- hating memories -

Nem tudom, képes lennék-e kiönteni a szívem. Bárkinek is. Ami azt illeti, próbáltam. Hogy milyen érzés volt? Nos...

..mint amikor anyukád eldugja előled a csokidat, majd azt mondja, hogy Egyél!. Hasonlattal élve. De a valóságban olyan volt, mintha ki akarta volna valaki nyitni a szivemnek egyetlen ajtaját, ami már nagyon régóta be van zárva. Nagyon fura érzés volt. Talán sosem éreztem még olyat. Aztán kinyílt az ajtó, kiáramlott belőle pár dolog, de a szív gondolt egyet, és ismét bezárta ajtaját. Mégis megkönnyebbült volt utána, mert megszabadult pár kellemetlen érzéstől, gondolattól.

Sokszor feltépett, be nem gyógyuló sebek. Megtanultam már irányítani azt, hogy mikor öntik el a kellemetlen emlékek az agyam, és nagyon jól bevált. Mert magabiztosan alkalmaztam a módszert. De amikor elkezdek kételkedni abban, hogy helyes döntéseket hoztam-e, akkor sajnos nem megy ilyen könnyen. Nem sűrűn fordul ez elő velem. És általában valahogy mindig eloszlatom a kételyeimet. De ez most valahogy más volt..

Úgy gondoltam, hogy attól, hogy "kinyitottam egy pillanatra az ajtót", nem lesz mitől aggódnom, mert az, amitől úgy félek, nem fog bekövetkezni. Hmm, hát persze. Nem is következett be. Nekem kezdtek a gondolataim affelé terelődni. Ez végülis olyan, mint az öngyilkosság. Én akarnék saját magamnak óriási fájdalmat okozni, és tépném ki gyökerestül a szívemet.
Össze volt már törve, összeforrasztotta az idő, majd szépen, magától kezdett repedni, rozsdásodni, majd összeforrasztotta valaki, hogy aztán ellopja, visszaadja, és forrassza, csiszolja, szépítgesse, javítgasson rajta. De eközben a folyamat közben a szív is érez valamit, mindez nem fájdalommentes, és ezért nem lehet tökéletes a dolog, pedig arra vágyok, hiába tudom, hogy lehetetlen, hiába tudom, hogy nem is lesz. Valójában nem is a tökéletesre vágyok. Csak arra, hogy ne változzon a mostani állapot.

Van egy pár másodperc, ami folyton előjön, és még mindig kísért, és még mindig ugyanolyan rossz, mint amilyen akkor volt. Egy vidám érzelmi állapotot is képes elrontani az az emlék. Nem is maga az emlék, hanem ami utána jött. A reakcióm, az éjszakáim, a gondolatok, melyek meg akartak ölni... És egy idő után én is a gondolataimat, ami ugye csak egy módon lehetséges... és az butaság.

De ami volt, elmúlt. Csak az a pár dolog nem akar szűnni, nem akarja elvinni őket az idő. Maradnak. És én nem tudok tenni ellenük semmit. Végülis mindegy. Nem is akarok, mert

Szerelmes vagyok ♥

- THE GAME -

Az élet pofonokat oszt.. aztán megsimogat.. hogy aztán megint megpofozhasson.
Az élet kemény játékát kezdem megszokni. Meg sem lepődök a gyors váltásokon. Az apró kieséseken. Az apró nyugtalanságokon. De nem én vagyok nyugtalan. A nyugalmam változatlan. De csak mert jól megtanultam, hogy az élet milyen szeszélyes. Nem dőlök már be a trükkjeinek. Nem lepődök meg, nem érzek meglepettséget a legváratlanabb fordulatok bekövetkeztekor sem.
Ha belegondolok, lehet unalmas így az élet. De nem az.
Mosolygok a pofonokon, és mosolygok az utána következő vigasztaláson is. Mindenen már csak mosolyogni tudok, mert milyen...szánalmas is. Jobb szó nincs rá. Nem tudja eldönteni, hogy szeressen-e vagy sem. Hihetetlen ez az élet. A legszeszélyesebb nőnél is szeszélyesebb. De sebaj. Talán emiatt nem unalmas. Ha bár úgyis tudom, hogy pofon után simítás.. simítás után pofon. Bár az utóbbi nem szokott olyan kellemesen érni, de sebaj, hozzászoktam. Már nem esik annyira rosszul. Nem hoz ki a nyugalmamból, nem érzem azt, hogy baj van. Viszont simítás esetén érzem azt, hogy baj LESZ. És mindig bejön. Tehát semmi váratlan dolog.



