszolja, szépítgesse, javítgasson rajta. De eközben a folyamat közben a szív is érez valamit, mindez nem fájdalommentes, és ezért nem lehet tökéletes a dolog, pedig arra vágyok, hiába tudom, hogy lehetetlen, hiába tudom, hogy nem is lesz. Valójában nem is a tökéletesre vágyok. Csak arra, hogy ne változzon a mostani állapot.
Van egy pár másodperc, ami folyton előjön, és még mindig kísért, és még mindig ugyanolyan rossz, mint amilyen akkor volt. Egy vidám érzelmi állapotot is képes elrontani az az emlék. Nem is maga az emlék, hanem ami utána jött. A reakcióm, az éjszakáim, a gondolatok, melyek meg akartak ölni... És egy idő után én is a gondolataimat, ami ugye csak egy módon lehetséges... és az butaság.
De ami volt, elmúlt. Csak az a pár dolog nem akar szűnni, nem akarja elvinni őket az idő. Maradnak. És én nem tudok tenni ellenük semmit. Végülis mindegy. Nem is akarok, mert
Szerelmes vagyok ♥
