- mindenki változik -

Tartozok egy vallomással. Nem, nem is vallomással.. inkább bejelentéssel. Nos... nagyon sokat változtam az utóbbi hetekben. Az elmúlt 1 hétben itthon sem voltam. Külföldön tengettem napjaimat, és talán ez is segített abban, hogy ilyen mértékű szemléletváltozáson menjek keresztül. Mert nem is én változtam meg, hanem az életszemléletem, az életfelfogásom. Önbizalmam nulláról millióra szökkent. Életkedvem szintúgy. Azt kell, hogy mondjam, hogy a hangulatom is. Egy nagy változás söpört be csak: rabja lettem a spontán, őrült dolgoknak. Hülyeség, nem hülyeség, ezt élvezem. Mindent ki akarok próbálni, és nem akarok elszalasztani egy lehetőséget sem. Nem is tudom igazán, minek köszönhető az, hogy így látom a dolgokat, de annyira nem is érdekel. Örülök neki, hogy így élek, és nem akarom, hogy megváltozzon. Szabadnak érzem magam. Úgy érzem, bármire képes vagyok. Meg tudnám menteni a világot, ha nagyon akarnám. Persze megelégedek az egyszerűbb dolgokkal is - egyenlőre. Aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
Hogy mégis miket csináltam az elmúlt hetekben, később talán részletezem. Most csak le akartam ezt írni. Azt hiszem, fontos, hogy ez is itt legyen. Itt is van. Talán később részletezem.

- realise -

Azt hittem, összetörték a szívem. Pár napig teljesen meg voltam győződve róla, és ennek megfelelően próbáltam élni -több-kevesebb sikerrel-. De azt semmilyen öszötönöm nem volt képes megsúgni, hogy valójában átvertek. Hogy valójában a 2 gyönyörű hónapból 1 csak hazugság volt. Hogy valójában a szívemet nem összetörték, hanem ellopták.
Keserű dolog erre rájönni, de én mégis megváltásnak érzem. Volt bennem egy lyuk, amelyet úgy éreztem, csak egy valaki tudott volna újra meggyógyítani, kitölteni. És most az a lyuk magától helyrejött. Úgy érzem, képes leszek újra szeretni.
Nagyon nagy csalódás volt... Még most sem tudom elhinni, hogy az egészből alig volt valami igaz, és hogy az a valaki, akit annyira szerettem, akiért bármit képes lettem volna megtenni, aki nélkül alig tudtam élni, valójában csak egy hazug, álszent faszfej. Mert nincs rá jobb szó. Faszfej. Ez van. Az egyetlen dolog, amit sajnáltam, hogy én erre a faszfejre ilyen sok időt pazaroltam.
Az elején annyira jó volt minden. Úgy szerettük egymást. Annyira boldog voltam... Éreztem, hogy elkezdtek rosszabbodni a dolgok, de próbáltam nem tudomást venni róluk. Nem akartam elrontani az örömöm. Belátom, ez nem volt valami helyes döntés, de akkor ez tűnt számomra legjobbnak.
Még mindig fáj, mikor visszagondolok a 2 hónappal ezelőtti estékre... Milyen nyugodtak, békések, csendesek, szerelmesek voltak. Lehet, hogy még fogok tudni sírni miatta, de csak ez esték miatt. A mérgességem elpárolgott, és nekem már megint hiányzik. De nem Ő, hanem azok az esték. Olyan érzés, mintha az a valaki, aki akkor velem volt, meghalt volna, és engem itt hagyott volna egyedül, magányosan...
Félek a csalódástól.. - mondogattam ezt eddig, de valójában bele se gondoltam, hogy milyen IGAZÁN is félek tőle. Pontosabban nem tudhattam, mivel nem csalódtam még olyan nagyot senkiben - mostanáig. Nagyon rossz érzés, és nem tudom, hogy át tudnám-e ezt mégegyszer élni.
Szükségem van valakire, aki segít elfelejteni a sok hazugságot. Valamiért úgy érzem, hogy csak néhány lépés választ el attól a valakitől; a kérdés, hogy meg tudom-e azt a pár lépést tenni? Minden erőmmel azon leszek, ez biztos.
Nagyon rossz érzés a mostani is, de jobb, mint az az emésztő szomorúság. Majd megszokom ezt is idővel. Remélem.