Szép ez a nyár. Nem panaszkodhatok. Rosszul indult, de aztán fokozatosan javult. Remélem nyár végére nem fog elromlani. Az egyetlen dolog ami aggaszt, az ez. Nem akarom, hogy úgy kelljen elkönyvelnem a nyarat mint "borzalmas". Mert eddig nem volt az, de ha rosszul végződik, akkor rosszul tudok majd csak rá visszatekinteni. És azt nem akarom. Mert nem érdemli meg a nyár, hogy ne "gyönyörű"-ként tekintsek rá.
Mindent megteszek érte, hogy változatlan maradjon. Kapom a pofonokat, majd a vígasztalást, és közben néha eszembe jut: milyen lenne ha csak pofonokat kapnék? Várnám a vigaszt, de nem érkezne semmi... Hát nem is tudom. Nem hiszem, hogy túl sok kedvem lenne ahhoz az élethez.
De lehet azt sem élvezném, ha nem lennének pofonok. Pofonok nélkül talán túl gyenge lennék az élethez. Felfalna elég hamar, és hiába lenne kedvem ahhoz az élethez, nem tartana túl sokáig.
És megint a döntés: akkor válasszam azt, amelyik sokáig tart, de nincs hozzá kedvem, vagy azt amihez lenne kedvem, de rövid ideig tart??
Teljesen mindegy. Nincs választásom; jut mindkettőből. Talán így a legjobb. Talán így akarta valaki. Talán én is így akarnám, ha lehetne választani. Nem tudom. De már nem is érdekel. Meglepetést úgy sem okozna. Mint semmi.

Én akkor várom a vigaszt.

- mindenoké -

Everything's perfect. Everything's all right.
De tényleg. Ettől jobb nem tudom hogy lehetne. Nagyon remélem nem életem legszebb napjait élem, ha bár elég jól illenének abba a szerepbe is, de biztosan lehetne még jobb. Az már nem az én feladatom, hogy tudjam, hogy hogyan.
Nem tudom... talán a nyár teszi? A napsugarak élénkítő ereje által kaptam volna ezt a hatalmas életörömet? Vagy csak simán tényleg megváltoztam?
Ami azt illeti, remélem. Már nem szerettem azt, aki voltam. Bár igazából magamat képtelenség szeretni, mert.. túl jól ismerem magam. Vagy csak ÉPPEN eléggé ahhoz, hogy ne tudjam szeretni magam. De nincs is szükség rá. Szeret, aki szeret. Őszintén szólva annyira nem izgat.
Van pár ember, akik különlegesek nekem, és.. talán szeretnek.. De még mindig nem tudom, az igazi énemet ismerik-e, vagy azt, amit éveken kerestül mutattam a külvilág felé.
Bár..lehet, hogy a kettő már ugyanaz?
Egy biztos. Van egy ember, aki teljesen ismer. És szeret. Elég hihetetlen. De azt hiszem, ideje megtanulnom hinni a hihetetlenben.

- köszönöm -

Mintha csak egy bejegyzés kellett volna a boldogságom visszaszerzéséhez.
Minden rendben van, úgy érzem. Csodálatos érzés, bárcsak soha nem múlna el... Tartson ÖRÖKKÉ!

