Magyarázkodás

Sokszor felteszik a kérdést nekem és a többi kívülállónak, hogy számunkra mi a legnehezebb dolog az életben. Szeretni, utálni, megbocsátani, felejteni… Sablonos életigazságok ezek, amiket annyira egyszerű megcáfolni. Az örök kötekedő azt mondja, hogy „Miért, talán anyádat olyan nehéz szeretned? Az egész életedet adta csak végülis, házat, kaját, gyerekkort meg tapasztalatokat. Ő tanította meg, mi az a szeretet, és akkor még iránta sem vagy képes valami kis érzelmeket táplálgatni?” Vagy mondhatja, hogy ha egyszer szeretsz, akkor az a valaki, ha hibázik – mert hibázik, gyakran azzal, ha egyáltalán viszont szeret – akkor ne mondd már, hogy olyan nehéz utálni, gyűlölni, csúnya helyekre küldeni, aztán 10 perc múlva ezt megbánni, és másnapra elfelejteni az egészet!... Nem. Engem nem izgatnak ezek a divat „nehézségek”. Viszont tudod, mi nem megy nekem?
Képzeld el, hogy szeretsz. Szeretnek. Gyerek vagy, talán örökre gyerek. Hip-hop eldobnak, mint egy babát vagy egy plüsskutyát. Nem kell sok idő, hogy roncsaidat összekapargatva újra felemeljenek, kézhez szoktassanak, mint egy igazi kiskutyát. Valójában erre semmi szükség, hiszen csak egy plüsskutya vagy, akit bárki simogathat, dobálhat, szerethet, rugdoshat. De valaki mégis veszi a fölösleges fáradságot, és törődik veled, gondoz, ápol, kivirágoztat… Annyira ragaszkodsz hozzá, hogy az már logikátlan. Ám sajnos nem olyan gazdit kaptál, aki olyan hűséges hozzád, mint amennyire te hozzá. Gyorsan eldob még egyszer, mikor már egészen megszelídített, és csak heversz utána a földön. Használhatatlanul. Egy dolog tartja benned a plüsskutya-lelket.

Hát szereted! Tiszteled és becsülöd, aki pár percre a karjaiba vett, és hiába hagyott ott, legalább hagyott maga után valami emléket is egy-két szívdarabka mellett. Így kapaszkodhatsz ezekbe. Ezek az elemek, amelyektől mozogni, ugatni és lihegni tudsz, hogy érdekesebb legyél. Ezektől leszel vonzóbb a többi kisgyerek számára. Viszont mint az összes elem, ezek is lemerülnek. De újratölthetőek… Tudja ezt jól a gazdád, és mielőtt teljesen használhatatlanná válnának, jön, és újra feltölti őket.
Jobban működsz, mint valaha. De aggódsz, hogy vajon meddig? Mikor leszel elég unalmas ahhoz, hogy megint eldobjanak? Tudod, érzed, meg van írva, hogy nem kell sokat várnod. Tudja a gazdád, hogy türelmetlen vagy, így otthagy mielőtt el kéne kezdened sejteni a dolog bekövetkeztét.
El lehetne még ezt játszani párszor, de a vége mindig ugyanaz: eldobott, földön heverő, megtaposott, ám még mindig hibátlanul működő plüsskutya vagy. Nincs ebben semmi nehézség, tudom. Ehhez semmit nem kellett tenned, de hát nem is tudnál.
Elhagyva, megbántva, megunva…
Ugye a logika azt kívánja, hogy vess ennek véget, ne hagyd, hogy még egyszer így járj. Ne engedd! De ugye nem felejtetted el, hogy mi vagy? Ugye emlékszel rá, hogy egy plüsskutya vagy, mely csak addig tud mozogni, míg fel vannak töltve az elemei? Akkor áruld el, mégis hogyan tudnád megakadályozni, hogy jöjjön a gazdád, és feltöltse az elemeidet, mikor ez tart plüsskutyai életedben?
Mikor eldob is hozzám ér. Láthatom elmenni, mással játszani, és ez fáj… de olyan édesen fáj. Az ő fájása édesebb, mint más simogatása. Akkor miért, miért, miért legyek büszke és öntudatos? Miért próbáljak meg elszökni, mikor vagy így, vagy úgy, de a gazdám szobájában boldog vagyok? Hát mióta fontosabb a büszkeség a boldogságnál?!

