- monoton -

Nem számolom a napokat, mégis tudom, mennyi idő telt el bizonyos dolgok óta. Repül az idő, és én egyre jobban érzem azt, hogy nehezen tudom tartani a tempóját. Továbbra is szerelmes vagyok. A dolgok hihetetlenből kezdenek hihetően fantasztikusba fordulni. A napjaim nagy része filozofálással, valamint nevetéssel telik.
Senkinek nem szoktam mondani, miken gondolkozok ilyenkor. Van, amikor saját magamon, van, amikor másokon, van, amikor az egész világon, a dolgok működésén. Akárhányszor belefogok, mindig ismeretlen utakra tévedek. Eleinte ez megrémiszett, hogy annyi mindenre keresek még választ, de mára már megszoktam, és inkább csak hajt tovább. De előbb-utóbb mindig félbeszakít valami, ami nem engedi, hogy rájöjjek a válaszokra, hogy megoldást találjak olyan kérdésekre, amelyekre már nagyon régóta szeretnék. De ez az élet rendje, ha nem így lenne, nem érné meg reggelente felkelni, elviselni a napok monotonitását, vagy éppen megoldást keresni a monotonitás megtörésére.
Nem érzem azt, hogy meguntam a szerelmes-létet, csak annyira furcsa. Amiért bármit megtettem volna... itt van, megkaptam. És én kicsivel több, mint egy hónap alatt teljesen hozzászoktam. Annyira hozzászoktam, hogy észre sem veszem, hogy van. Néha észbekapok, és nagyon meg szokott rémiszteni. Kicsit olyan, mintha...telhetetlen lennék. Mert még mindig azt érzem, hogy nem vagyok 100%-ig boldog. De aztán belegondolok, és...mosolygok. Akkor egy darabig tényleg nem zavarhat meg semmi, de aztán hamar kiesek ebből a fajta bűvöletből, és visszazuhanok a monotonitásba, a rendszerességbe, a megszokásaimba. Megszoktam, hogy ez így van. De most, hogy belegondolok, tényleg nincs semmi okom a szomorkodásra. Mindenem megvan, amim meglehet. Nem értem magamat.
A legnagyobb kérdés számomra mégis az, hogy mi dolgom van a Földön? Mert én hiszem, hogy van valami dolgom itt. Ez éltet, ez nyugtat néha. És a célom, hogy kiderítsem, mi ez a dolog.
Kicsit elveszettnek érzem magam. Ahogy telnek-múlnak a napok, olyan, mintha egyre jobban kezdenék megérteni valamit. De azt nem tudom, hogy mit. De lassan megértem. Minden nap rájövök egy apró részletre, amíg egyszer csak össze nem áll a kép... Viszont azt tudom, hogy az utolsó mozaik-darabka a saját halálom lesz. Az mindegy, hogy mikor fog bekövetkezni, de TUDOM, hogy akkor meg fogom érteni azt a bizonyos dolgot, amit meg akarok. Nem, nem akarok meghalni. Csak halálom napjáig kutatni. Nem szószerint, egyáltalán nem. De ha mindig rájövök valamire, akkor sokkal nyugodtabban halhatok meg. A rejtély meg van oldva, nincs már dolgom, nyugodtan élvezhetem a túlvilágot, vagy az új életemet. (Ez egy újabb kérdés. Mi van a halál után? Nem kezdem el az álláspontomat taglalni ebben a kérdésben. De szerintem biztos nem ez az utolsó életem. Csak maximum emberként.)
Mindenesetre különös. Hétköznapi, mégis szokatlan napjaimat élem mostanában. De boldog vagyok. 100%-osan, legalábbis most. Remélem az is maradok. Legyen úgy.

- pillanatnyi.. -

Nagyon sok idő telt el. Nagyon sok minden történt. Sok rossz.. de sokkal több jó. Bár így utólag visszagondolva azok a rosszak sem voltak olyan rosszak, bár nem irigylem az akkori önmagam. Ellenben a mostanit nagyon is. Mert szinte irigy vagyok magamra, annyira... hihetetlen.
A napok csak úgy elrepülnek, nekem pedig gyűlik a sok jobbnál jobb emlék. És még mindig nehéz elhinni...
Nem fogom részletezni. Nem is akarom, mivel fölösleges lenne, mert ez nem egy napló. Nem annak indult, és hiába kezdett el néha affelé hajolni, nem akarom, hogy az váljon belőle. Az érzelmeim úgy is teljesen nyilvánvalóak.
Szerelmes vagyok. Ennyi.