Különös dolgok történnek velem mostanában. Nem félek tőlük, inkább csak érdekelnek. Folyt. köv...

end

A csodám 7 hétig tartott. Nem engedtem.. szorítottam.. küzdöttem.. De erősebb volt. Újra körbevesz a mindent felemésztő kétségbeesés.. Újra elveszett lettem.. Újra..nincs értelme, hogy éljek.

- minden érthető.. -

Az én csodám több, mint 3 napig tart... Emlékszel?
Nos...:) A drága csoda úgy döntött, hogy elég volt a boldogságból. El akart menni. A régi-én könnyes szemmel intett volna búcsút neki, és zuhant volna vissza a régi, elkeseredett, szánalmas állapotába. Hogy van-e új-én azt csak most tudtam meg. Mert elöntött a keserűség, megfordult a fejemben sok minden... de végül arra jutottam, hogy nem.. NEM HAGYOM, hogy elszökjön mellőlem a csodám! Mert az enyém, és még az is marad egy jódarabig! NEM HAGYOM, hogy az legyen, mint ami eddig mindig is volt! NEM HAGYOM, hogy megint elöntsön a bú, a rosszkedv! Nem ezt érdemelném. Hiszem, hogy kijárt már nekem ez, és hiszem azt is, hogy nincs még itt az ideje, hogy megint bűnhődjek... valamiért. Elegem van belőle, hogy a saját életemet nem én irányítom, nem a saját döntéseim következményeit viselem, csak hagyom, hogy történjenek a dolgok. Nem akarok porszem lenni, nem akarok beleolvadni a tömegbe, nem akarok olyan lenni, mint bárki más. NEM AKAROK SODRÓDNI AZ ÁRRAL. Nem akarom, hogy ne tudjak kiszállni, új utat keresni... Nem, nem nem! Lehet, hogy régebben ebbe beletörődtem, de már nem! Történt már velem elég dolog ahhoz, hogy tudjam, hogy mi az, amit tennem kell, és mi az, amit tűrnöm kell. Ezt nem szabad tűrnöm! És nem is fogom! A csodám marad!!!

Hosszú önmarcangoláson mentem keresztül. Mert sajnáltam magamat, holott nemis saját magam kéne...
Elborult előttem a világ... A lábam megint elkezdett vinni, és én hagytam neki. A sírhoz vitt. Nem tudtam pislogni sem... Ott aztán lenéztem a földkupacra, és rádöbbentem mindenre... Nem tudtam a tudat súlyát elviselni.. Körbenéztem, és a szemem a háztetőn állt meg... Egy pillanatot sem vártam, szaladtam, és úgy, ahogy voltam, felmásztam a tetőre. Ott aztán összehúztam magam, és elkezdtem sírni. Szinte láttam magam előtt azt a kedves, bágyadt, de mégis pajkos szemet... Úgy éreztem, a fájdalom felemészt engem, és a testem is. De akkor ránéztem onnan fentről a sírra... Ő küzdött! Ő harcolt élete végéig! Én ne lennék képes rá akkor?! Szánalmas lenne, ha én nem bírnám ki ezt, mikor ő sokkal nagyobb kínokat élt át.
Letöröltem a könnyeket az arcomról, és erőt vettem magamon. Ha kell a a régi álarc, akkor visszaveszem. De nem leszek ilyen gyenge, ilyen szánalmas... Mert semmi értelme. Rájöttem már, régebben mit hibáztam, és nem akarok ugyanabba beleesni.

Azóta átgondoltam mindent. Fölösleges dolgokon aggódok. Ami pedig nem fölösleges, az pedig múlandó. Semmi sem örök, ezt mindig is tudtam, viszont a komolyságát csak most kezdem megérezni... De ideje arrébb lökni a rossz dolgokat, és magam elé söpörni a jókat. Mert van belőlük bőven, csak kicsit ki kell nyitnom a szememet. Ezt mostanában gyakran elfelejtettem...
Erősebb lettem. Már tudok úgy azokra a bizonyos rossz dolgokra gondolni, hogy nem önt el egyből a szomorúság, nem gyűlnek egyből könnyek a szemembe. Azt hiszem, erre a csatára önmagammal szemben már nagyon rég szükségem volt.