Ezerszer megmondták már, hogy legyek büszke. Ötmillió fejmosás, nyolcszázezer kioktatás, milliárd bölcs tanács és megannyi lehülyézés után sem tudtam még megértetni másokkal és magammal, hogy én ezt értem! Én ezt tudom! Én tökéletes tervet ápolgatok mélyen elásva arról, hogy hogyan éljek ezután helyesen, ahogy illik. De kérlek… Mit ér a szó, a tanács, a parancs és a tervek, mikor én sem vagyok más, csak egy százszor elhagyott, megunt és eldobott plüsskutya?! Mit érek vele, hogy tudom, hogy inkább büszkének kéne lennem, hogy tudom, hogy nem kéne hagynom, amikor magatehetetlen vagyok? Egyetlen embertől függök, és pont a vele összekötő kötelet próbálnám elvágni?! Alattam fene tudja mekkora mélység, csak a gazdám tart… Zuhanjak inkább öntudatlanul, tudva, hogy többé oda vissza nem tudnék kapaszkodni? Hát bolond vagyok én?! Az nem! És tudod mi nem még? Büszke.

Nem tudok büszke lenni. Büszke vagyok a plüsskutyaságomra, a farkamra, a puha szőrömre, arra, hogy tudok mozogni és ugatni. Ám az igazi büszkeséget kifelejtették belőlem kicsi kínai gyártóim. Helyette véletlenül ragaszkodást és kötődést raktak a műanyag, gondosan lecsavarozott belsőmbe. Ez van. És könnyen megunható is vagyok. De legalább olykor-olykor rám néz a gazdám. Néha felvesz, játszik velem, szeret: és ez olyan mocskosan jól esik. Jobban, mint bármi más, ezen a rohadt világon. És tudod mit?

Elrontott világ ez. Minden olyan könnyű, de mégis lehetetlen. Plüsskutyaként pláne. De nem bánom a sorsom. Nem bánok én semmit. És lehet, hogy néha megéri a nehéz dolgokat megpróbálni, lehet, hogy sokszor a logikus út talán elérhetőbb, mint gondolnám. Na de… akkor miért vágyunk mindannyian a leglogikátlanabb, legmegmagyarázhatatlanabb útra? Miért akar mindenki plüsskutya lenni?

Mert bolondok vagyunk. Mert szerelmesek.

Csúnya ember evangéliuma

Tudod, milyen undorító világban élünk? Tudod, mennyi undorító dolgot építsz magad köré, hogy hátha erőt vesz magán a szépség, betör rajta, és eljön hozzád? Próbára teszed a szépséget. Nem bízol benne. Nem bízol senkiben, magadban még annyira sem. És tudod, mikor jössz rá, hogy egyedül vagy? Mikor nem lát senki. Négy fal közé érkezik a felismerés, hogy senki nem vagy, és senki nem leszel. Nem fogja senki a kezed, nem emel fel senki a porból, amelytől egy fokkal vagy csak rosszabb. És meglátod az undorító világot. A sajátodat. Magadat. Keresed a szépet, és már álmaidban sincs. A mocsokból kell hát kiemelned. A sajátodból. Tudod, mi a szép? A brutális, mazoista őszinteség. Tudod, mi a szebb? Megcáfolni a saját hazugságod. Lerombolni a falaidat, és a mocsokból építeni meg saját önarcképed. Az szép! Utálni önmagad, s így kiteljesedni. Az szép. Utálni mást, és vele eggyé válni... Az gyönyörű. Utálj. Gyűlölj. Kritizálj. Sose nyugodj. A megnyugvás a gyengeség jele. A gyenge beletörődik. A gyenge elhisz. A gyenge követ. A gyenge örül. A gyenge világ részeként légy erős! Próbáld csak meg letörni az erős hazugság-falaidat... Hadd fájjon! Lásd be: kevés vagy. Semmi vagy. Nem vagy több. De tudod, mi fog mégis széppé tenni így is? Ha szarsz bele. Szarsz a gyengeségbe. Szarsz a hazugságba. Szarsz a szabályokba. Szarsz a büszkeségbe. Szarsz a becsületbe. Szarsz a szépségbe, a csúnyaságba, magadba, másokba, az életbe! Ez Te vagy! Ez a Te szépséged. Ez a Te életed, Te álmod... Szép az, ami neked szép. Szép a boldogság. Szép, ami azzá tesz. A szép relatív. Te magad relatív vagy. Megkérdőjelezhető. Válj a magad bizonyítékává. Támaszd alá a léted. Légy úgy szép, hogy közben szarsz a külsőségre. Csak lásd a szépet. Csak tegyél szépet, a magad szépét. Légy Te magad a szép!