- elééégmár -

Visszakaptam a szívem, juhééé.

Csak tűrök, tűrök és mosolygok. Elegem van. De ezt nem mondhatom senkinek, mert engem tartanának hülyének miatta. Az is vagyok. De ezt már akkor tudtam, mikor engedtem, hogy visszaadják a szivemet. Bele is törődtem már úgy nagyjából, csak... Néha túl sok. Remélem meg fog változni... Muszáj megváltoznia... Ez így tovább nem mehet.

- egybeesések... -

Mindenkivel történtek már furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok, egybeesések. Biztos nem is egyszer, többször is. Van, mikor az ember fel sem fogja az egészet. De mikor sorozatban, szinte naponta különleges egybeesések.. vagy nem is tudni, mik történnek, akkor az ember el kezd gondolkodni...
Én teljesen hozzászoktam, hogy nem tudok meglepődni. Mindent megérzek előre. Pár hónapja ha hirtelen nagyon jó kedvem lett, minden ok nélkül, akkor tudtam, hogy valami nagyon jó dolog fog velem történni. És ugyanez a rossz esetben is. Páran teljesen okkal mondhatták azt, hogy nagyon megváltoztam, iszonyatosan szeszélyes és kiszámíthatatlan lettem.
Mostanában viszont egyszerűen ha történik valami, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy: tudtam. Hogy honnan, azt nem tudom, de tudtam, hogy ez lesz. És ezért nem is tudom azt mondani, hogy 'micsoda meglepetés'.
Ez mind teljesen rendben van. Nem beszélek erről senkinek, mert fölöslegesnek tartom, és esetleg hülyének néznének, hogy egyszerű dolgokba ilyeneket képzelek bele. De nem erről van szó. Ezt át kell élni... De mindegy is. Teljesen jól eléldegéltem így.
Viszont történt egy nagy változás az életemben... Leírtam, lehet sejteni. Ez is rendben van.
...A szakítás előtt egy hónappal kb. elkezdtem írni egy novellát. A történet gyorsan megszületett az agyamban, én pedig leírtam mindent úgy, ahogy kigondoltam. A történet tetőpontjánál viszont abbahagytam az írást, és utána el is felejtettem az egészet, abba is hagytam. A történet befejezetlen maradt...
Szakításunk körülményeiről annyit, hogy nem szeretett már. Azelőtt egy nappal még együtt voltunk, és minden olyan volt, mint régen. Legalábbis ezt gondoltam. Aztán persze kiderült, hogy mégsem. Elmondta, hogy pár szokásom idegesítő, majdhogynem elviselhetetlen. Talán emiatt szeretett ki belőlem...
Nagyon nehéz volt ezek után, mint mindenkinek, persze. Talán egy hétig elviselhetetlennek éreztem a hiányát, és nagyon sok hülye gondolat megfordult a fejemben. Aztán elvetettem mindet, és úgy döntöttem, megpróbálok túllépni rajta. Nagyjából sikerült is.
De amikor egyszer eszembe jutott a megkezdett novellám, azt hittem, megőrülök. Hogy miért? Olvasd el:

Kellemes, tavaszi este volt. Nagyszerű hely, nagyszerű társaság. Én egy padon ücsörögtem, és vártam. A gyomrom kavargott, nagyon izgultam. Hihetetlenül boldog voltam. 2 napja összevesztem Vele, de kibékültünk, és akkor újra láthattam, és olyan volt, mintha nem történt volna semmi. Nem akartam hánytorgatni a múltat, de fájó sebként égtek bennem a szavak, amiket mondott. Minden egyes mondatával kínzott akkor, és megfogadtam, hogy nem adok okot neki még több ilyenre. Így, reményekkel telve vártam őt a padon, hogy aztán együtt menjünk a többi ember közé, és együtt élvezzük ezt a csodás éjszakát.
Nem sokat kellett várnom, hamar érkezett. Mosolyogva köszönt, én pedig majd' elájultam a boldogságtól, hogy már nem haragszik. Majd bementünk.
Odabent jól ismert arcok mosolyogtak ránk, és azoknak a mosolyoknak örültem legjobban, amelyek gazdái tudták, hogy ez az este kettőnknek igazán fontos.
Röpködtek a poharak, folyt az alkohol, és én még mindig alig tudtam elhinni, hogy minden a régi. Mellette öntöttem be pár pohárka szeszt, amelynek egy kis idő múlva elkezdtem érezni a hatását. Égett a testem, éreztem, hogy megint, ugyanúgy, visszavonhatatlanul szerelmes vagyok. Az érzés, mikor ajka az enyémhez ért, még mindig ugyanolyan jó volt. Nem akartam többé elereszteni... De muszáj volt. Nem sok idő múlva ment is el, hogy hova, nem tudtam, de akkorra már elég sokat ittam ahhoz, hogy ne is érdekeljen. Akkor már csak az éjszaka érdekelt. Legalábbis én így gondoltam. De 1 óra múlva elviselhetetlen hiányérzet tört rám. Megnyugodtam; tudtam, hogy ez az újra fellángolt szerelmem miatt van.
Tovább zajlott az élet. Régi, kedves barátom mellé kerültem. Nagyon furcsa érzés volt: hirtelen megkívántam... A szemembe nézett, és látszott rajta, hogy mit akar. Nem akartam ellenálni... De aztán eszembe jutott Ő, és gyorsan elkaptam a fejemet, majd kifutottam az utcára. Nagyon haragudtam magamra, amiért ilyesmire gondoltam, de nem tudtam tenni ellene. Senkinek nem mondok erről semmit - gondoltam. Visszamentem hát, és tovább éltem éjszakai életem.

Sötét volt. Megmozdultam, de egyből megfájdult a fejem. Kinyitottam a szemem, az órára pillantottam: 10 óra volt. Végigfutott a tekintetem a ruhámon. Még mindig ugyanabban voltam, amelyikben tegnap bulizni mentem. Elmosolyodtam. Micsoda este - gondoltam.
Kipattantam az ágyból, és tettem, amit mindig is szoktam. Kicsivel dél után kaptam egy sms-t Tőle, melyben csak ennyi állt: "20:30-kor a buszmegállóban." Felcsillant a szemem, mert tudtam, hogy újra látni akar, nem bánta meg, hogy nem szakított velem.
A délután nagyon gyorsan eltelt. Ahogy észbekaptam, már 8 óra volt, így elkezdtem készülődni. Pontosan indultam el, pontosan érkeztem.
Ugyanolyan volt, mint mindig. Ahogy megláttam, csodálkoztam, hogy ilyen férfival áldott meg az ég. Mikor odaért, megpuszilta az arcomat. Én mosolyogtam, és a tekintete után kutattam, de úgy tűnt, Ő inkább kerüli az enyémet. Így inkább én is az út szépségeibe feledkeztem, és vártam, mit fog mondani.
- Milyen volt a tegnap este? - kérdezte végül.
- Nagyon jó. De kár, hogy olyan hamar elmentél. Hiányoztál. De tényleg, hova mentél?
- Ööö, mindegy. Gondolom elvoltál nélkülem is.
- El, mert muszáj volt. Egyébként nem volt könnyű.
- Aha -mondta, és végre a szemembe nézett. Nagyon megrémültem attól, amit láttam. Szinte undorodva tekintett rám, bár ezt annak tulajdonítottam, hogy szomorú, amiért nem lehettünk előző este végig együtt. Lesütöttem a szememet, és vártam a folytatást.
Sóhajtott, majd így szólt:
- Nagyon sokat gondolkodtam mostanában. Tudod, rengeteget változtál, mióta együtt vagyunk.
- Tényleg? Nekem nem tűnt fel. Biztos jó hatással vagy rám - mosolyogtam.
- Bár én is ezt mondhatnám. Nekem nem tetszik az, amivé váltál, vagy nem tudom, nem értem az egészet. A lényeg, hogy nem olyan vagy, mint amilyenként megszerettelek. Akkor olyan jó volt, imádtam veled lenni, minden perc kincs volt. Most pedig már inkább jobb, ha nem beszélünk, mert... nem tudom. Nem értem, mi történhetett.
Elködösödött előttem a világ. A szavai ólomként nehezedtek a szívemre, és még mindig nem fogtam fel, amit mondott. Olyan volt, mintha nem lenne valóság. Olyan volt, mintha csak egy nagyon-nagyon rossz álom lenne. Fel akartam ébredni, de nem tudtam. Mire összeszedtem magam, felnéztem az arcára, hátha mosolyog, hátha csak meg akart tréfálni... De nem. A földet bámulta, és nagyon zaklatottnak, de ridegnek tűnt. Csak bámultam. Nem tudtam megszólalni. Képtelen voltam.
...Az ébresztőóra most is ugyanolyan kegyetlen volt, mint a többi reggel. Nagyon hosszú álom volt, de a legeslegjobb mind közül. Szerelmes voltam, jobbnál jobb dolgok történtek velem, és arról a fiúról tudtam, hogy szeret, akiért már addig is bármit megtettem volna. És megszólalt az ébresztő. Visszazuhantam a valóságba. Nincs visszaút. A valóság kemény, nem tűr el érzelmeket. Nem álmodok többé, ennyi. Ennyi....
- Szóval akkor... ennyi? - nyögtem ki végre valamit.
- Igen.
- Ahogy...ahogy...g..g..gondolod... - mondtam, majd a lábam megmozdult. Vinni akart valamerre. Nem is érdekelt, merre, örültem, hogy elszabadított.