- memories -

...Nehéz lett volna nem észrevenni, hogy lélegzik. Zihált, mint mindig, az utóbbi 1 hétben. A lépteimre felemelte a fejét, majd bágyadtan a szemembe nézett. Mosolyogva léptem elé, és guggoltam le. Hozzáértem a fejéhez, és megint rácsodálkoztam, milyen sovány. A mosoly lehervadt az arcomról. A szemébe néztem. Ott volt benne a régi tűz, az a régi pajkosság, amit úgy szerettem benne. Viszont a szeme fáradt volt, látszott rajta a szenvedés. Próbáltam erőt venni magamon. Esőcseppek gördültek le az arcomon már előtte is, így csak a víz hirtelen forrósága győzött meg róla, hogy sírok.
A kutyám feküdt előttem. A kutyám, akivel együtt nőttem fel. Aki része volt minden napomnak. Akit úgy szerettem, mintha testvérem lett volna. És most ott feküdt előttem, ázottan, sárosan, lefogyva, zilálva, felpuffadva. Kerestem a tekintetét, de ő nem nézett már rám. A kaput nézte. És akkor nekem eszembe jutott mikor először játszottam vele. Majdnem ott ültem, ahol most guggoltam. Kicsik voltunk még, vidámak. Legkevésbé sem gondoltam arra azona szép, nyári napon, hogy majd egyszer bele fogok gondolni, milyen jó is volt még akkor. Hogy elrepült egy élet... Egyik percben még szalad... másikban nem tud megmozdulni. Tehetetlenül ki van téve mindennek...
Mennyivel másabb lenne, ha az emberek is csak ennyit élnének... Ha csak 14-15 évük lenne arra, hogy mindent kipróbáljanak, amit akarnak. Én már lehet nem élnék... pedig mennyi mindent nem próbáltam még ki. Jobb világ lenne? Nem tudhatom. Nem tudhatja senki.
Felnéztem az égre. Szürke volt, már kezdett sötétedni. Az esőcseppek fáradtan hullottak le, fáradtan érték az arcomat, fáradtan gördültek le. Minden fáradt volt. Nem akartam őt ott hagyni egyedül. Motoszkált bennem egy gondolat, hogy talán utoljára látom élve. Próbáltam elkergetni a gondolatot, de csak nem sikerült. Rátettem a kezem a hátára, és behunytam a szemem. Eszembe jutottak a közös séták, az a sok bohóckodás, az a sok vidám perc. Ugyan csak a gyerekkori legjobb barátom feküdt előttem, mégis olyan érzés volt, mintha a gyerekkorom haldokolna. Mintha bármelyik percben elveszthetném, és nem tudnám, mi lenne utána.
"Bárcsak vissza tudnám fordítani az időt!"-gondoltam most is. De sajnos ez lehetetlen, pedig néha olyan jól jönne... Nem is tudom, melyik életszakaszomba mennék vissza először... Bár élvezem ezt a mostanit is, de nem vagyok vele megelégedve. Volt már ettől jobb, és remélem lesz is. Meglátjuk.
Nehéz volt felállnom mellőle. Megtöröltem a szememet, és elindultam befelé. Mégegyszer visszanéztem rá, elmosolyodtam, és mintha vártam volna, hogy visszamosolyogjon.. de nem tette. Majd talán holnap...

- monoton -

Nem számolom a napokat, mégis tudom, mennyi idő telt el bizonyos dolgok óta. Repül az idő, és én egyre jobban érzem azt, hogy nehezen tudom tartani a tempóját. Továbbra is szerelmes vagyok. A dolgok hihetetlenből kezdenek hihetően fantasztikusba fordulni. A napjaim nagy része filozofálással, valamint nevetéssel telik.
Senkinek nem szoktam mondani, miken gondolkozok ilyenkor. Van, amikor saját magamon, van, amikor másokon, van, amikor az egész világon, a dolgok működésén. Akárhányszor belefogok, mindig ismeretlen utakra tévedek. Eleinte ez megrémiszett, hogy annyi mindenre keresek még választ, de mára már megszoktam, és inkább csak hajt tovább. De előbb-utóbb mindig félbeszakít valami, ami nem engedi, hogy rájöjjek a válaszokra, hogy megoldást találjak olyan kérdésekre, amelyekre már nagyon régóta szeretnék. De ez az élet rendje, ha nem így lenne, nem érné meg reggelente felkelni, elviselni a napok monotonitását, vagy éppen megoldást keresni a monotonitás megtörésére.
Nem érzem azt, hogy meguntam a szerelmes-létet, csak annyira furcsa. Amiért bármit megtettem volna... itt van, megkaptam. És én kicsivel több, mint egy hónap alatt teljesen hozzászoktam. Annyira hozzászoktam, hogy észre sem veszem, hogy van. Néha észbekapok, és nagyon meg szokott rémiszteni. Kicsit olyan, mintha...telhetetlen lennék. Mert még mindig azt érzem, hogy nem vagyok 100%-ig boldog. De aztán belegondolok, és...mosolygok. Akkor egy darabig tényleg nem zavarhat meg semmi, de aztán hamar kiesek ebből a fajta bűvöletből, és visszazuhanok a monotonitásba, a rendszerességbe, a megszokásaimba. Megszoktam, hogy ez így van. De most, hogy belegondolok, tényleg nincs semmi okom a szomorkodásra. Mindenem megvan, amim meglehet. Nem értem magamat.
A legnagyobb kérdés számomra mégis az, hogy mi dolgom van a Földön? Mert én hiszem, hogy van valami dolgom itt. Ez éltet, ez nyugtat néha. És a célom, hogy kiderítsem, mi ez a dolog.
Kicsit elveszettnek érzem magam. Ahogy telnek-múlnak a napok, olyan, mintha egyre jobban kezdenék megérteni valamit. De azt nem tudom, hogy mit. De lassan megértem. Minden nap rájövök egy apró részletre, amíg egyszer csak össze nem áll a kép... Viszont azt tudom, hogy az utolsó mozaik-darabka a saját halálom lesz. Az mindegy, hogy mikor fog bekövetkezni, de TUDOM, hogy akkor meg fogom érteni azt a bizonyos dolgot, amit meg akarok. Nem, nem akarok meghalni. Csak halálom napjáig kutatni. Nem szószerint, egyáltalán nem. De ha mindig rájövök valamire, akkor sokkal nyugodtabban halhatok meg. A rejtély meg van oldva, nincs már dolgom, nyugodtan élvezhetem a túlvilágot, vagy az új életemet. (Ez egy újabb kérdés. Mi van a halál után? Nem kezdem el az álláspontomat taglalni ebben a kérdésben. De szerintem biztos nem ez az utolsó életem. Csak maximum emberként.)
Mindenesetre különös. Hétköznapi, mégis szokatlan napjaimat élem mostanában. De boldog vagyok. 100%-osan, legalábbis most. Remélem az is maradok. Legyen úgy.

- pillanatnyi.. -

Nagyon sok idő telt el. Nagyon sok minden történt. Sok rossz.. de sokkal több jó. Bár így utólag visszagondolva azok a rosszak sem voltak olyan rosszak, bár nem irigylem az akkori önmagam. Ellenben a mostanit nagyon is. Mert szinte irigy vagyok magamra, annyira... hihetetlen.
A napok csak úgy elrepülnek, nekem pedig gyűlik a sok jobbnál jobb emlék. És még mindig nehéz elhinni...
Nem fogom részletezni. Nem is akarom, mivel fölösleges lenne, mert ez nem egy napló. Nem annak indult, és hiába kezdett el néha affelé hajolni, nem akarom, hogy az váljon belőle. Az érzelmeim úgy is teljesen nyilvánvalóak.
Szerelmes vagyok. Ennyi.