- álmodok.. -

...Túl álomszerű. Nem, nem lehetséges, hogy ez velem történik meg. De olyan valóságos, olyan életszerű.. Meg lehet érinteni, meg lehet szagolni... Csak megérteni nem lehet.

Egy puha arc.
Egy hihetetlen illat.
Egy mindentlátó szem.
Egy ajak...
Egy közeledő arc.
Egy mindennél jobb érzés.





Egy ébredés?! Az ébresztőóra most is kegyetlen volt, és most is sikerült minden reményemet elillantani... Pedig milyen valóságos volt.
1 nap szomorú álomutáni sóvárgás. Néha azt kívánom, bárcsak ne álmodtam volna azt. Néha: mikor felemelem a fejem, és belenézek abba a könnytócsába, amit tudtom nélkül csináltam. Kapaszkodnék az emlékekbe, de távoliak, el akarnak menni, és olyan nehéz itt tartani őket. Nem sok remény van. Csak a hit a csodában. Mert csodák léteznek, csak nem mindenki ismeri fel őket. Mikor már azt hiszed, a lelked is kisírtad...
Jön a rádöbbenés, hogy ez valóság.

NINCS A VILÁGON ETTŐL JOBB DOLOG.

- Új? -

Hihetetlen.. érthetetlen.. felfoghatatlan..
Meg tudnám menteni a világot. Képes lennék szembenézni a félelmeimmel. Képes lennék legyőzni őket. Képes lennék bármire, amire eddig nem.
Nem tudom, kiérdemeltem-e. Nem tudom, de nem is érdekel. Mintha kitárult volna előttem valami, vagy elállt volna előlem a dolog, ami takarta a külvilágot, a jót, az igazi életet, amire annyira vágyok, és annyira meg akartam kapni - bár akkor még nem tudtam, mit is akarok igazából. Hogy most mit akarok? Csak egy dolgot. Egy valakit.
Olyan sokszor leírtam a magányt; jellemeztem, elemeztem, és szidtam. De beletörődtem. Még úgy érzem, most is képes lennék visszaesni abba az állapotba, hiszen nem tapasztaltam még meg semmi újat, csak éppen az ígérete jött el annak, hogy megtapasztalhatok - idővel, persze-.
Furcsa, de tényleg nem történt jelentős változás az életemben.. Csak fog. De érdekes az is, hogy még mindig nem hiszem el, és még mindig félve várom, hogy egyszer csak felébredjek. Bár vannak pillanatok, mikor kételkedek benne, hogy álom az egész, mivel egy igazi, mézesmázas álomban nem kéne iskolába járni, nem kéne hétköznapi gondokkal törődni. Helyette tudnék repülni, és végig csak azzal a valakivel lennék, akivel annyira szeretnék. De mindennek eljön a maga ideje. A magányom végének is eljön majd az ideje, reményeim szerint pár napon belül?. Erős kételyeim vannak a dologgal kapcsolatban. Egyrészt ott van az örök pesszimista oldalam: úgysem úgy lesz, úgysem lesz nekem jó. Másrészt az eddigi tapasztalataim: pár napig jó volt, majd később minden elromlott valahogy. Ez is benne van a pakliban, és az egyik felem csak nem hagyja abba ennek a gondolatnak a sugározását. De ott a másik felem, amelyik vágyik rá, hogy igaz legyen, hogy végre megváltozzon, aminek már rég meg kellett volna (vagy talán nem).
Eddig úgy gondoltam, nem én irányítom az életemet. De meggondoltam magam. Igenis, én irányítok mindent, MINDENT a saját életemmel kapcsolatban, még ha néha nem is úgy tűnik! Én hozok döntéseket, én rontom el az életemet, vagy éppen valósítom meg az álmaimat. Minden rajtam áll! És erre ennyi idő kellett, hogy rájöjjek... Mostmár végre nem félek kimondani, amit gondolok, nem félek azt tenni, amit akarok. Vállalom a következményeket, és nem is érdekel már, hogy mik lesznek azok! Ha rossz, megérdemeltem, ha jó, azt is. Nem akarok megfelelni, elegem van a megfelelésből, és attól, hogy minden egyes következménytől rettegtem! Ennek vége! És ideje volt! Új gondolkodásmód, új élet! -de sokat mondtam ezt már...-