Idáig jutottam. A fejemben összeállt történet vége az lett volna, hogy a lány elhalad azokon a helyeken, amelyekhez olyan szép emlékek kötötték, majd leugrik egy épület tetejéről, és -természetesen- meghal. De nem fejeztem be...
Nem tudom, másoknak mennyire lehet ez különös, hasonló, esetleg majdnem ugyanaz, de az tény, hogy egy hónappal azelőtt álmodni sem mertem volna, hogy szinte a saját szakításunk körülményeit írom le. Véletlen egybeesés lenne ez is? Talán. De egy biztos: nem hiába van E/1-ben...

- mindenki változik -

Tartozok egy vallomással. Nem, nem is vallomással.. inkább bejelentéssel. Nos... nagyon sokat változtam az utóbbi hetekben. Az elmúlt 1 hétben itthon sem voltam. Külföldön tengettem napjaimat, és talán ez is segített abban, hogy ilyen mértékű szemléletváltozáson menjek keresztül. Mert nem is én változtam meg, hanem az életszemléletem, az életfelfogásom. Önbizalmam nulláról millióra szökkent. Életkedvem szintúgy. Azt kell, hogy mondjam, hogy a hangulatom is. Egy nagy változás söpört be csak: rabja lettem a spontán, őrült dolgoknak. Hülyeség, nem hülyeség, ezt élvezem. Mindent ki akarok próbálni, és nem akarok elszalasztani egy lehetőséget sem. Nem is tudom igazán, minek köszönhető az, hogy így látom a dolgokat, de annyira nem is érdekel. Örülök neki, hogy így élek, és nem akarom, hogy megváltozzon. Szabadnak érzem magam. Úgy érzem, bármire képes vagyok. Meg tudnám menteni a világot, ha nagyon akarnám. Persze megelégedek az egyszerűbb dolgokkal is - egyenlőre. Aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
Hogy mégis miket csináltam az elmúlt hetekben, később talán részletezem. Most csak le akartam ezt írni. Azt hiszem, fontos, hogy ez is itt legyen. Itt is van. Talán később részletezem.