Életesdi

Mellbimbó alatti dekoltázsú topp, feneket éppen csak feléig sejtető szoknyácska, 40-es tűzpiros tűsarkú, cigarettafüst mögül kilátszó, filozófiai problémákat kereső tekintet vándorol a sötét, péntek későéjszakában. Nem feltűnő jelenség: a tavaszt érző macskák épp úgy leszarják, mint a templom előtt békésen nyugvó "Alkoholt minőségellenőrzésre" feliratú táblácskja-tartó hajléktalan. Minden békés, idilli, házi gumicsizmapálinka-szagban fürdő és egyhangú. A tűsarkak egyenetlen kopogására csak egy falat hősiesen támasztó, távolba merengő, fel-fel csukló, barátságos árnyalak mozdul meg, kapja fel büszke fejét. A női hús közeledését látva elkezdi erőteljesen ráncolni homlokát. Látszik, hogy minden rejével azon van, hogy a megfelelő szavakat megtalálja. Közeledik a kopogás, fogy az idő, az alak mármár cserben hagyja betontámasztói létét, és hagyja egyedül állni a kiválasztott falat. Majd a préda besétál az alak tisztánlátó-terébe. Ő mély levegőt vesz, lassan és bizonytalanul megmozdul, kilép a mellek elé, és hősiesen csengő hangon megszólal:

- Sziiiia cica!... Szopol?

A szerencsés áldozat megáll, kitisztítja tüdejkét. Végignéz az alakon, gondolkozik. Előveszi tűzpiros lakktáskáját, a 10 és 20 forintosok közé túr. Morog valamit. Ránéz 28 karátos orvosiarany órájára, majd az égre. Talán a csillagoktól remél választ a tömör, ám de annál összetettebb tartalmat rejtő kérdésre. A lovagra nézve fejét rázza, köp egyet, majd füstösen csengő basszus-szopránján így szól:

- Ti, férfiak, baszd meg... Ti látjátok, mekkora szopás az élet. Látjátok, hogy aki nem akar szopni, annak utána 30 centis négerfaszt fognak ledugni a torkán. Ezt a fájó beismerést próbáljátok leplezni, baszd ki, mikor kicsit ti is életesdit játszva a Sorsként akartok szopatni, ott, ahol tudtok, azt, akit lehet. Férfi becsületeteket úgy akarjátok megmenteni, hogy minél sűrűbben meg akartok bizonyosodni róla, hogy van akkora farkatok, hogy valaki öklendezzen tőle, még ha kis segítséggel is. Más torkát vakargatva pedig kicsit többek vagytok. Kicsit irányítók vagytok. És nektek ez kell. Ez elég. Hát, baszd meg, ez gáz!

Az alakot váratlanul éri a kilencszázforintos vodka-szagú monológ. Kötelessége is eszébe jut, s visszatántorog őrizni való falához. Pislog, sápítozik, maga elé bámul. A női testrészegyveleg bátran néz áldozattá vált gyilkosára, a halálra ítélt hóhérra. Másodpercek, percek, talán órák telnek még így el, mire az alak felpillant, őszinte, vágyakozó arcot ölt, majd félénken friss szerelme melleitől megkérdezi:

- De... De azért leszopol?

Eljövetel

28 nap. Gyakran ennyiből áll az élet. Így, a vécén merengve, a mindenség közepén filozofálgatva sokszor eszembe jut, hogy minden 28 napon múlik. Soha nem mindegy, hol az eleje. Nem mindegy, hol teljesedik, hol lankad, hol szeszélyes, hol türelmetlen...
Minden a 28 napon múlik. Hogy hol maradt, hogy mennyire fontos: ez is a 28 napon múlik. Hogy felsír-e, hogy felsül-e: ez is a 28 napon múlik. Hogy marad-e estére, vagy 3 vodkanarancs és őszinte pillanat után veszi-e a kabátját: ez is a 28 napon múlik. Hogy hisztéria vagy könnyed nevetgélés: ez is a 28 napon múlik. Hogy piros vagy zöld: ez is a 28 napon múlik.
Az jut eszembe, így, a vécén filozofálva, hogy a világmindenség mozgatórugója nem más, mint a 28 nap. Hogy én itt vagyok, ez is anyukám 28 napján múlt. A sok ember mind-mind egy-egy 28 nap jól időzített tizennégytől huszonnyolcadik napjai, néhány szerencsés hetedik, vagy - ne adj' Isten - bátor harmadik! A jó katona vérben is harcol - mondja a szólás, ám mondja annál kevesebb férfi. A mai katona megijed a vér látványától. A mai katona nem akarja bepiszkítani kezeit. A mai katona visszavonulót fúj, ha látja, hogy véres csata előtt áll. Talán emiatt vette át az uralkodást a 28 nap. Egy alapvető tisztelet övezi a bűvös számot, a huszonnyolcat.
A Kérdés: lesz vér vagy nem lesz vér?... Ez itt A kérdés.
Eljövetele megnyugvás, harmónia, béke, majd 5 nap után örömünnep férfinak és nőnek. De mi történik, ha elmarad? Mi van, ha a tisztelet tárgya egy hónapban távolmarad? Mit tesz akkor a nő? Nincs szeszély, fájdalom, küzdelem és nélkülözés... Mégis úrrá lesz nőn és férfin egyaránt a félelem. Hirtelen elkezd hiányozni minden, ami negatív, minden, ami velejáró. Mindegy már, ha fáj, mindegy már, ha rossz... Csak jönne! Ó, te szent elem, te szent szám, te szent ciklus! Hozd minden velejáród, hozd minden fájdalmad, csak gyere! Hisz olyan nagymama vagy te, akit senki nem akar, hogy beköltözzön 5 napra, mégis szeretjük és tiszteljük, még ha útban is van, túl sok baj van vele, és nem nyikoroghat mellette az ágy, csak nagy bátorsággal. Így vagy úgy, de jöjjön: így vagy úgy, de legyen meg a 28. nap beteljesülése!

Erre vágyik ekkor nő s férfi. Emiatt lett nagyobb hatalom a 28 nap minden másnál. Emiatt tisztellek úgy fehér zászlót kék madzagon lengetve minden hónapban, ezért vagy te oly véres, mégis szent és magasztos háború. De még így, a vécén ülve, a mindenség közepén sem felejtem el, hogy ha te vagy akkor, én nem lehetek most. Te. Te égi. Isteni. Magasztos... Menstruáció.

ésakkorinnentőlnemcsakdepresszió

- távolságok -

Tegnap este a csillagokat néztem. Ezer és ezer gondolat kavargott a fejemben, kezdet és vég nélkül, kibogozhatatlanul. Ezért a legjobb megoldás az volt, hogy elsöpörtem mindent. Nincsen semmi. Csak én és az ég.







Mondják, hogy nagy az univerzum. Érdekes módon az égre nézve mégsem tűnik olyan nagynak. Kicsi kis pontokat látunk az égen, melyek annyira aprók, hogy eltörpülnek minden földi dolog mellett. Csak abba nem gondol senki bele, hogy ilyen kis apró, földöntúli dolgok tehetik tökéletessé a saját, óriási életünket...

Az égen ha 2 csillag pár centire van egymástól, akkor az a valóságban annyi fényévnyi távolság, amelyet a mi bolygónk még meg sem élt. Nem teljesen földi jelenség ez? Valami annyira közelinek tűnik, de amikor végre megpróbáljuk elérni, akkor rájövünk, hogy a kezdeti könnyedség abban a pillanatban leomlik, ahogy megmoccanunk. A gondolat annyival gyorsabb, mint a cselekvés...

Minden csillag olyan picinek, jelentéktelennek tűnik az égbolton. Miért tűnne ki bármelyik is, annyi van belőlük. Kívülről egyiken sincs semmi különleges, és talán egymás mellé állítva sem tudnánk bennük semmi kimagaslót felfedezni. És mégis egy ilyen csillag körül forgunk mi is, emberek, nap mint nap, megállás nélkül. Forogtam akkor is, az ég alatt, és egy pillanatra olyan hihetőnek tűnt. A többi csillag nem függ tőlünk. Nekünk csak egyetlen egy van. És mégis minden köré rendeződik. Mégis az éltet. Mégis a hozzá való közelségünk eredményezte azt, hogy itt vagyunk. Az eredményezte azt is, hogy akkor ott voltam. És akkor annyira közelinek tűnt. Nem láttam a Napot, de éreztem. Mindig érezzük a közelségét. De néha annyira alapvetőnek tűnik, hogy nem is foglalkozunk vele...

Emberek vagyunk. A Földön is, a földön is, az eget bámulva, az életben, mindenhogy. Azonban a csillagok is csak olyan emberiek, mint amennyire mi azok vagyunk. Mindenki távolról egyforma, mindenki távol van egymástól. A megugrani vágyott szakadékok milliméteresnek tűnnek, de ugrás közben is egyre csak nőnek és nőnek... és rájövünk, hogy néha egy emberöltő sem lenne elég ahhoz, hogy átérjünk a másikhoz.

Emberként mindenkinek van egy nagy, közös Napja, amely nélkül nem tud élni. És ami este, a csillagokat nézve eszembe jutott az az: valójában két napunk van, amely nélkül nem tudunk élni. Az egyik a közös. Elérhetetlen, távoli, mégis evidens és valószerűtlen. De van egy másik... Nem természetes módon tartozik hozzánk. Eredendően nem is tartozik hozzánk, egyszerűen csak szükségünk van rá. Lehetetlen nélküle élni. Ki hamarabb, ki később jön rá, de a felfedezés fájdalmas...
Van egy dolog, ami felé elindulva a távolság annyira csekélynek tűnik... Elindulunk és egyre félelmetesebb, egyre hosszabb, egyre reménytelenebb...

De az univerzum folyamatosan változik. Néha történnek csodák. Néha két csillag elindul egymás felé. És van, hogy mi, emberek, ezt egyáltalán nem érzékeljük a Földről. Mások számára jelentéktelen az a dolog, amely két csillag között lejátszódik. És ugyanígy találja meg minden ember a 2. napját magának.
Lehet, hogy jelentéktelen, lehet, hogy nem látványos, lehet, hogy eltörpül a többi, óriási dolog és esemény mellett. De valakinek ezen múlik az élete.
És ha megtörtént, nincs tovább. Van egy központja minden embernek, amely körül forog. És van egy központja, amelyet mindenki saját magának talál meg. És kész. És onnantól kezdve csak az húzza a két csillagot egyre közelebb és közelebb és közelebb... Míg nem teljesen megszűnnek létezni a világegyetemben, és a megváltó semmiség közepén élvezik ki a boldog, lehetetlen együttlétet.
Rájöttem, hogy ugyan mi vagyunk a legkisebbek... mégis ösztönünk naggyá tesz.


És én mégis annyira kicsinek éreztem akkor magam. Annyira elveszettnek... Annyira...távol a saját napomtól.

- paradoxon -

Saját naivitásom legyőzése után túl sok mindenre kellett rádöbbennem ahhoz, hogy egy szőnyeg alá tudjak söpörni mindent, ezért most már egyszerűen csak nem foglalkozok a domborodó halmokkal. Csak vagyok. Mint egy ösztönlény. Egy haldokló ösztönlény.
Mindig az kell, ami éppen nincsen. Teljesen természetes dolog. Sosem jó az, ami van. Még inkább természetesebb. És mindig a másé a legjobb. Saját bőrön tapasztalni a legszomorúbb.
Van az a pont, amikor már nem érdekel, mi volt valaha az enyém. Nem érdekel, meguntam, nincs többé. Hátrahagytam mindent, és még csak a gondolatára sem vágyok a hátrahagyott dolgoknak, de előre tekintve túlságosan széles a látkép ahhoz, hogy előre meghatározható célt tudjak kitűzni magam elé. Éljünk hát mint ösztönlények, néhány alapvető igény nélkül. Éljünk hát szeretet nélkül, problémamentesen, a mának. Olyannyira szépnek hangzik, hogy már-már teljesen lehetetlennek tűnik, hogy igaz legyen, és mégis mikor azzá válik, csak kétségbeesést és elégedetlenséget hoz magával. Mikor lesz már jó?
Minden eredendően rossz, ha az ember úgy akarja látni. A naiv emberek nem tudják, a naiv emberek biztonságban vannak. A naivság összetört páncélja azonban éles, sebez, és nem elég, hogy az összes felmerülő veszéllyel immár saját bőrünkben kell szembenézni, de még a szilánkokat is kerülgetni kell. Magam sem értem, miért van szükség akkor az összetörésre. Még így, félve utólag visszanézve sem látom semminek sem az értelmét.

Sodorjon akkor a ma... Terv nélkül nehéz a saját sorsunkat kezünkbe venni. Kezünkbe vehetjük, de könnyű elejteni, ha remeg a kezünk. És így vagy úgy, úgyis megunjuk azt a nagy, erőteljes tartást.
Saját magam paradoxona vagyok.