- somewhere over a.. dream? -

Ilyen, mikor azt hiszem, álmodok, de ebben a képzelt álmomban mosolygok magamon: azért, mert nem tudom elhinni, hogy velem történnek olyan dolgok is. De mégis boldogan álmodok? tovább, mit sem törődve azzal, hogy lehet, hogy egyszer fel kell ébrednem... De nem jött el a felébredés, és rá kell, hogy jöjjek, hogy tényleg valóság. De nekem nem támad kedvem sikítozni, ugrálni, és hasonlók.. Valahogy csak mosolygok, és a boldogság megragadott, magával húzott, és nem is akar elengedni. Amit annyira nem is bánok.

Lehet, hogy a sok szomorú, reményvesztett nap után jön az, amiért azokat a napokat át kellett élnem, mivel senkinek sincs tökéletes élete -vagy mi-. Én nem bánom.

A napjaim úgy telnek, ahogy eddig sohasem. Teljesen más lettem, és ezt mások is észreveszik. Az égvilágon semmi nem tud feldühíteni. Ha mérgesnek kéne lennem csak nevetek, és valahogy ez sokkal többet ér, mintha tényleg dühös lennék. Ha a düh megkörnyékez elkergetik a körülöttem ólálkodó valamik, amik ügyelnek rám, és az én teljes lelki nyugalmamra. Egyszerűen nem tudok meglepődni sem, mert érzem, ha valami jó vagy rossz fog történni. Ha valami váratlan dolog jön, nem meglepődök rajta -vagy éppen sikítozok, ha olyan-, hanem csak élvezem és kész. Valahogy teljesen hozzászoktam a jóhoz és nem kérdezgetem magamtól, vagy bárkitől, hogy vajon honnan jöhet ez a sok jó, miért jön ez a sok jó, és mivel érdemeltem ki ezt a sok jót. Már nem érdekel. Már csak a haszna érdekel. Nyár végén volt egy pozitív megérzésem, azt akkor másnak tulajdonítottam. Utána jött egy normális időszak, majd egy kevésbé jó, aztán egy rossz... És tessék, most itt tartok. Úgy érzem, hogy így bármeddig tudnék élni. Nem érzem azt, hogy unalmas az életem, most csak azt érzem, hogy úgy élek, ahogy kell, ahogy NEKEM kell, és nem úgy, ahogy mások diktálnák. Úgy, ahogy akarok, úgy, ahogy megteremtem magamnak az életemet. Nem tudom, hogy ez jó-e de nem is érdekel. Most most van. Majd ha lesz, akkor lesz valami. Nem izgatom magam rajta, az is távol áll már tőlem.

Hihetetlen érzés, és nagyon örülök neki, hogy érezhetem. Nem tudom kinek/minek kéne hálával tartoznom, így nem is vagyok hálás. Még egy feladattal kevesebb...

Imádom az életem, és nem adnám fel semmiért. Nagyon nagy dolognak kéne történnie ahhoz, hogy megváltozzon ez az új, bennem kialakult világ, és a világról alkotott nézetem. Néha már úgy érzem, hogy boldogabb nem lehetnék, ami természetesen nem igaz, mert mindig lehetnék boldogabb.

Nem akarok változni.

- when will it be...? -

Bágyadt, fáradt, lassú, de jön. Apránként, de lassan megérkezik. Előreküldte a napsugarakat, hogy legyen valami remény. Remény egy szebb holnapra. Kitekintünk, s látjuk a remény sugarakat. És a várva-várt boldogság is ott röpköd valahol, de hol? Nagyon gyors, nehéz elkapni, és ha még el is kapja valaki is könnyen kiszabadul az ember kezéből. Fürge, és van mikor úgy érezzük, nem éri meg a fáradságot. Bárcsak, bárcsak, bárcsak... Hasztalanul lehet motyogni, és ugyanolyan hasztalan marad ha még 10-szer elmondjuk is. Vágyunk rá, mert lehet.. ott a lehet. De mit kezdjünk vele? Ugyan, álom... Ez is egy előreküldött reménykeltő dolog? Ki küldhette előre? Megkeressük, megköszönjük, és...élvezzük.
Simogat, de el-elmegyeget, és mikor elmegy hideget, ködöt hagy maga után. És mi csak tekintünk utána, vágyakozva, és várjuk, hogy hátha...egyszer...milyen jó lenne. Bárcsak...
Ezt szeretném, azt szeretném. Ez kéne, az kéne. Túl szépen van megfogalmazva, nem, ez kell, az kell. Ő kell...
Őröket állíttat maga mellé, akik nem csinálnak semmit. Csak állnak, szép kis jövedelmük van az őrködésből, pedig semmi dolguk nincs. Mert ha azt tennék, amit kéne, akkor nem hagynák elmenni, akkor nem kéne lenniük. De nem végzik jól a feladatukat, de senkinek nem tűnik fel, mert ők sem tűnnek fel. Ezek az őrök csak "őrök". Pedig néha tényleg szükség lenne rájuk.
Várom, várom, és egyre csak várom. A várakozás teszi ki a fél, nem, az egész életemet. Várok a jóra, várok a jobbra, várok a csodára. A csodára, ami talán soha nem jön el, de várni örökre várok rá, mert sose lehet tudni... Nincs aki megmondaná, nincs aki tudná, nincs aki irányítaná. Az egyetlen irányító az életemben én vagyok, és bárhogy is próbálnám, akkor sem tudnám jól irányítani. Erre nem vagyok képes, és nem is leszek soha. Egy bulit meg lehet szervezni, de a saját életemet nem. Ez így van jól. És ebbe kéne belenyugodnom, akkor nem kéne várnom. De várok. Örökre.

- 2 perces boldogság -

Kétségekkel lábaim előtt ülök a földön,

gondom nem sok, s azzal sem törődöm.

Eszembe jut, hogy talán valahol

van egy hely, ahol minden klappol.

Nem ölnek, nincs vita, nincs háború,

nem borítja sötéten az eget a ború.

Nincsenek rosszakarók, gyilkosok, gonoszak,

olyanok, akik megtestesítik a rosszat.

Bárhova néz az ember, mindenhol jókedv,

játszótéren hintázgató boldog gyerek,

kinek szülei is boldogan élnek;

tájára sem tekintenek az érdeknek, a pénznek.

Boldog állatok szaladgálnak az út szélén,

egyikük sem áll a kihalás szélén.

Hiszen bundájuk mit sem ér az embernek,

ki akarná, hogy érte állatok szenvedjenek?!

Hisz jó emberek élnek itt, barátságosak,

senki nem akar a másiknak rosszat, gonoszat.

Szeretetben élnek, jószívűen, vidáman,

s mosolyogva nézik el nekünk a hibákat.

Szép hely nagyon, nincs kedvem hazatérni,

és mindennek ellentétére ránézni.

Mert az a valóság, nem holmi mennyország,

nyitott szemmel kell ott járni, mielőtt meghalnál.

Kit érdekel a másik, csak Te vagy a fontos,

ha előtted hal meg valaki, az kicsit ugyan rossz.

Hazamész, elújságolod MSN-en, jót nevettek rajta,

és közben egy ember utolsó levegőjét kifújta.

De mit számít ez, emberek, hisz ez a Föld,

itt nem ismernek olyat, hogy erkölcs.

Nem tanítják az iskolában, nem ismerik semerre,

csupán az elvét, melyet jó lenne, ha követne

minden egyes ember ezen az átkozott bolygón,

mely saját magát öli meg lassan, s fojtón.

De ki vagyok én, hogy magunk ellen érveljek?

Egy buta kis tinédzser, kinek fontos az élete...

Hiába mondok nagy dolgokat, én sem vagyok különb,

csak néha rámjön a filozofálás, ennyi az össz. (: